Viola
-5 °C
-2 °C

Hőbörgött az interneten, Európa egyik legbefolyásosabb embere lett

2018-06-01T143701Z 449079463 RC12C5DF7A40 RTRMADP 3 ITALY-POLITI
2018.06.11. 13:57
Olaszországban nemcsak európai, világviszonylatban is újszerű populista erő került hatalomra: az Öt Csillag Mozgalom nem párt, hanem hálózat, nem politikusok alkotják, hanem laikusok, és ígéretük szerint nem a bankárokra, hanem az átlagemberek problémáira fognak figyelni majd. Persze árnyalja a képet, hogy nem sok a szakértelem a csapatban, miközben a koalíciós partnerük egy régi vágású szélsőjobbos, EU-ellenes párt lett. De ettől még szeretnék felforgatni Európát.

Ahogy korábban már többször írtunk róla, az olasz választások rendesen felkavarták az európai állóvizet: a nyugat-európai magországok, az eredeti EU-alapítók közül Olaszországban fordult elő először, hogy mélyen populista programmal induló, radikális, szélsőjobbos menekültpolitikát ígérő, euroszkeptikus, és az uniós szabályok felrúgását nyíltan hirdető kormány alakuljon.

A meglepő fejlemények miatt Európában elég sokan elkezdtek rettegni, hiszen Olaszországnak már eddig is volt épp elég baja a roskadozó bankrendszertől a nagy államadósságon át a csillapodni nem akaró menekültválságig. A populista-rendszerellenes Öt Csillag Mozgalom és a szélsőjobbos Liga frissen beiktatott koalíciós kormánya pedig a félelmek szerint tovább mélyítheti ezeket a problémákat, veszélybe sodorva az egész EU-t. 

Bár ezek a félelmek egyáltalán nem alaptalanok, a kormányerők erősebbike, az Öt Csillag messze nem olyan veszélyes, mint amilyennek távolról látszik, illetve nem úgy veszélyes, ahogy a többi euroszkeptikus populista, például a francia Marine Le Pen vagy a holland Geert Wilders. A nyugati sajtóban gyakran kerül elő fordulatként az új kormány kapcsán, hogy a fasizmus is Olaszországból indult, de ez a párhuzam erős túlzás. Bár a Liga valóban a szélsőségekben utazik, a voksoláson győztes Öt Csillag egy mocskosszájú humorista környezetvédelmet és közvetlen demokráciát hirdető rendszerellenes internetes szerveződéseként indult, és mint ilyen,

a populizmus egészen új minőségét jelenti nemcsak Európában, de az egész világon.

Emiatt pedig sokkal érdekesebb kérdéseket vet fel az Öt Csillag-Liga koalíció annál, mint hogy mikor jön a barna eső. Például olyanokat, hogy:

  • Hogyan lett a lófaszból kormányzás?
  • Hogyan lett egy koraharmincas exrendszergazda a legerősebb párt vezetője Európa negyedik legnagyobb gazdaságában?
  • Lehet-e ideológia nélkül, laikusokból verbuvált párttal kormányozni?
  • Hogy lehet egy szeparatista párt kormányon?
  • És mégis hogyan fognak kijönni egymással a kaméleonkodó zöldpártiak és az elvhű szélsőjobbosok?

Polgári körös lófasz

A legegyszerűbb válasz arra, hogy honnan jött az Öt Csillag Mozgalom, talán az lenne, hogy a politikai elit tököléséből és Beppe Grillo lófaszából. Grillo egy népszerű, szakmai ártalomként a profanitást sem megvető humorista és blogger, aki kicsivel több mint egy évtizede kezdte el szervezni az Öt Csillag elődjét az interneten. Eleinte mondjuk még szó sem volt kormányzásról, csupán „Beppe Grillo és barátai” néven találkozgattak a humorista online összeboronált hívei, hogy megvitassák a nemzet sorskérdéseit.

Nagyjából mintha a polgári köröket annak idején Gálvölgyi János találta volna ki az iwiw-en. 

