Zoltán
9 °C
21 °C

Most akkor Trump csicskáztatja Kimet, vagy Kim Trumpot?

000 15B0Q5
2018.05.26. 08:22
Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illant az amerikai-észak-koreai megbékélés esélye, miután Donald Trump lemondta a június közepére tervezett csúcstalálkozót Kim Dzsonun északi vezetővel. Egyesek szerint elszabadult beosztottak tették tönkre a közeledést, mások szerint Trump és Kim nem érti egymást, megint mások szerint eleve nem lett volna miről tárgyalni. Ázsiában Phenjant tartják a dolog diplomáciai nyertesének, Kína egyszerre növelte befolyását és lett mérgesebb Trumpra a dolog miatt, a dél-koreai elnököt meg jól leégette amerikai kollégája. Csak azt nem tudni, mi jön ezután, bár vannak jelei, hogy az eldurvult enyhülés újra megenyhül, és akár még a csúcsot is sikerülhet feléleszteni.

Donald Trump csütörtökön bejelentette, hogy mégsem találkozik Kim Dzsongun észak-koreai vezetővel, ezzel pedig úgy tűnik, lezárult a világpolitika egyik legbizarrabb időszakának egyik legfurcsább fejezete, amikor egy rövid időre úgy tűnt, hogy évtizedes verbális hadakozás után végre valóban történni fog valami érdemleges az észak-koreai kérdésben, és ez pont egy koraharmincas mosolygós diktátornak és egy valóságshow-sztár manhattani ingatlanmilliárdosnak lesz köszönhető.

Persze ahogy arról már korábban többször írtunk, nagyon jelentős változásra valójában már a legelején is csak mérsékelt esély mutatkozott, ám az tagadhatatlan, hogy az elmúlt hetek-hónapok kis előrelépései a történelmi enyhülés irányába mutattak. Emiatt pedig mégis meglepő, hogy ennyire hirtelen és ennyire bizarr körülmények között csuklott össze a nagy diplomáciai offenzíva. 

Most akkor Trump csicskáztatja Kimet, vagy Kim Trumpot? Vagy mindenki a kínaiak bábja? Esetleg kommunikációs bakik miatt alakult így a helyzet, vagy valójában csak egy fehér házi belharc tette tönkre a történelmi csúcstalálkozót? És mi lesz ezután?

A találgatás, na meg a célzott szivárogtatás természetesen már megkezdődött, sőt, alig egy nappal a csúcs meghiúsulásának bejelentése után rögtön újrakezdődött a smúzolás Trump és Kim között, szóval az is lehet, hogy holnapra meggondolják magukat. Megpróbáltuk összeszedni, mi folyik a háttérben, és mit mondanak a történtekről azok, akiket azért fizetnek, hogy ehhez értsenek.

Az előző rész tartalmából - Ha lemaradt az előzményekről, kattintson

Az ilyen folytatásos teleregények esetében azért nem árt felidézni, hogy mi volt eddig, mert volt történés bőven.

