Erzsébet
1 °C
4 °C

A világ legkeményebb diktátora lehozza a csillagokat az égről

GettyImages-951796314
2018.04.27. 19:54
Kim Dzsongun ellátogatott Dél-Koreába, és megígért mindent, amit csak megígérhetett: atomfegyvermentes Koreai-félszigetről, békeszerződésről és nagy egymásra borulásról van szó. A realitások azonban ennél valamivel bonyolultabbak, és egyelőre eléggé kérdéses, hogy valójában meddig hajlandóak elmenni a felek, amikor a nagy ígéretek és a hangzatos szlogenek végrehajtásáról van szó. Miközben az egész dologhoz Pekingnek és Washingtonnak is lesz pár szava.

Ugyan az utóbbi időben a kelleténél népszerűbb műfaj lett az angolszász sajtóban a nemzetközi vezetők vélt személyiségjegyeinek képernyőn keresztül, fotelpszichológusok által való kielemzése, ember legyen a talpán, aki képes diagnózist felállítani Kim Dzsongun észak-koreai vezetőről.

Kim, illetve az általa vezetett phenjani rezsim szeptemberben még atomot (saját állításuk szerint egyenesen hidrogénbombát) robbantott, novemberben ballisztikus rakétákat lövöldözött, december elején Donald Trump amerikai elnököt atomháborúért könyörgő nukleáris démonnak nevezte, a szokásos paranoid hangnemben reagált egy amerikai-dél-koreai hadgyakorlatra, és közölte, a háború már nem, csak a kezdetének időpontja kérdéses. Persze a rezsim azt is leszögezte, hogy ez a háború nukleáris apokalipszisbe torkollik majd, Kim pedig idén újévkor is arról beszélt, hogy ott van az atombomba gombja az asztalán. Még márciusban is úgy tűnt, hogy új fokozatra kapcsolt az világ legbezárkózóbb országának atomfegyverkezési programja.

Aztán mintha valami eltörött volna: Kim hirtelen körbeudvarolta a korábban az állami sajtóban rutinszerűen a pszichopata amerikai imperialisták fasiszta láncos kutyájaként emlegetett Dél-Koreát, elküldte húgát és egy csapat úttörőnek öltöztetett tapsikoló modellt a dél-koreai téli olimpiára, közölte, hogy tárgyalni akar Trumppal, majd (miután ellátogatott a főnökéhez Pekingbe) pénteken hipszterszemüvegében a déli elnökkel kézen fogva, első északi vezetőként átgyalogolt a határon Dél-Koreába, ahol a nagy haverkodás közben bejelentette, hogy leszereli országa atomprogramját, és ezennel megnyitja a béke korszakát.

Tavaly tavasszal még arról ment a találgatás, hogy mikor lesz háború Észak-Korea eszeveszett provokációiból; most hirtelen mindenKi arról beszél, hogy Kim Dzsongun egy csapásra kibékül az egész világgal.

A három lehetséges verzió, hogy Kim vagy skizofrén, vagy hirtelen megtért és rendes ember lett belőle, vagy arról van szó, hogy Kim Dzsongun egy politikus, akinek érdekei, illetve világpolitikai helyzete most éppen a békülést kívánja meg, miután az atomháborús fenyegetések korlátait láthatóan elérte. Sajnos a hollywoodi happy endnél kicsit valószínűbb, hogy az utóbbiról van szó, és emiatt

messze nem lehet még komolyan venni, hogy a számos korábbi, hasonló ígéretét megszegő kommunista diktatúra pont most válna kezesbáránnyá.

Ráadásul az igazi nagy falat, Trump még hátravan Kimnek, és az egész biztosan egy fokkal keményebb találkozó lesz. Az viszont ettől függetlenül tény, hogy

  • a pénteki Korea-közi csúcstalálkozó történelmi esemény volt, amely az eddiginél valamennyivel rendezettebb jövőt ígér a félszigeten.
  • Ahogy az is látszik, hogy Kim bel- és külföldön is kicsit sarokba szorult,
  • amiben meglepően nagy érdemei voltak nemcsak a Kim-rezsimmel kicsit kesztyűsebb kézzel bánó Kínának, hanem az elég esetleges, viszont a maga módján láthatóan eredményes Korea-politikát folytató Donald Trumpnak is. 