Grillótól már ekkor sem állt távol a rendszerellenes hőzöngés, első nagy országos politikai akcióját 2007-ben hirdette meg, mégpedig lófasz-nap (Vaffanculo-day) néven, amely amúgy egy polgári kezdeményezés volt a parlamenti képviselők és jelöltek elszámoltathatóságának növelésére. Ennek nem sok foganatja lett, viszont a polgári körök valóban szépen terebélyesedtek, és az eleinte jellemzően helyi és környezetvédelmi ügyekkel foglalkozó csoportok 2009-ben megtartották első országos találkozójukat is.

Az országos ankét farvizén végül 2009 őszén megszületett az Öt Csillag Mozgalom, nem rendes pártként, hanem valamiféle országos hálózatként. Programjuk is elég visszafogott, már-már naiv volt, az öt csillag ugyanis a következő: a vízhez való hozzáférés, fenntartható közlekedés és fenntartható fejlődés, az internethez való jog és a környezetvédelem. Ilyen jelszavakkal nem szokás kormányra kerülni. Persze ekkor még a mozgalom tagjain kívül nem gondolta senki, hogy bármi komoly kisülhet ebből, a fősodorbeli pártok és a média inkább egy vicces Beppe Grillo-performanszként, valami furcsa tréfaként kezelte az Öt Csillagot, nem pedig komolyan vehető politikai erőként. 

Átlagemberek az átlagemberekért

Az Öt Csillag viszont a kezdeti komolytalanságból nagyon rövid idő alatt nagyon nagyra nőtt. Grillo körei (ahogy ő nevezte, civil listái) a következő években több kisebb-nagyobb sikert értek el önkormányzati választásokon, 2013-ban pedig az országos politikába is berobbantak: az Öt Csillag nagy meglepetésre első rendes választásán 25 százalékot kapott listán, ezzel a balközép kormányerők és Silvio Berlusconi jobboldali koalíciója mögött a harmadik legnagyobb parlamenti blokká váltak Olaszországban. 

Az Öt Csillag ennek ellenére sosem működött rendes, centralizált pártként, és valójában a mai napig inkább hálózatként funkcionál, mint hagyományos politikai erőként. Bár az olasz politikától nem idegenek a furcsa mozgalmak (annak idején Silvio Berlusconi Forza Italiája is egy merőben újszerű, média- és mozgalomalapú szerveződésként indult és ért el jelentős politikai sikereket), az Öt Csillag a maga módján végképp formabontó: soraiban nem nagyon vannak a szó hagyományos értelmében politikusok.

Jelöltjeik átlagemberek: tanárok, orvosok, irodisták; a párt elnöke a mindössze 31 éves, végzettség nélküli Luigi Di Maio.

Ideológiájuk egyik fő pillére a közvetlen demokráciára való törekvés, illetve a pártok mint intézmények létjogosultságának elvetése, és a hálózatalapú demokrácia hirdetése, bármit is jelentsen ez a gyakorlatban. Üzeneteik pofonegyszerűek, viszont a végeláthatatlan politikai botrányok és gazdasági stagnálás közepette mégis frissnek tudtak hatni Olaszországban:

a régi banda velejéig korrupt, de mi közületek valók vagyunk, bízzatok bennünk; mi a bankárok helyett a magunkfajta átlagemberekért fogunk kormányozni. 

Se nem jobb, se nem bal

Az Öt Csillag se nem jobb, se nem bal, hanem ízig-vérig populista. A kampányban inkább a közhangulatot követték, mint bármiféle elveket: ígéreteiket kendőzetlenül az aktuális felmérések eredményei alapján alakították. Tavaly tudatosan indultak el középre, és próbálták megszólítani a hagyományos pártokban csalódott, új arcokra és új megoldásokra, de nem feltétlenül féktelen radikalizmusra vágyó választói rétegeket. 