  • A történet valahol úgy indult, hogy Donald Trump hatalomra jutása után elkezdte keményen ostorozni és mindenféle megtorlással fenyegetni Észak-Koreáét, amire Phenjan atomháborút helyezett kilátásba,
  • mire Trump megfenyegette Kínát is, és rávette az Észak-Koreát gazdaságilag életben tartó pekingi vezetést, hogy kicsit szorongassák már meg Kim tökeit, mert kicsit irritáló a rakoncátlankodása.
  • Ez egész jól bejött, és láss csodát, Észak-Korea hirtelen megenyhült: pár kísérleti atomrobbantás és ballisztikusrakéta-teszt után bejelentették, hogy (miután már elég messzire eljutottak a fegyverkezésben) inkább felhagynak a háborúra készüléssel.
  • Közben Dél-Koreában baloldali elnök jutott hatalomra, aki maga is azon volt, hogy javítsa a Korea-közi kapcsolatokat. A körülmények szerencsés egybejátszásának köszönhetően ezzel meg is valósult a találkozó Kim Dzsongun és Mun Dzsein dél-koreai elnök között, és napirendre került, hogy Donald Trump is találkozna Kimmel, ahol megtárgyalnák Észak-Korea atomfegyvereinek leszerelését, illetve az 1953-ban fegyverszünettel véget ért koreai háború hivatalos lezárását.
  • A Trump–Kim-csúcsról meg is állapodtak, június 12-én Szingapúrban tervezték megtartani a történelmi találkozót (soha nem találkozott még hivatalban lévő amerikai elnök és észak-koreai vezető), ám gyorsan elkezdődtek a bajok.
  • Először Trump felmondta az iráni atommegállapodást, arra hivatkozva, hogy a széles nemzetközi támogatást élvező paktum nem elég szigorú Teheránnal szemben. Ez kissé megkérdőjelezhetővé tette általában véve az amerikai kormány szavahihetőségét, illetve azt, hogy Trumptól valóban áttörést lehet remélni Észak-Korea ügyében.
  • Aztán John Bolton, Trump keményvonalas nemzetbiztonsági tanácsadója elkezdett arról beszélni, hogy Észak-Korea esetében a líbiai modellt alkalmaznák, azaz az atomprogramjának teljes feladásáért cserébe feloldanák a szankciókat az országon. Ez felbőszítette az északiakat: egyrészt Líbia atomprogramja annak idején alig kezdődött el, amikor feladták, ők meg állításuk szerint Los Angelest is szét tudnák lőni, ami kicsit más tárgyalási pozíció. Másfelől Líbia akkori vezetőjét, Moammer Kadhafit a közelmúltban megdöntötték és kivégezték a nyugati támogatást élvező felkelők, szóval annyira nem jött be a modell a rezsimnek.
  • Úgyhogy az északiak elküldték a halálba Boltont, majd a szintén líbiázó Mike Pence amerikai alelnököt is lehülyézték és újfent atomháborúval fenyegettek, mire Trump közölte, hogy akkor mégsem lesz csúcstalálkozó.
  • Pénteken viszont már arról kezdtek beszélni, hogy akár mégis lehet.

De miért?

Röviden összefoglalva, az alábbi megoldási javaslatok merültek fel a találkozó látszólagos (bár nem végleges) kisiklását illetően:

  1. A történtek legalapvetőbb magyarázata, hogy bár Trump és Kim akarták a találkozót, eltaktikázták magukat. Egyik fél sem akart a gyengébbnek látszani, és egyik sem akarta nyíltan felvállalni, hogy nagyon szeretné a csúcsot. Viszont az üzengetés eldurvult, Trump és Kim beosztottjai kihúzták a gyufát, úgyhogy a jelenlegi légkörben nem tudták volna már arcvesztés nélkül megtartani a csúcsot.
  2. Ennek a narratívának van olyat változata is, miszerint Trump hiába próbálta meg formabontó módon kezelni az évtizedek óta megoldatlan és megoldhatatlan észak-koreai kérdést, egyszerűen nem értették meg egymást Kimmel. Trump úgy állt hozzá a dolgokhoz, mintha egy rivális ingatlanbefektetővel üzletelne, és üzleti ajánlatot tett: gazdaggá teszem az országod, ha leteszed az atomfegyvereket. Azzal viszont nem számolt, hogy Kim számára ez nem egy puszta üzleti, hanem politikai döntés is, amit otthon kicsit más politikai klímában kell eladnia. 
  3. Ennél egy fokkal fondorlatosabb magyarázat, hogy a beosztottak elszabadulása nem taktikai hiba volt, hanem maga a taktika. Észak-Korában és az Egyesült Államokban is vannak a közeledésben ellenérdekelt érdekcsoportok, ezek pedig ki akarták siklatni a csúcsot. Az üzengetés vagy az ő művük, vagy az ő megbékítésükre bevetett, elhibázott módszer volt.
  4. A negyedik részmagyarázat, hogy az Egyesült Államok egyszerűen túl sokat akart, de semmit nem ajánlott cserébe. Bolton kirohanásával nem az volt a baj, hogy szerencsétlen volt a megfogalmazás, hanem hogy tényleg ez volt az amerikai elvárás: teljes atomfegyver-mentesítés, Amerika viszont semmilyen kézzel fogható engedményt nem kínál.
  5. Olyan verzió is van, miszerint Phenjan direkt szabotálta el a dolgot. A Daily Beast információi szerint az észak-koreaiak egyszerűen nem jelentek meg egy megbeszélt előkészítő találkozón Szingapúrban a múlt héten, és utána egy hétig egyáltalán nem válaszoltak az amerikaiak kapcsolatfelvételi kísérleteire. Ennek egyik potenciális oka az lehet, hogy Kim diplomáciailag elérte, amit akart: jó színben tüntette fel magát, szerzett pár pluszpontot Kínától, de a csúcson viszont amúgy sem lett volna esély jelentős előrelépésre.
  6. Egy kapcsolódó elmélet szerint viszont egyenesen a kínaiak tettek be a csúcsnak, miután megijedtek tőle, hogy Kim és Trump túl barátira vették a dolgot, és ezáltal elveszthetik kulcsszerepüket a kérdésben. Trump utalt rá, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök keze benne lehet a dologban, amikor kedden, Mun Dzseinnel való találkozóján arról beszélt, az észak-koreaiak hangneme nagyon megváltozott, miután Kim találkozott az amerikai elnök által „világszínvonalú pókerjátékosnak” nevezett Hszivel, és ennek nem örül. 

