Emília
18 °C
26 °C

A nő, aki végignézett 300 kivégzést

GettyImages-1304784
2018.05.08. 00:26
Előbb újságíróként tudósította a "kivégzés fővárosából", a texasi Huntsville-ből a helyi lapot, aztán börtönszóvivő lett. Akkor lett elege, amikor várandós lett, majd gyereke született. Soha nem fogja elfelejteni az édesanyák üvegfalhoz nyomott kezének látványát, sokszor jut eszébe a halál, de ennek ellenére halálbüntetés-párti maradt. A BBC cikkének szerkesztett változata.

Michelle Lyons munkaköri kötelessége volt előbb újságíró-börtöntudósítóként, aztán a texasi büntetőügyi igazságszolgáltatásért felelős hivatal (TDCJ) szóvivőjeként végignézni a texasi kivégzéseket. Nem is keveset, mivel a déli államban van a legtöbb kivégzés Amerikában, így 2000-től 2012-ig nagyjából 300-at nézett végig.

És ezek a mai napig kísértik őt.

Lyons könyvet írt "Halálsor: az utolsó percek" címmel, és ennek apropóján most a BBC-nek mesélt arról az időszakról, és hogy milyen hatással volt ez az egész az életére. Mind a mai napig kikészül például, ha Rick McGinn 18 évvel ezelőtti kivégzése jut eszébe. A legváratlanabb időpontokban megjelenik a lelki szemei előtt McGinn anyja ünneplőben, ahogy a kezét a kivégzőhelyiség üvegéhez nyomja. Pedig nem indult ennyire keményen a dolog: 22 éves volt, amikor élete első kivégzésén jelen volt, a naplójába azt írta utána, hogy "Teljesen oké volt. Ki kellett volna készítsen?".

Lyons halálbüntetés-párti, és sokáig félre is tudta tenni az együttérzését, főleg ezen az első kivégzésen, hiszen a gyilkos két idős embert vert halálra egy kalapáccsal. "Fiatal voltam és szemtelen, minden fekete és fehér volt akkoriban nekem". 

A BBC úgy írja le a nőt, mint akiről soha nem gondolná az ember, hogy kivégzési szemtanú. Egy sör fölött beszélgetve feltűnő, hogy kifejezetten okos, művelt, gyors észjárású, bármilyen témához hozzá tud szólni, ráadásul a két lábon járó cáfolata annak a brit közhelynek, hogy az amerikaiaknak nincs érzékük az iróniához. De amint a kivégzésekre terelődik a szó, érzékelhető a sebezhetősége, és könnyen észrevehető, milyen hatással volt rá ez az életpálya. 

2000-ben például még újságíróként tudósított a kivégzésekről, összesen 38-ról. A következő évben ment át szóvivőnek. "Amikor mostanában visszaolvasom a jegyzeteimet, látom, hogy zavart pár dolog, de félretettem magamban minden kétséget, az érzelemmentesség segített dolgozni", mondja a BBC-nek. Az akkori naplóbejegyzéseiben ennek megfelelően feltűnőek a banalitások: az egyik gyilkos a szemüvegét is viselte hordágyon. Egy másiknak kis lábfeje volt. Egy harmadik úgy nézett ki, mint Lyons nagyapja, írta.

Lyons azt mondja, egy ember utolsó pillanatainak végignézése soha nem lehet hétköznapi és megszokott, de Texasban olyan gyakran végeznek ki bűnözőket, hogy a rendszert tökélyre fejlesztették, és az egészből eltűnt a színpadiasság. 

Huntville, Texas

Texas állam kivégzéseit 1924 óta ebben a kisvárosban hajtják végre. A településen hét börtön van, köztük az egyikben van a kivégzőhelyiség. 1972-ben az amerikai legfelsőbb bíróság felfüggesztette a végrehajtást arra hivatkozva, hogy kegyetlen, de néhány állam megváltozott szabályokkal újra bevezette. Texas két év múlva tett így, egyben átállt az injekcióra. Huntsville-t a halálbüntetés világfővárosának is gúnyolják. Csak 2000-ben 40 kivégzést hajtottak végre, ami azóta is amerikai rekord, ez több kivégzés volt, mint az összes többi államban összesen.

2016-ban és 2017-ben ez a szám 7-7 volt.

Az egészet úgy írja le, mint amikor valakit elaludni látsz, ami viszont több áldozat hozzátartozójának nagy csalódás volt, ők ugyanis a gyilkos olyan látványos szenvedésére számítottak, mint amit 1964-ig a villamosszék okozott.