A párt középre tolásának arca pedig már nem a nagypofájú Grillo (néhány jelző, amit a politikai elitre használ: egy rakás szar, öreg kurvák, zombik, fostartály), hanem Di Maio. A nápolyi Di Maio egy neofasiszta párttag fia, politikai pályára lépése előtt rendszergazdaként dolgozott, illetve a nápolyi focistadionban volt személyzet. (Az IT-szektor egyébként elég jól reprezentált az Öt Csillagban, a mozgalom másik alapítója Beppe mellett egy webes guru, a 2016-ban elhunyt Gianroberto Casaleggio volt.)

Pályája kisebb politikai tündérmese: belépett az Öt Csillagba, 2013-ban 26 évesen parlamenti képviselővé választották, az olasz alsóház történetének legfiatalabb alelnöke lett, most pedig a kormány legbefolyásosabb tagja, még ha nem is vezetője.

A szabadszájú, torzonborz Grillóval szemben jól öltözött, szépen beszél, megnyerő, mosolygós, fiatalos imázst adott a pártnak. (Grillót egyébként az 1980-as években halálos közlekedési baleset okozása miatt elítélték, ezért nem viselhet hivatalt.)

A középre zárás végeredménye egy érdekes ideológiai katyvasz lett, ahol egyszerre van jelen az európai újbaloldal aktuális Szent Grálja, a feltétel nélküli alapjövedelem (ez a kormányprogramnak is része), a szélsőjobbot idéző keményvonalas menekültügyi politikával és az általános rendpártisággal. Di Maio a Földközi-tengeri menekülteket mentő hajókat például tengeri taxiknak nevezte, és a választási ígéretek között szerepelt tízezer rendfenntartó felvétele és két új börtön létesítése is. Közben viszont környezetvédelmi kérdésekben teljesen progresszívak, cserébe a melegházasságot meg nem támogatják, és talán az egyetlen nyugati, nagy tömegbázissal rendelkező politikai erő, amelyben gyökeret vert az oltásellenesség.

EU-ellenes föderalisták

Hasonlóan érdekes az unióhoz fűződő viszonyuk. Jellemző, hogy az Európai Parlamentben (ahova 2014-ben kerültek be) először az euroszkeptikus frakcióban kezdtek a brexitpárti Nigel Farage-dzsel, majd egy nagy ugrással megpróbáltak átvándorolni az EP leginkább föderalistább, azaz a kilépéspártiak szöges ellentétét jelentő liberális frakcióba, bár utóbbiak végül úgy döntöttek, inkább nem kérnek belőlük.

A kezdetekkor még ostorozták az EU-t és az eurót, és eurókilépési népszavazást akartak. Ma már jóval visszafogottabbak, kormányfőjük, a párton kívüli, de Öt Csillag-közeli Guiseppe Conte például közölte, hogy eszük ágában sincs kilépni a közös valutából. Ettől még továbbra is uniós reformokat sürgetnek, elsősorban a déli gazdaságokat gúzsba kötő német pénzügyi szigor terén. Egyesek szerint Di Maio, és vele együtt az Öt Csillag egy valódi politikai kaméleon.

Mindazonáltal a hagyományosan jobboldali-populista témák felkarolása ellenére az Öt Csillag bázisát inkább a csalódott balközép szavazók, és mindenekelőtt a szegényebb déli régiók lakói, azon belül is a fiatalok adják. Az olasz fiatalok harmada munkanélküli, nagy részük apolitikus. Ám az Öt Csillag a maga ideológiailag fickándozó, helyenként naiv, helyenként progresszív programjával, valamint jelöltjei helyi kapcsolatrendszerére és az online közösségi hálózatokra építő kampányával elég nagy számban meg tudta nyerni őket.

Ahogy azokra is tudtak hatni, akik belefáradtak a balközép és jobbközép pártok évtizedes, mégis teljesen hasztalan reformígéreteibe, a gazdasági stagnálásba, meg abba, hogy évek óta nem tesz semmi érdemlegeset a kormány és az EU a menekültkérdéssel. Olyannyira, hogy az Öt Csillag idén végül meg is nyerte a parlamenti választásokat, listán 32,7 százalékot szerzett.