Hollywoodi körítés, kevés részlet

A nap legfontosabb hozadéka a két Korea elnökének meglepően ambiciózus közös nyilatkozata volt. Ebben egyebek mellett atomfegyver-mentes Koreai-félszigetet, a koreai háborút hivatalosan is lezáró békeszerződés egy éven belüli megkötését (bár maga a harc 1953-ban véget ért, azóta nem kötöttek békeegyezményt, csak fegyverszünetet), és a jelenleg több kilométer mély katonai övezettel elválasztott országaik infrastrukturális összekötését ígérték. (A nap eseményeiről részletesen ebben a cikkünkben írtunk.)

Miután a nyugati sajtó hajlamos Észak-Koreát egy leírhatatlan földi pokolként, az országot vezető rezsimet pedig pszichopaták gyülekezeteként ábrázolni (és persze nem is teljesen alap nélkül), különösen nagy volt a kontraszt a az eddigi imázs és a pénteki történések között:

Kim Dzsongun ha csak egy napig is, de teljesen civilizált államférfiként viselkedett, olyan szöveggel és körítéssel, amit egy hollywoodi forgatókönyvíró vagy a liberális szólamok legjobb orátora, Barack Obama amerikai exelnök beszédírói is megirigyeltek volna. 

A békéről és újrakezdésről szóló szövegekkel teletűzdelt programba még olyan poénok is belefértek, mint például Kim azon ígérete, hogy többet nem ébreszti fel kora reggel Mun Dzsein dél-koreai elnököt egy hajnali rakétakísérlettel. A show tehát rendkívül jó volt, ugyanakkor ahogy a New York Times fogalmazott: színházból volt bőven, részletekből viszont annál kevesebb. 

  • Egyrészt eleve kérdéses, hogy mit ért Phenjan és mit Szöul vagy Washington az atomfegyvermentes Koreai-félsziget alatt.
  • Másrészt az is kérdéses, hogy a nagy szavak mögött mik a valós érdekek és a reálisan elérhető célok.
  • A fő kérdés pedig az, hogy mit lép majd az Egyesült Államok és Kína, mert azért végső soron a koreai kérdés rendezését senki nem akarja a koreaiakra hagyni.

Miért most?

Kimtől már hatalomra jutása idején is sokan hangnem- és módszerváltást vártak, mondván, hogy egy fiatal, nyugaton (Svájcban) tanult, a kommunista diktatúra és a tervgazdaság működésének hátrányait valamilyen szinten csak átlátó illetőről van szó. Ám mintegy hatéves uralma alatt ebből semmi nem látszott, egészen az elmúlt hetekig. Alapvetően három nagy elmélet kering arról, hogy Kim Dzsongun miért nyitott a világ felé, illetve miért pont most tette ezt.

Az első, biztonsági narratíva szerint

a dolog nyitja, hogy Észak-Korea atomprogramja eljutott arra a szintre, hogy komolyan vehető fenyegetést jelent az Egyesült Államokra nézve.

Az észak-koreai rezsim atommániája az 1950-es évekig nyúlik vissza, de valójában az 1990-es évek elején, a Szovjetunió szétesése után kapott erőre. A Kim-rezsim akkortájt eléggé ingatagnak ítélte meg nemzetközi helyzetét, és nem ok nélkül: akkoriban az erős Egyesült Államok és Japán, erősödő Dél-Korea, gyenge Kína és széthulló szovjet nagy testvér voltak a szomszédos hatalmak, ami nem jó környezet egy sztálinista diktatúra számára. Az atomprogram a kezdetektől azt volt hivatott biztosítani, hogy az amerikaiak ne tudják egykönnyen elsöpörni a nem valami acélos észak-koreai rezsimet.

Sokáig viszont nagyon nem sikerült egyről a kettőre jutni, gyakorlatilag 1994 és 2007 között folyamatosan bukdácsoltak a tárgyalás és a fegyverkezés között. Az utóbbi években azonban látszólag beérett a munka,

emiatt Kim biztonságban érezheti magát: megteheti, hogy valamelyest leszerel, és ha a szükség megkívánja, újraindítja az atomfegyverkezést, hiszen az ehhez szükséges szellemi és tárgyi tudás megmarad.

Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy Kim belső hatalmát is meg tudta erősíteni annyira, hogy nem maradtak potens ellenlábasai, nem kell zendüléstől tartania az enyhülés miatt. Miután a biztonságával kapcsolatban nem kell aggódnia, megpróbálhatja Észak-Koreát visszavezetni a nemzetközi közösségbe, hogy normális államként részt vehessen a világpolitikában és a világgazdaságban.