Kinek jó ez?

Trump a csúcs lemondásának bejelentése után arról beszélt, hogy felújítja a kemény gazdasági-politikai nyomásgyakorlást, ám a nyomásgyakorlás csak Kínán keresztül ér valamit, Kínával pedig éppen elég rosszul áll Washington: Trump kereskedelmi ügyekben is éppen háborúzni próbál Pekinggel.

Kína tehát nem valószínű, hogy hajlandó lenne csak úgy visszatérni Kim szorongatásához, sőt. A pekingi kommentárok szerint ha nem lesz csúcs, az egyértelműen Trump hibája: szerintük Kim hajlandónak mutatkozott engedményeket tenni és kompromisszumokat kötni, például az északiak szabadon engedtek három amerikai foglyot, és felrobbantották nukleáris tesztbázisukat.  

Az ázsiai kommentárok azt is felhozzák, hogy végső soron az észak-koreai retorika, amire hivatkozva Trump csütörtökön lemondta a csúcsot, egyáltalán nem volt olyan vészes, csak a szokásost hozta Phenjan. Az észak-koreaiak évtizedek óta ebben a stílusban kommunikálnak, szóval ha Trump valóban azért mondta le a találkozót, mert túl durván szidalmazták kormányának tagjait, az legalábbis gyermeteg lépés. Ázsiában inkább Trump csapodár jellemével magyarázzák a történteket, mintsem Kim megbízhatatlanságával. 

Mivel pedig a helyzet legfontosabb szereplőjének, Kínának a szemében nem Phenjanon múlt a dolog, innentől kezdve nyilvánvalóan nem támogatják a kemény szankciókat Phenjannal szemben, emiatt pedig Trump taktikázása nem tűnik túl sikeresnek.

Hiszen ezzel végső soron növelte Peking súlyát a kérdésben: ha valóban lett volna közvetlen párbeszéd Washington és Phenjan között, az csökkentette volna Peking szerepét; most, hogy van rá esély, hogy nem lesz, pont ellenkezőleg, ismét Pekingé a döntő szó. Erre pedig nyilvánvalóan le fognak csapni a Pekinggel és Phenjannal látványosan kollaboráló, és a saját maguk által is megszavazott nemzetközi szankciókat amúgy különböző hírek szerint rutinszerűen kijátszó oroszok is: ha Trump nem akar diplomáciai megoldást, Peking és Moszkva nem fog segíteni Phenjan térdre kényszerítésében.

