Máté, Mirella
5 °C
20 °C
Index - In English In English Eng

Tényleg megint magukra hagyjuk az Iszlám Állam elleni harc hőseit?

GettyImages-863041300 master
2017.11.04. 22:00

Miután 12 éven keresztül építgette hatalmát, vasárnap lemondott Maszúd Barzáni, az iraki Kurd Regionális Kormányzat feje.

Barzáni abba a függetlenségi népszavazásba bukott bele, ami szándékai szerint az elmúlt évtizedek sikereit koronázta volna meg: a 2005-ös iraki alkotmányban szavatolt autonómiát, az autonómia ügyes tágítását, az Iszlám Állam elleni sikeres önvédelmi küzdelmeket, a szűkebben vett kurdisztáni régió kiterjesztését Kirkukra, Szindzsárra, és a szír határvidékre – kézfogónyira a szíriai testvérektől.

Túl sok újságot olvastak, elhitték, hogy a Nyugat majd segít

Úgy tűnt, hogy végre sikerülhet valóra váltani a kurd nemzeti államnak a Török Birodalom felbomlása óta folyamatosan a Közel-Kelet felett lebegő, néha a távolba vesző, néha kézzelfogható közelségbe kerülő álmát – legalább Irakban. És persze a nemzeti álmon kívül az is nagy súllyal esett a latba, hogy Barzani sem egy helyezkedő, ügyeskedő, az elégedetlenséget hatalmi eszközökkel elfojtó klánvezérként, hanem kurd nemzeti hősként masírozhatott volna be a történelmi panteonba.

Csakhogy a kurd vezetők ugyanott tévedtek el, ahol elődeik 1919-ben:

Túl sok újságot olvastak.

Ezért keverhették össze a Nyugat kurdok iránti szimpátiáját a nyugati államok támogatásával; ezért hihették el, hogy a tragédiákkal kikövezett nemzeti múlt és az Iszlám Állam elleni katonai érdemek a nemzetközi közösség előtt igazolják majd a függetlenségi törekvéseiket; és ezért ringatták magukat abba az illúzióba, hogy egy – a katalánnál sokkal egyöntetűbb – demokratikus akaratnyilvánítást a nemzetközi közösség nem hagyhat majd figyelmen kívül.

Barzániék tévedtek, mert a szuverenitás vastörvénye - ahogy azt mi, magyarok 1956-ban is megtapasztalhattuk - az elmúlt száz évben sem sokat változott:

Államot csak úgy lehet alapítani, ha ahhoz közvetlen nagyhatalmi érdek fűződik.

Márpedig iraki Kurdisztán szomszédainak egyetlen közvetlen hatalmi érdeke van: az, hogy az iraki kurdoknak ne legyen saját, életképes államuk. A távolabbi hatalmak pedig nem akartak konfliktust vállalni egy török-iráni-iraki érdekszövetséggel szemben, főleg úgy nem, hogy Erbíl nem állami szereplőként is mozgósítható volt a dzsihadisták ellen, és nem állami szereplőként is meg lehet vele kötni a fontos olajszerződéseket.

Gyors, kemény pofon

Időzítés szempontjából a függetlenségi népszavazás nem elhamarkodottnak, hanem elkésettnek tűnik; talán 2014-ben, az iraki hadsereg szétesésekor, az Iszlám Államtól való rettegés csúcspontján nem övezte volna ilyen jeges közöny a kurd államiság gondolatát külföldön. 2017-ben viszont a Kalifátus már csak szórványaiban létezett Észak-Irakban, az iraki hadsereget amerikai támogatással sikerült gatyába rázni – egyszóval Erbíl súlya rohamosan csökkent, ezzel együtt a kurdok igényei is egyre kevésbé voltak érdekesek.

A térképen sárgával jelöltük a szíriai kurd területeket, pirossal pedig az iraki kurd területeket. A sötétebb részek azok, amiket az elmúlt hetekben adtak fel a kurdok.
A térképen sárgával jelöltük a szíriai kurd területeket, pirossal pedig az iraki kurd területeket. A sötétebb részek azok, amiket az elmúlt hetekben adtak fel a kurdok.

Barzáni odahaza lépéselőnybe került a régóta húzódó függetlenségi népszavazással riválisa, a Talabani-klánnal szemben a nemzeti hűségpontok gyűjtésében, de közben aranytálcán nyújtotta a lehetőséget Haider al-Abádi iraki miniszterelnöknek, hogy az egy gyors, kemény pofonnal helyére tegye a 2005-ös autonómiával az iraki elit szerint visszaélő kurdokat. A Kurdisztáni Régió napok alatt ugyanúgy elveszítette a maga Partiumát, mint II. Rákóczi György alatt Erdély, és ugyanúgy zuhant vissza a csaknem-állami létből a szoros pórázra fogott kliensi állapotba.