Kérdés, hogy a mostani ígéretek mennyire reálisak. Kim Dzsongun nagyapja már 1994-ben is megállapodott az Egyesült Államokkal az atomprogram leszereléséről egy áramtermelésre használható atomerőmű felépítéséért cserébe, de az alku (mindkét oldal bénázása miatt) dugába dőlt. Aztán az ezredforduló után újra volt egy sor tárgyalás, de ezek megszakadtak 2007-ben. Phenjan már jó párszor eljátszotta, hogy véget vet atomprogramjának, de mindig visszatáncolt. 

Mindennek alapja a gazdaság

A második, gazdasági központú elméletkör szerint nem ereje, hanem pont gyengesége miatt tért vissza a tárgyalóasztalhoz több mint egy évtized után Észak-Korea. Bár Phenjan az utóbbi években számos innovatív módszerrel (drogcsempészet, fegyvercsempészet, rabszolgamunka, külföldi éttermek) próbálta gatyába rázni gazdaságát és finanszírozni atomfegyverkezését, a szigorodó nemzetközi szankciókkal szemben látszólag elfogyott a tudomány.

Nagy változást jelentett a múlthoz képest, hogy nemrég a phenjani rezsim egyetlen gazdasági és politikai támaszának számító Kína is elkezdte komolyabban venni az Észak-Koreára kivetett ENSZ-szankciók betartatását, részben Trump nyomása, részben amiatt, mert a regionális és globális vezetői ambíciókat dédelgető Pekingnek is kezdett kicsit sok lenni a Kim-rezsim kiszámíthatatlanságából.

Amint Peking bekeményített, az észak-koreai export hirtelen 90 százalékot zuhant.

Ehhez kapcsolódik, hogy bár az 1990-es években az északi rezsim még megengedhette magának, hogy éhen haljon néhány millió polgára, ha nem jött be a gazdasági reform, Kim Dzsongun a hírek szerint felemelt egy új középosztályt, és az új középosztály lojalitása hatalmának és a rezsim stabilitásának egyik záloga. Ez a réteg viszont hozzászokott a fogyasztáshoz, és nem nagyon tűri jól, hogy idén a szankciók miatt várhatóan recesszióba süllyed az utóbbi években azért tisztesen növekedő északi gazdaság.

Tehát Kim elemi belpolitikai érdeke, hogy enyhítsenek a nemzetközi szankciókon, de ehhez neki is enyhülnie kell. Ezt viszont most relatíve jó pozícióból teheti meg, és az is segíti, hogy a kínai példán keresztül láthatja: lehetséges úgy modernizálni a gazdaságot, hogy az egypártrendszert és a kommunista diktatúrát fenntartsa.

A harmadik, Dél-Koreára összpontosító narratíva szerint a fő ok Mun Dzsein dél-koreai elnök személye. A keménykedő konzervatívokkal szemben a baloldali dél-koreai elnökök hagyományosan közeledni szoktak az északhoz, és Mun is azt ígérte hatalomra jutásakor, hogy a Korea-közi kapcsolatok rendezésére fog törekedni. A Korea-közi diplomácia legaktívabb időszaka az ezredfordulón volt, miután Kim Dedzsung akkori déli elnök napfény-politika néven nyitást hirdetett Phenjan felé.

Észak-koreai farmerek a kínai határnál 2017-ben
Észak-koreai farmerek a kínai határnál 2017-ben
Fotó: Kevin Frayer / Getty Images Hungary

Az is szerepet játszatott Kim stratégiájában, hogy korábban látványos nézeteltérések voltak Mun és Trump között, és amikor az amerikai elnök atomháborúval fenyegette Észak-Koreát, Mun mindvégig azt hangoztatta, hogy ő sosem menne bele a háborúba. Egyes vélemények szerint Kim azért kezdett el hirtelen közeledni Dél-Koreához, hogy ezzel éket verjen Szöul és Washington közé, illetve arra késztesse Amerikát, hogy a szövetségesek közti béke megóvása érdekében engedményeket tegyen Mun békepolitikája felé. 

Évtizedes gondok maradtak

Vélhetően a fentiek mindegyikében van valamennyi igazság, és a történelmi csúcs, illetve a közelgő Kim-Trump találkozó létrejötte a fentiek kombinációjának köszönhető. Ugyanakkor a fentiekből az is látszik, hogy egy sor mélyebb, évtizedes problémára megoldást kell találni ahhoz, hogy a mostani közeledés tartós legyen.