Kína szempontjából az is érdekes, hogy bár az utóbbi években feltűnően romlottak a kínai-észak-koreai kapcsolatok, az elmúlt hónapokban megfordult a tendencia. Kim Dzsongun a közelmúltban kétszer is járt Hszi Csin-pingnél egyeztetni, ami jelzi, hogy alapvetően még mindig Peking diktál Észak-Koreának, illetve hogy Kim kénytelen volt megjárni a Kanosszát. Észak-Korea bár gazdaságilag és politikailag rendkívül kiszolgáltatott Kínának, az elég paranoid Kim-rezsim története során sosem akart egyértelműen elköteleződni semmilyen irányba sem, és egyes értékelések szerint a Dél-Korea és az Egyesült Államok felé való nyitásnak olyan vetülete is volt, hogy csökkentsék a pekingi függést. Ha nincs nyitás, akkor viszont nincs ellensúlyozás sem a pekingi befolyással szemben.  

Annyira Kína sem örül

Persze Kínának sem minden rózsás, legalábbis hiába nőtt a befolyásuk, a jelek szerint megorroltak Trumpra az újabb meglepő döntése miatt. Kínai elemzők szerint Pekingnek sincs érdekében a balhé, és hosszabb távon nem járna rosszul az ország egy amerikai-észak-koreai kiegyezéssel. A kínaiak váltig állítják, hogy legfőbb érdekük a stabilitás, hiszen ezzel csökkenne a (vélt vagy valós) amerikai fenyegetés Kelet-Ázsiában, és nem kellene azon aggódniuk, hogy Washington egy rosszabb pillanatában lerohanja Phenjant, vagy éppen Phenjan borítja a helyzetet, amikor valakinek elgurul a gyógyszere a Kim-rezsim felső vezetésében. 

Kína bizniszelni és gazdagodni szeretne, ehhez pedig a legjobb körülmény a béke, szól az ország utóbbi éveinek külpolitikáját figyelve csak mérsékelten hihető álláspontjuk. Kínai szakértők most mindenesetre arról beszélnek, hogy a csúcs meghiúsulása seb az amerikai-kínai kapcsolatokon is. Hszi elég sokat tett azért, hogy kiszolgálja Trumpot, és Kim megrendszabályozásával lehetővé tegye a helyzet rendezését. Trump viszont most látszólag eldobta ezt a lehetőséget, szól a pekingi kommentár.

Látszólag nem bukott sokat a dologgal Észak-Korea sem, sőt bizonyos szempontból ők a helyzet nyertesei. Diplomáciailag jól jött ki, hogy Trump borított, és nem ők; számíthatnak a szankciók enyhítésére; és folytathatják az atomfenyegetést, már ha akarják. Az sem kis szempont, hogy láthatóan éket vertek az amerikai-dél-koreai kapcsolatban (erről később).

Ám azért esetükben is kérdéses, hogy mi áll a háttérben, ugyanis sejthető, hogy az észak-koreai belpolitikai fejleményeknek legalábbis közük van a történtekhez. Bár a bezárkózó rezsim belső viszonyairól legfeljebb áttételes információk vannak, azt azért nagyjából lehet tudni, hogy

a nyitás Kim DzsongUn elképzelése volt, és a vezetésnek nem minden tagja támogatta azt. Az egyik fő elmélet, hogy a rezsim egyes, Trumppal (és Kimmel) szemben szkeptikusabb körei megijedtek a gyors közeledéstől, illetve attól, hogy ezzel gyengítik saját alkupozíciójukat.