De azért nem szabad túldramatizálni az iraki kurdokra váró fenyegetést: egyik regionális hatalomnak sem érdeke Erbíl autonómiájának megnyirbálása, netán egy iraki kurdok elleni elhúzódó hadjárat. A Kurdisztáni Régiónak megvan a maga szerepe mind Ankara, mind Teherán bonyolult egyensúlyi játszmájában, és a két ország saját kurd kisebbségeinek féken tartásában. És bár az Egyesült Államok egyre kevésbé számít fajsúlyos politikai játékosnak a térségben, azért a kurdok kezét nem engedheti el teljesen. Ha ugyanis Bagdad teljesen uralma alá töri a kurdokat, netán a Barzani-klánt kiebrudalják az elitből, akkor az az aktuális főgonosz, Irán megerősödését eredményezi, mely a kirkuki offenzívát megelőzően intenzív tárgyalásokat folytatott a második legerősebb hatalmi szereplő Talabani-klánnal.

Az „eddig és ne tovább” gondolatát John McCain szenátor - az amerikai Közel-Kelet-stratégiát hiányolva – így fogalmazta meg:

Hadd fogalmazzak egyértelműen: ha Bagdad nem tudja garantálni az iraki kurdok biztonságát, szabadságát és érvényesülését, és ha az Egyesült Államoknak az irániak által támogatott [az iraki hadsereg oldalán harcoló] milíciák és régi kurd szövetségesei között kell választania, akkor én a kurdokat választom.

Szíriában vérrel írták a függetlenségi nyilatkozatot

Az lehet, hogy az iraki kurdok pár hét alatt kliensekké degradálódtak, de az igazán para régió - mint már annyiszor – inkább Szíria. Itt ugyanis a kurd kantonokat Aszad még 2012-ben, a polgárháború szorításában egész egyszerűen kiürítette, és a kurdoknak (akikhez több kisebbségi, majd arab milícia is csatlakozott) a hirtelen autonómmá vált kantonokat az iszlamista arab ellenzéktől, majd az Iszlám Államtól is sikerült megvédeni.

2014-től a meghatározó kurd milícia, a Népi Védelmi Egységek (YPG) egyre inkább átvette a gyenge, megbízhatatlan, sokszor a dzsihadisták oldalára sodródó szíriai arab ellenzéki milíciák helyét az amerikai szövetségi rendszerben.

A szíriai kurdok helyzete azonban még ingatagabb, mint az irakiaké. Semmilyen, nemzetközileg elsimert szervezeti háttérrel, autonómiával nem rendelkeznek, még azt is igen körülményesen lehet körülírni, hogy voltaképpen milyen entitásról is van szó. 

Bár 2014 óta egyre növekvő mértékben élvezik az Egyesült Államok támogatását, ez a támogatás

mindig is csak a hadviselésre szorítkozott, soha nem vált politikaivá.

Amerikának ugyanis mindvégig tekintettel kellett lennie egyik legfontosabb közel-keleti szövetségesére, Törökországra. Márpedig a török vezetés – teszem hozzá, a mindenkori török vezetés – az YPG-t terrorszervezetnek minősíti, méghozzá azon az alapon, hogy a török állammal harcban álló, nemzetközi terrorszervezetként jegyzett Kurd Munkáspárt (PKK) testvérszervezete, és a csaknem két évtizede egy török börtönben ülő marxista forradalmárt, Abdullah Öcalant tartja alapító atyjának.

Recep Tayyip Erdoğan sokáig úgy gondolta, hogy az Iszlám Állam majd elintézi az YPG-t, neki elég, ha csak szemet huny a török határon a Kalifátusba ömlő hadi- és emberanyag felett. Azonban a kurdok kitartottak, Kobáni alatt végleg megálljt parancsoltak a dzsihadista előrenyomulásnak, majd pedig fokozatosan elkezdték kiszorítani az Iszlám Államot előbb saját kantonjaikból, majd pedig a délebbi, már arab többségű területekről.

Az amerikaiak sokszor kritizálták a törököket félszívű hozzállásuk miatt, és Erdoğan hiába ajánlgatta, hogy majd ő beveszi a Kalifátus fővárosát, Rakkát, csak az USA ne támogassa a terrorista kurdokat, az USA már Obama alatt jelentősen kibővítette a támogatást – de soha egy szóval sem említették a kurdokat, a diplomaták és szóvivők úgy általában „az Iszlám Állam ellen harcoló koalíció”-ról beszéltek.

Ez a szómágia az YPG leleménye; ugyanis hamar felismerte, hogy ha nem rejti tevékenységét koalíciós összefogás mögé, akkor elszigetelt marad. Ezért hozta létre előbb az Eufrátesz Vulkánját, majd a jelenleg is működő Szíriai Demokratikus Erőket (SDF). Arról megoszlanak a vélemények, hogy az SDF mennyire őszintén integrálja az arabokat és asszírokat, és mennyire csak egy kurd hatalmi érdekeket elfedő látszatkoalíció, de tény, hogy a konstrukció katonailag sikeres lett, mára az Eufrátesztől északkeletre nagyjából mindent az SDF ellenőriz – beleértve Szíria legfontosabb olajmezőit is.