Az atomprogramot illető elméletek inherens önellentmondása, hogy

Kim pont annak a fegyvernek a feladását ígérte meg, ami hatalmon tartja.

A kettő együtt nehezen lehetséges, ezért ezen az elméleti síkon a legtávolibb realitás is valamiféle kompromisszum lenne, amelynek keretében Észak-Korea fenntartaná nukleáris képességei egy részét, de nem folytatna aktív fegyverkezést. Magyarul nem lenne atombombája, de ha akarna, relatíve gyorsan tudna csinálni magának.

Phenjan egyes értékelések szerint valóban komolyan vehető lépéseket tett a leszerelés terén, nem csak arról van szó, hogy beomlott egy atomlétesítménye. Mindazonáltal az északi lépések, például a rakétatesztek és atomkísérletek felfüggesztésének ígérete egyelőre egy ilyesfajta elképzelésre utal: ha már rendelkeznek a megfelelő szintű technológiával, a kísérletek leállításának kevés a gyakorlati hátulütője. (A leszerelés ellen szóló érvekről itt írtunk hosszabban.)

Ami elég biztosnak látszik, hogy ezért cserébe Phenjan a nemzetközi gazdasági szankciók enyhítését, illetve feloldását várja. A kérdés, hogy vajon valójában mekkora bajban van az északi gazdaság, illetve Kim milyen reformokat tervez, ha tervez egyáltalán. Ha a baj kicsi, akkor elég kisebb vállalásokat tennie egy részleges szankcióenyhítésért, azaz

Phenjan tovább járhatja azt a pávatáncot, amit az 1990-es években vagy az előző évtizedben is játszott: tárgyalás, közeledés, szankcióenyhítés, aztán alkalomadtán újabb keménykedés; hogy amikor elfogy a pénz, jöhessen újra a közeledés.

Fokozatos lesz  

Az enyhülésnek mindazonáltal jóval több és finomabb fokozata van, mint az azonnali atomleszerelés.

  • A két fél közti folyamatos kommunikáció,
  • a Korea-közi családegyesítések, azaz a háború és az ország felosztása miatt elszakított családok találkozói,
  • a közös gazdasági kezdeményezések, például a korábbi feszültségek miatt bezárt Keszong ipari park újranyitása,
  • a korábban nagyon szolidan, de azért működő Korea-közi turizmus felpörgetése

mind-mind olyan lehetőségeket kínálnak, amelyek építhetik a bizalmat , illetve egy kis pluszpénzt hozhatnak az észak-koreai konyhára. Eközben Mun Dzsein látszólag hajlandó nem bolygatni a nehezebb ügyeket, például az olyan apróságokat, hogy Észak-Korea kínzótáborokat tart fent a rezsim politikai ellenségeinek. A szöuli kormány pont hogy a fokozatosságról beszélt a mostani csúcs előtt, ezért ez az út látszik reálisnak.

Ahhoz viszont, hogy ebből békeszerződés és valós nyugalom legyen, lesz még egy két szava Washingtonnak és Pekingnek is, hiszen annak idején végül is ők vívták egymással a koreai háborút, és a mai napig ők őrködnek a két érdekelt fél fölött. Nem véletlen, hogy Kim mint kiderült találkozott Mike Pompeo volt CIA-igazgatóval és új amerikai külügyminiszterrel, majd először Pekingbe látogatott a Korea-közi találkozó előtt, nemsokára pedig Donald Trumppal tervez asztalhoz ülni. 

Trumpot várják

Valójában sok szempontból a pénteki csúcs csak a Trump-Kim tárgyalás felvezetője. A világ egyik legkiszámíthatatlanabb találkozójának ígérkező esemény kilátásairól korábban hosszabban is írtunk.

Trump eddig annyit közölt a Twitteren, hogy „jó dolgok történnek, de csak idővel derül ki", hogy mi lesz a vége. Egy következő bejegyzésben pedig már azt hangoztatta, hogy véget ér a koreai háború, és az összes amerikai büszke lehet arra, ami a Koreai-félszigeten történik. Később pedig a jó barátjának nevezett Hszi Csin-ping kínai elnök segítségét méltatta, „nélküle egy sokkal hosszabb, nehezebb folyamat lett volna."