Szeparatista kormányerő

Jóval régebbre nyúlik vissza a koalíciós partner, a Liga, avagy eredeti nevén az Északi Liga története. A pártot 1991-ben alapították, az apropót pedig részben az 1990-es évek eleji korrupciós botrányok, részben a történelmi észak-dél ellentét jelentette. Az Északi Liga egészen az utóbbi néhány évig azt szajkózta, hogy a szegényebb és (a párt álláspontja szerint) korruptabb Dél- és Közép-Olaszország csak béklyó, amely visszafogja és visszahúzza az amúgy a többi országrésznél valóban évszázadok óta sokkal jobban teljesítő északi régiókat, hiszen a lusta és korrupt délieket a dolgos északiak adójából finanszírozzák. Az eredeti szlogen az volt, hogy vesszen a rabló Róma, azaz az ellenség a korrupt olasz kormány volt.

A Róma-ellenességben külön érdekes, hogy az Északi Liga már első éveiben kormányra került. Az 1994-es parlamenti választásokon az olasz politikába akkortájt berobbant Silvio Berlusconi Forza Italia (Hajrá Olaszország) nevű szövetségének tagjaként indultak, mivel pedig a Forza Italia győzött, öt miniszteri tárcát is kaptak. A kormányzásuk mondjuk nem tartott sokáig: Berlusconi első koalíciója hónapok alatt szétesett, nem kis részben egyébként a már akkor is erősen populista politikát folytató Északi Liga aknamunkája miatt.

Az 1990-es évek közepén már nyíltan az északolasz függetlenség mellett kampányoltak, Padania néven saját államot akartak a Po folyótól északra.

Mindazonáltal annyira nem jött be a dolog: 1996-ban még 10 százalékot szereztek a parlamenti választásokon, 2001-ben már csak négyet. Ennek ellenére 2001 és 2006 között is tagjai voltak az aktuális Berlusconi-kormánynak, ahogy 2008 után is a korrupciós és szexbotrányokról hírhedt északolasz milliárdossal kabinetjében kötöttek ki.

2011-ben aztán az euróválság miatt a csőd szélére került az ország, Berlusconi megbukott, és a dolog az Északi Ligát is magával rántotta: a 2013-as választásokra ismét összezuhantak. Ez annak fényében nem is volt meglepő, hogy a párt elsősorban saját belharcaival volt elfoglalva. Amelyekből végül 2013-ban a mostani elnök, Matteo Salvini került ki győztesen. 

Minden út Brüsszelbe vezet

Bár ma az 1990-es évekhez képest kevésbé nyíltan szakadár a Liga, azért egy sarokpont nem változott: Észak-Olaszországot még mindig sanyargatják, a haza védelme pedig radikális lépéseket kíván. Róma mellett a legnagyobb ellenség Brüsszel lett: a párt a 2018-as választások előtt azt hangoztatta, hogy kilépne az eurózónából.

A másik fő ellenség a bevándorlás. A Liga már akkor is azt harsogta, hogy a bevándorlók elveszik a munkahelyeket, leapasztják a szociális kasszát és terrorveszélyt jelentenek, amikor még nem is volt jelentős bevándorlás Olaszországba. Most, amikor valóban súlyos menekültáradattal küzd Olaszország, rátettek még egy lapáttal a régi mantrára. 

Matteo Salvini még magyar kollégáinál is kevésbé fogta vissza magát, hogy politikai tőkét faragjon a menekülthelyzetből. A kampány során arról beszélt, nem szabad engedni, hogy a Földközi-tengeren érkezők leszállhassanak bárkáikról, azonnal vissza kell őket terelni Líbiába; de felvetette azt is, hogy be kellene zárni az összes olaszországi mecsetet. Donald Trumpnak is nagy rajongója, emiatt nem meglepő, hogy kampányszövegeiben is evokálja az amerikai elnököt, Tunéziát például azzal vádolta, hogy bűnözőket exportál országába, ahogy tette azt Trump Mexikóval.