De Lyonsnak át kellett adnia az olvasóknak illetve szóvivőként a hallgatóságnak a kegyelemért való könyörgéseket, a gyötrelmes bocsánatkéréseket, az ártatlanság hangoztatását, a bibliai utalásokat, rockdalokból való idézgetést, esetenként a viccelődést is.

Dühöt ritkán látott, síró elítéltet pedig csak egyszer.

Hallotta az utolsó lélegzeteket, ahogy a tüdő összeesik, aztán látta, ahogy ellilul a test. Sok levelet kapott, amikben azzal gyalázták, hogy részt vesz az "államilag támogatott gyilkosságban". Néha visszaírt nekik, hogy ne üssék bele az orrukat Texas ügyeibe. "Az Amerikán kívüli világnak nagyon furcsa, hogy a halálba küldünk embereket. Európai újságírók sokszor használták a nekem írott levelekben a megölni szót a kivégezni helyett. Ők úgy vélik, gyilkolunk" - mondta a BBC-nek.

Néha magányos halálokat kellett végignéznie. Amelynél nem voltak hozzátartozók, csak páran a börtönszemélyzetből, és az AP tudósítója. Még a helyi újság sem küldött embert, a helyieknek fogalmuk sem volt arról, hogy épp megint kivégeznek valakit. (A helyszínről, Huntsville-ről lásd keretes írásunkat.)

Mivel az elítélt akár évtizedeket is eltölthetett a halálsoron, Lyons jól ismerte néhányukat, sorozatgyilkosokat, gyerekgyilkosokat és erőszakolókat is. Nem mind volt szörnyeteg, volt, akit megkedvelt,

néhányukról azt gondolta, akár még barátok is lehettek volna, ha kint találkoznak.

Napoleon Beazley például 17 éves volt, amikor megölte egy szövetségi bíró apját. Amikor kivégezték, Lyons egész hazaúton sírt. "Az volt az érzésem, hogy Napoleon nem keveredett volna többet zűrbe, sőt, a társadalom produktív tagja lett volna. Drukkoltam neki, hogy nyerje meg a fellebbezéseit, de bűntudatom is volt közben. Volt-e jogom együttérezni vele, ha tőlem semmit nem vett el?", tette fel a kérdést Lyons.

A mardosó kettősség akkor lett elviselhetetlen, amikor Lyons 2004-ben várandós lett.

"A kivégzés nem elvont fogalom volt többé, hanem mélyen személyes dolog. Aggódni kezdtem, hogy a gyerekem hallhatja az elítélt utolsó szavait, nyálfröcsögését, horkantását". Lyonsnak egyre nehezebb volt feldolgozni azokat a szélsőséges érzelmeket, amikkel nap mint nap szembesült. Amikor megszületett a gyereke, az járt a fejében, hogy a kivégzőteremben a nők látják meghalni a saját fiukat, látta őket zokogni, ordítani, ütni az üveget, rúgni a falat. 

"Ott álltam, és arra gondoltam, hogy itt nincsenek nyertesek, mindenki rosszul jár. Szomorú szituációk, amelyeket újra és újra át kellett élnem."

Ez után még bírta hét évig, majd felmondott, de nem is akárhogy: nemi megkülönböztetés miatti per lett a dologból a munkaadója ellen, és meg is nyerte az ügyet. De ettől még nem volt boldog, úgy érezte, a semmibe érkezett, elveszettnek érezte magát. Állandóan a múltjára gondolt.

Kinyitottam egy csipszeszacskót, és a gáz szagát éreztem. A rádiót hallgatva eszembe jutott egy párbeszédem egy elítélttel, órákkal a kivégzése előtt. Vagy megjelent előttem az egyik kivégzett anyjának ráncos keze az üveghez nyomva.

Lyons úgy gondolja, Texas túl gyakran alkalmazta a halálbüntetést, de ettől még annak elvi támogatója maradt. És nem azok miatt aggódik, akikre emlékszik, hanem akiket elfelejtett. "Nem látni itt túl sok virágot a sírokon" - mutat körbe a temetőben, ahová 150 éve temeazokat a kivégzett bűnözőket is temetik, akiknek a testét nem kérték ki a rokonok. "Talán megérdemlik, hogy magányosak és elfelejtettek legyenek. De lehet, hogy az én dolgom emlékezni rájuk".

(Borítókép:  Az ágy a huntsville-i halálsoron, amelyen az halálos ítéleteket végrahajtják - fotó: Joe Raedle / Newsmakers / Gettty Images Hungary)