Kim két nagy engedményt tett eddig Amerika felé: egyrészt a már említett, kérdőjeles  atomfegyvermentesség ígéretét, másrészt azt, hogy nem ragaszkodik hozzá, hogy az amerikai csapatok Dél-Koreából való kivonása feltétele legyen a koreai háborút hivatalosan lezáró békeegyezménynek. Kérdés, hogy Trumpnak ez mennyiben lesz elég, illetve hogy az amerikai elnök temperamentuma mennyiben lesz meghatározó a közelgő, június elejére tervezett csúcson. Hiába szült érdekes momentumokat (például hogy kinek az atomgombja nagyobb), Trump esetlen Korea-politikája egyelőre sikeresebbnek tűnik, mint elődjeinek néha visszafogottabb, néha hasonlóan fenyegető próbálkozásai.

Még a legjobb jósok és a legmegbízhatóbb elemzők is csak találgatnak arról, hogy mi jöhet. A három fő opció, hogy

  • Kim ismét bemond egy-két nagy ígéretet, amivel erőre kaphat a békülési folyamat, amely aztán vagy kisiklik, vagy nem.
  • Az észak-dél közeledéshez hasonlóan itt is beindul valamiféle fokozatosság, amely lassabb és kisebb eredményeket hozhat. Ha így is lesz, akkor egy elég hosszú és problémás békefolyamat indulhat el.
  • Vagy Trump ráborítja az asztalt Kimre, és kezdődik az egész hadakozás elölről. 

Mégis Kína a kulcs

Ehhez persze másoknak is lesz néhány szavuk. Érdekes közleményben reagált a fejleményeket az orosz külügy, amely “kínai-orosz menetrendről” beszélt a feszültségek rendezése érdekében. A Pekinghez látványosan dörgölőzni próbáló Moszkvát korábban vádolták már azzal, hogy segít Phenjannak elszabotálni a szankciókat, és szponzorálja az északi rezsimet. Az sem mellékes szempont, hogy az oroszok földgáz-vezetéket akarnak keresztülvinni a Koreai-félszigeten, hogy Dél-Koreába és Japánba is tudjanak exportálni, ehhez pedig kell mind Phenjan, mind Szöul beleegyezése. 

Eközben a japán kormány azért lobbizik Washingtonban és Szöulban, hogy ne puhuljanak el, és maradjanak kemények Phenjannal szemben. Tokiót eléggé zavarja, hogy az utóbbi hónapokban partvonalra került az észak-koreai kérdésben, és rettentő szkeptikus a közeledés megalapozottságát illetően. Közben Trump kereskedelmi ügyekben sem jut dűlőre Japánnal, a folyamatos nézeteltérések pedig nem tesznek jót a két ország szövetségének.

A fő játékos viszont Washington mellett Peking. Kína egyelőre egy diplomáciai sablonszövegben üdvözölte a csúcsot, mindazonáltal nem feltétlenül érdeke a két Korea féktelen egymásra borulása. Ők egyrészt azt szeretnék, hogy nagyobb nyugalom legyen a térségben, másfelől jó lenne, ha Észak-Korea megmaradna hű csatlósuknak, és nem borulna sem Szöul, de főképp Washington nyakába. Persze az utóbbira kevés az esély, de ha valóban felgyorsulnának az események, és Kim és Trump gyors egyezségre jutnának, az hosszabb távon gyengíthetné Peking befolyását.

Ez azonban eléggé sci-finek tűnik egyelőre, főleg annak fényében, hogy az egész enyhülést elsősorban Kína kényszerítette ki, és láthatóan Kína továbbra is az egyetlen szereplő, amely döntő befolyással van Phenjanra. Kim pedig azt is tudja, hogy ha nincs mögötte Kína, nem békülhet Amerikával is: bár az északi rezsim szeret Kínától is valamekkora távolságot tartani, azért a manőverezésnek vannak határai, főleg egy ilyen kis és törékeny gazdaság számára.

Peking szerepe tehát egyfelől a záloga annak, hogy valamiféle enyhülés csak lehet a mostani folyamatból; másfelől garancia arra is, hogy ez a folyamat sok szempontból korlátozott marad: Kína nem akar egyesült, nyugatbarát Koreát a határán, és nem akar észak-koreai-amerikai egymásra borulást (nem mintha ennek amúgy sok esélye lenne).

Ahogy Kim pekingi vonatozása is jelzi, azért egyelőre nem nagyon ficánkolhat, illetve a ficánkolásra engedélyt kell kérni a főnöktől, Hszi Csin-ping kínai elnöktől. 

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?