Az észak-koreai belharcoknak általában nemzetközi következményei vannak: értékelések szerint 2010-ben Phenjan a Kim-dinasztia utódlási harcai miatt süllyesztett el egy dél-koreai hadihajót és lődözött meg egy déli szigetet. Sokak szerint a közelmúltban megsokasodott nukleáris kísérletek mögött is az áll, hogy a fiatal Kim a fegyverkezéssel és a fenyegetéseivel belülre is kommunikálja, hogy ki a főnök. Tehát nem elképzelhetetlen, hogy ha középtávon nincs áttörés, akkor Kimnek a rezsimen belüli ellenállással kell majd számolnia gyenge Amerika-politikája miatt, amire válaszul el kell kezdeni újra robbantgatnia és rakétákat lődöznie.

Szöul felsült, Japánnak oké

Mun Dzsein dél-koreai elnök járt a legrosszabbul a történtekkel, hiszen ő volt a közeledés egyik fő kitervelője és előremozdítója. Mun politikai programjának egyik sarokköve a két Korea közti enyhülés és a kapcsolatok diplomáciai úton való rendezése, akár úgy is, hogy ehhez Szöulnak jelentős kompromisszumokat és engedményeket kell tennie.

Ám hiába a májusi történelmi Korea-közi találkozó, a békeszerződést és a tartós rendezést illetően eddig látszólag hiábavalók voltak erőfeszítései. Eredmények híján otthon a Phenjannal szemben jellemzően a keménykedést támogató ellenzéki konzervatívok bírálataival kell szembenéznie, miközben a nemzetközi porondon is jogosan érezheti úgy, hogy felsült. Külön érdekes, hogy Mun ugyan kedden Washingtonban járt, de Trump nem közölte vele, hogy a csúcs lemondására készül, egyes hírek szerint azért, mert attól félt, kiszivároghat a dolog.

A pozitívum számára, hogy javultak a kommunikációs kapcsolatok Észak-Koreával, a negatívum, hogy láthatóan kiesett a kezéből az irányítás. Mivel az észak-déli kapcsolat jellemzően kéz a kézben jár az amerikai-észak-koreai kapcsolatokkal, sokan attól tartanak, a csúcs elmaradása rányomhatja a bélyegét Mun terveire is. Nem véletlen, hogy Szöulban csütörtökön és pénteken a kormány és a nemzetbiztonsági tanács is rendkívüli ülést tartott a csúcs lemondása miatt.

Az amerikai-dél-koreai szövetségnek nagyon nem tettek jót az események, és ez amúgy Phenjan számára kifejezetten jó hír.

Japánnak abból a szempontból jól jött a Trump-Kim csúcs meghiúsulása, hogy Tokiót eléggé aggasztotta a koreai-amerikai közeledés gyors tempója, illetve az, hogy ők egyáltalán nem kaptak beleszólást az ügybe. Emiatt fennállt a veszélye, hogy Abe Sinzó japán kormányfő folyamatos gazsulálása ellenére a szigetország érdekeire nagy ívben tevő Trump olyan megállapodást köt Kimmel, ami teljesen figyelmen kívül hagyja az Észak-Koreához jóval közelebb lévő, és ezáltal jóval nagyobb konkrét veszélynek kitett Japánt.

Kamarillapolitika

Fontos aspektusa az ügynek a fehér házi külpolitikai helyezkedés. Bár keményvonalas elképzeléseik miatt a média hajlamos egy kalapba helyezni Mike Pompeo külügyminisztert és John Bolton nemzetbiztonsági főtanácsadót, valójában kettejük érdekei nagyon eltérnek, és ez Észak-Korea kérdésében elég mélyen tetten érhető. A Politico korábbi cikkéből elég jól kiderül a szembenállás háttere: Bolton egy ideológiai fundamentalista, aki mélyen hisz benne, hogy az Egyesült Államoknak igenis mindenhova oda kell csapnia, ahova csak kedve tartja; mostani megbízatását karrierje utolsó nagy lehetőségeként éli meg, és mindent megtesz, hogy felélessze a George W. Bush alatti neokonzervatív külpolitikai irányvonalat.