Salvini nagyot ment gazdasági vonalon is. A Liga egyik megoldási javaslata a már említett eurókilépés (a közös valuta Salvini szerint emberiesség elleni bűn), a másik, hogy különböző átlátszó trükkökkel akarják eltüntetni az államadósságot. A választások után például

olyan verzió is felmerült, hogy megkérjék az Európai Központi Bankot, simán felejtse el azt a 250 milliárd eurónyi olasz államkötvényt, amit az utóbbi években az uniós gazdaságélénkítési program keretében felvásárolt.

Amikor pedig szóba kerül, hogy az ilyen trükköknek lennének piaci következményei, Salvini annyit felel: az olasz államadósság kétharmada belföldi kézben van, úgyhogy nincs nagy baj, a külföldiekkel meg majd letárgyaljuk a dolgot. Jó populista lévén az adósság elmismásolása mellett adócsökkentést is ígért, mert szerinte ezzel lehetne küzdeni az adóelkerülés ellen. De persze azért egy kis nyugdíjemelés is beleférne a Liga büdzséjébe. 

Modern szélsőjobb

Persze a nagyotmondás mellett elég sok meló is van Salvini sikere mögött. Háromszáz pártrendezvényen lépett fel a voksolás előtt, két kampánystop között pedig jellemzően online migránsozott és Brüsszelezett, saját bevallása szerint öt kilót fogyott a kemény tempó miatt. De a rohangálásnál is fontosabb volt, hogy a 45 éves pártvezér a tévében is nagyot ment, sokat dobtak pártja támogatottságán a politikai vitaműsorokban való fellépései. 

Salvini 2013 óta egy regionális pártból országos politikai erővé, sőt a jobboldal legerősebb pártjává változtatta a Ligát: a brand átpozícionálása olyan jól sikerült, hogy az idei voksoláson megelőzték az annak idején őket felkaroló Berlusconit is.

Berlusconi volt az, aki annak idején bevitte a fősorodba a más nagyobb pártok által jobbára valamiféle bolondok gyülekezeteként kezelt Ligát, és szalonképessé tette az országos politikában az északi szalonszeparatistákat. Berlusconi támogatása a nagylelkű egyéni jelölések miatt politikailag is nagyot nyomott a latba: északon jellemzően a Liga adta a jobboldali jelölteket, ami miatt egyéniben mindig erőn felül tudtak teljesíteni. A sajtómegjelenésekről nem is beszélve: hiszen Olaszország legnagyobb médiacézáráról van szó. 

Külön érdekes, hogy Salvini annak idején az Északi Liga kommunista szekciójában kezdte a politizálást (amikor még a szeparatizmus volt a fő üzenet, más témákban ideológiailag sokszínűbb volt a Liga). Ma már Marine Le Pennel, Geert Wildersszel és a német szélsőjobbos AfD-vel haverkodik, miközben a távolból Trumpot és Vlagyimir Putyint csodálja. A napokban pedig az MTI híre szerint „hosszú és szívélyes" telefonbeszélgetést folytatott Orbán Viktorral arról, hogy a jövőben együtt fognak dolgozni az Európai Unió szabályainak megváltoztatásán.

A másik érdekes dolog, hogy a Liga végül csak lepaktált az Öt Csillaggal. A Liga 2018-ban is a Berlusconi-féle jobboldali blokkal indult a választásokon, de míg a jobboldal keresztapja hadat üzent az Öt Csillagnak, és még a baloldallal is hajlandó lett volna kiegyezni a populisták hatalomra jutásának megakadályozása érdekében, végül Salvini mégis elárulta az őt felemelő Berlusconit. Bár még a voksolás után is arról beszélt, hogy az Öt Csillag „puha populizmust” folytat, és az utóbbi időben túlságosan is eltávolodott korábbi radikalizmusától és euroszkepticizmusától, a hatalom vágya láthatóan lenyomta az elveket.