Törökország tehetetlenül figyelte azt, hogy Szíriában nem csak, hogy nem sikerült megbuktatni Aszadot, de közben a kurdokat sem sikerült felzabáltatni az Iszlám Állammal. Erdoğan ezért gyorsan építtetett egy határfalat, hogy legalább a saját kurd kisebbségét elzárja Szíriától, 2016 nyarán benyomult Aleppó északi részébe, hogy ne alakulhasson ki a török határ mellett egy összefüggő kurd ellenőrzésű terület, idén pedig Idlib tartomány „erőszakmentesítésére” hivatkozva lényegében bekerítette a legnyugatibb kurd kantont, Afrint, ahol küszöbön áll a török invázió.

Akármilyen szőrmentén is kezeli az USA a kurdokat, akárhogy is siet elítélni a Rakka utcáin kibomló öcalanos lobogókat, a török fejekben a fegyverszállítmányok már elkeveredtek a tavalyi puccskísérlet mögött sejtett Fethullah Gülen amerikai menedékjogával és a csaknem száz éve dédelgetett Sèvres-szindrómájukkal.

El kéne végre engedni a bukott államokat

Az Egyesült Államokban egyre erősebb az a vonal, ami nem csak ideiglenes szövetségesként, hanem tartós partnerként tekintene a kurdokra. Emellett elég erős érvek sorakoznak:

  • a szíriai katonai kontingensnek – különösen az Afganisztánban és Irakban tapasztaltakhoz képest - nagyon pozitív a véleménye a kurdokról, akikre a helyszíni tanácsadók és kommandósok szerint a hosszú távú stabilitás megteremtésében is számítani lehetne.
  • Miután az USA sok-sok évig hiába próbálkozott egy ütőképes és lojális szíriai ellenzéki erő kiképzésével és felszerelésével, az ölébe hullt egy ütőképes és lojális szíriai erő, mely ha nem is harcol aktívan Aszad ellen, de mindenképpen a diktátor hatalmát ellensúlyozza.
  • Az SDF harcosai Deir ez-Zórnál nem csak az Iszlám Állammal, hanem Aszad erőivel, és a mellettük harcoló orosz és iráni támogató csapatokkal is farkasszemet néznek. A matek egyszerű: minden egyes négyzetkilométer, amit a kurdok vezette szövetség elveszít, az iráni és orosz befolyási övezetet gyarapítja. Sok amerikai döntéshozó már amiatt is háborgott, hogy Amerika nem lépett fel a síita hátterű bagdadi kormány nyomulásával szemben, abból iszonyú botrány lenne, ha az USA az oroszok és az irániak elől Szíriában is meghátrálna.
  • És hát azt sem szabad elfelejteni, hogy a szíriai kurdok baloldali republikanizmusa, antiradikalizmusa és feminizmusa a Közel-Keleten egyedülálló értéket képvisel – különösen abban a korban, amikor az ultrakonzervatív vahabita iskola uralta el a szunnita iszlámot, és a világi-katonai elit hanyatlásával Törökország is elindult az iszlamizálódás útján.
Törökországi kurdok ünneplik az új évet 2015-ben.
Törökországi kurdok ünneplik az új évet 2015-ben.
Fotó: Carl Court / Getty Images Hungary

Összességében tehát a Nyugat meg úgy általában a világi demokráciák érdekei azt diktálnák, hogy teljes mellszélességgel kiálljanak a szíriai kurdok, meg az SDF által képviselt rendezési modell mellett. Csakhogy megfigyelhető, hogy pont az Egyesült Államok és az európai országok azok, akik a legmakacsabbul ragaszkodnak a gyarmati időkben egyetlen ceruzavonással létrehozott állam-konstrukciókhoz, az „iraki” meg „szír” címke alá begyömöszölt szuverenitásokhoz – melyeket egyébként az arab nacionalizmuson kívül leginkább az erőszak és az elnyomás tartott egyben.

Csakhogy a diktatúrák bukásával a mesterséges államokba kondenzált közösségek mára visszazártak egy szűkebb - etnikai, törzsi, vallási – identitásba. Ezt a visszazárást már a térségben igazán aktív hatalmak is felismerték, és ehhez igazították saját politikájukat is: Irán síita milíciák hálózatát hozta létre, Törökország a türkmének védelmére hivatkozva csatolt magához szíriai régiókat, az orosz expedíciós erő Aszad megkerülésével sorra köti a különalkukat a különböző árnyalatú szíriai ellenzékiekkel. Ha befolyással akar lenni a szíriai politikai folyamatokra - márpedig nem igazán tehet mást - Amerikának is választania kell.

Borítókép:  páncélozott járművek állnak egy Erbil előtti ellenőrzőponton, ahol a Kirkuk felől érkező forgalmat tartóztatják fel október közepén. (Getty Images Hungary)