Ezzel szemben Pompeo hiába számít maga is keményvonalas figurának, ő inkább egy klasszikus washingtoni törtető, külügyminiszterségét pedig vélhetően az elnökséghez vezető út részeként képzeli el. Ő tehát nem az ideológiai győzelemben, hanem a sikerekben érdekelt, hogy legyen mit felmutatnia később. Ez pedig nyilvánvalóan kimértebb megközelítést igényel, mint Bolton fenyegetései. Nem véletlen, hogy Pompeo a kapcsolatfelvétel egyik főszereplője, az utóbbi hetekben többször járt Phenjanban, a diplomáciai offenzíva láthatóan az ő projektje. Feltehetően Pompeón keresztül is folynak azok a megbeszélések, amikről Trump azt mondta pénteken, hogy továbbra is tartanak Észak-Koreával. Bolton és Pompeo harca is hatással lesz arra, mit lép a Fehér Ház. A jelenlegi helyzetben vélhetően

csak olyan megoldás elképzelhető a Trump-kabinet számára, amely egyszerre képes kielégíteni a vérszomjas Bolton és az eredményeket akaró Pompeo érdekeit, ilyet meg egyelőre nehéz találni.

Trump mindenesetre úgy tűnik, még nem mondott le a dologról: Kimnek küldött levele, amelyet a hírek szerint szó szerint ő diktált (ez a stílusból elég egyértelmű is), nyitva hagyta az ajtót az ismételt közeledés előtt. Erre Észak-Korea is konstruktívan reagált, mire Trump pénteken, azaz

egy nappal a lemondás után már eljutott oda, hogy akár még meg is tarthatják a csúcsot június 12-én.

Bármi lehet

Ez abból a szempontból egyébként érthető is, hogy Trumpnak nagyon nincs sok választása. Kínának és Dél-Koreának nem sok kedve van visszatérni a kemény szankcionáláshoz a jelenlegi helyzetben. Hiába ígérte Trump, hogy feljebb tekerik a nyomást, ezt Amerikai egyedül nem fogja tudni elérni. A japán Nikkei üzleti lap tudósítása szerint a kínai szankciók enyhítése látszólag máris megkezdődött, legalábbis a két ország határának kínai oldalán a piacokon újra megjelentek az elvileg embargó alatt lévő észak-koreai tengeri herkentyűk, és a korábban kitiltott észak-koreai vendégmunkások is visszatértek.

Trump ázsiai idő szerint szombat reggel már arról tweetelt, hogy "nagyon produktív megbeszéléseket tartottak" az észak-koreaiakkal a csúcstalálkozó felújításáról, és Mun Dzsein dél-koreai elnök pedig úgy fogalmazott, hogy a találkozó parazsa még nem aludt ki, sőt feléledni látszik. Trump szerint "még meglátjuk, mi fog történni", de az észak-koreaiak "nagyon kedves közleményben reagáltak" a felmondó levelére, és újraindult a párbeszéd a két ország között.

Mindenki szokott taktikázni - fogalmazott Trump az utóbbi napok felfordulása kapcsán.

Egyelőre csak az biztos tehát, hogy a taktikázás továbbra is megy. Ám Észak-Korea belső viszonyairól csak találgatni lehet, Washington belső viszonyai pedig kaotikusak, miközben láthatóan nincs egyértelmű stratégia: Trump ugyanott áll most, ahol az egész közeledés kezdetet előtt. Más megközelítés szerint Trumpéknak nemcsak Korea-politikája nincs, hanem általában véve nem értenek a diplomáciához, ami óhatatlanul is hasonló bakikhoz és félreértésekhez vezet.

Észak-Korea viszont semmiképpen sem jött ki rosszul a dologból. Ha mégis lesz csúcstalálkozó, akkor vélhetően az eddiginél jobb pozícióból várhatják a tárgyalásokat: eddig az volt a baj, hogy nem lehet arcvesztés nélkül megrendezni a dolgot, az utóbbi napokban azonban Trump tett róla, hogy az arcvesztés a találkozó nélkül is meglegyen.

15%
3899 Ft
3315 Ft
15%
2999 Ft
2550 Ft