Di Maio pedig azt hangoztatta, hogy „legyőzi Orbán, az AfD és Le Pen barátait”. Ehelyett végül mégis ágyba bújt inkább velük. 

Nehéz menet lesz

Persze vannak közös pontok bőven, még Brüsszel és a bevándorlás elítélésén túl is. Beppe Grillo (aki állítólag háttérből a mai napig irányítja az Öt Csillagot, már amennyire egy ilyen formációt lehet irányítani) szintén rajong Putyinért és Trumpért. Mindkét pártot egy fiatal(abb) reformer vezeti, akik láthatóan elég jól navigálnak az olasz politikai életben, és pár fokkal adaptívabbak a hagyományos pártok dinoszauruszainál, de még az alig néhány éve baloldali megmentőnek kikiáltott, végül egyelőre olasz Gyurcsányként végző Matteo Renzinél is (bár Renzi elsősorban politikát próbált csinálni, nem csupán nagyotmondós kampányt). 

Azonban az ellentétek legalább ilyen jelentősek.

Eleve érdekes lesz, hogy hogyan működhet együtt az északi felsőbbrendűség pártja a szegény déliekre és munkanélküli fiatalokra építő Öt Csillaggal; illetve hogyan fér meg egymás mellett a régi vágású szélsőjobbos rendszerellenesség és a közvetlen demokráciát hirdető környezetvédő populizmus.

Jellemző, hogy egyesek máris temetik a koalíciót, miközben alig néhány napja esküdött fel a kormány.

Óvatosságra int a múlt is: a Liga jó néhány évet eltöltött már kormányon, de hiába kampányoltak mindig a nagy reformmal, Berlusconi alatt ők is szépen belesimultak az olasz politika mocsarába. Ahogy az Öt Csillag sem szűz már: több polgármesterük teljesítménye hagy kivetnivalót maga után, elsősorban a Rómát 2016 óta vezető Virginia Raggi került a támadások célkeresztjébe hivatali visszaélések és a városvezetés gyenge teljesítménye miatt.

De mindenképpen radikális

Raggi eddigi tevékenysége alapján úgy tűnik, az Öt Csillag hiába kampányol azzal, hogy lehet más a politika, valójában ahogy jó pár más országbeli példa is mutatja, a civil lendület sem jelent automatikus korrupciómentességet, a vezetési tapasztalat és a hozzáértés hiánya pedig meglepő módon nem mindig előny.

Egyes gazdasági vezetők például arra panaszkodnak, hogy amikor leülnek egyeztetni az Öt Csillaggal, tárgyalópartnereiknek fogalmuk sincs alapvető gazdasági folyamatokról. De jellemző a civil kurázsira Alessia D’Alessandro esete is: a Nápoly-közeli Öt Csillag-jelöltet úgy reklámozták, mint a Németországból hazatérő közgazdász, aki Angela Merkel párjának adott tanácsokat. Aztán kiderült, hogy nem is közgazdász, és nem adott tanácsot senkinek, bár amúgy egyszer szeretne közgazdász lenni. Kérdés, hogy ilyen személyi állomány elég lesz-e a forradalomhoz.

Akármeddig is tart ez a furcsa frigy, az olasz koalíció tagjai egyenként is elég szokatlan kormánypártnak számítanak Európában, ebben a kombinációban meg aztán különösen kiszámíthatatlan, de minden bizonnyal izgalmas (és vérmérséklettől függően rémisztő) jövő vár Olaszországra, illetve az olasz belpolitika utórengései miatt egész Európára.

Ez pedig egyébként kifejezett cél is az olasz kormányerők részéről. Legalábbis az ismeretlen jogászprofesszorból lett új miniszterelnök, Guiseppe Conte első beszédében azt ígérte, kormánya radikális változást hoz, és erre nagyon büszke.

Borítókép: Luigi Di Maio és Matteo Salvini az eskütételük után Rómában 2018. június 1-jén. Fotó: Remo Casilli / Reuters.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!