Hortenzia, Gergő
-2 °C
8 °C

Célba ér Erdoğan illiberális demokráciája?

K EPA20180621075
2018.06.24. 07:42
Nem bírt másfél évet várni a török elnök, hogy használhassa a tavalyi alkotmánymódosítás révén megerősített hatalmát, alapjaiban változtatva meg a 95 éves török köztársaság berendezkedését. Erdoğannak megvan az oka a sietségre: a 80 milliós Törökország elmúlt 16 évben látványosan növekvő gazdasága válság elé néz, amit a hitellel terhelt vállalkozások, háztartások milliói érezhetnek meg. Az elnöknek jobb lenne, ha ez már hatalmában újból megerősítve érné. Az esélye megvan a győzelemre, de érhetik kellemetlen meglepetések vasárnap.

Recep Tayyip Erdoğan a parlamenti helyett elnöki köztársaságot jelentő rendszerrel csak a 2019 novemberi választás után élhetett volna, áprilisban azonban előrehozta a választásokat június 24-re. A 80 milliós ország egyszerre választ elnököt és az új szabályozással minden eddiginél gyengébbre konstruált parlamentet.

Nincs többé kormányfő

A tavalyi referendumon szűken, 51 százalékos többséggel támogatták az Erdoğanra szabott alkotmánymódosítást, amellyel az államfő hatalma látványosan megnő:

  • megszűnik a miniszterelnök pozíciója, funkcióit az elnök veszi át, a kormány tagjait ő nevezi ki és válthatja le;
  • dönt a rendkívüli állapot bevezetéséről és megszüntetéséről;
  • kormányozhat elnöki rendeletekkel.

Az nem kétséges, hogy Erdoğan megnyeri az első fordulót, az már kevésbé, hogy rögtön meghaladja-e az 50 százalékot, és így elkerüli a második fordulót, ami akár az ellenzék legesélyesebb jelöltjének adhat nagy lökés. De ha államfői végső győzelme valószínű is, pártjáé már kevésbé: hiába nyerte Erdoğan sorra az elmúlt 16 év választásait, az Igazság és Fejlődés Pártjával (AKP), most még a mellé állt Nemzeti Mozgalom Pártjával (MHP) összehozott szövetséggel is kisebbségbe kerülhet az 550-ről 600 fősre duzzasztott parlamentben.

Igaz, ennek a parlamentnek az alkotmánymódosítások nyomán jóval kisebb hatalma lesz Erdoğannal szemben, mint lenne a jelenlegi rendszerben, de így is alávágna a 16 éve kormányfőként vagy elnökként hatalmon lévő, a világi török állam atatürki gyökereitől eltávolodott politikusnak.

Már tavaly figyelmeztető jel lehetett számára, hogy 86 százalékos részvétel mellett 51,4 százalékos támogatást tudott csak szerezni az alkotmánymódosításhoz. Ráadásul az a másfél milliós voks, amellyel nyerni tudott, nagyjából annyi, mint azoknak a hivatalos pecsét nélküli szavazólapoknak a száma, amelyeket a török választási bizottság menet közben mégis elfogadhatónak ítélt.

A választások előrehozatala is azt jelezte, Erdoğan jobbnak látta mielőbb biztosra menni. Célja ezzel a koalícióba tömörült ellenzék megzavarása volt, a felmérések szerint ekkor számíthatott arra, hogy a parlamenti többséget meggyőző fölénnyel megszerzi. Azóta azonban már nem kizárt, hogy a nagyvárosokban egyébként is kevésbé népszerű elnök – aki Isztambul polgármestereként robbant be a politikába, de a tavalyi népszavazáson már kisebbségbe került a megapoliszban – akár el is veszítheti parlamenti hátországát. A 2015. júniusi választáson ez már megesett, de akkor Erdoğan egy új választás kiírásával novemberben végül mégis megszerezte a voksok 54 százalékát – ezzel majdnem kétharmadot –, elkerülve a koalíciós kényszert.

Most ezt már nem tehetné meg: noha az alkotmányt Erdoğanra szabták, mégis akadályt gördíthet elé, ugyanis eszerint az az elnök, amelyik feloszlatja a parlamentet, nem indulhat az elnökválasztáson, amelyet egybekötöttek a parlamenti választással.

Ellenségem ellensége

A héten már Erdoğan is arról beszélt, hogy ha nem szerzi meg pártja a többséget, akkor koalíciós partnert fog keresni. Kérdés persze, hogy az AKP és a Nemzeti Mozgalom Pártja (MHP) alkotta, A Nép Szövetsége néven futó páros mellé ki állna oda az ellenzékből.

Az kizárt, hogy a 80 milliós ország ötödét kitevő kurdokat képviselő Népi Demokratikus Párt (HDP) az épp a kisebbség erősödésétől, hosszabb távon elszakadásától tartó Erdoğant akár közvetve támogatná. (Persze a kurdokkal szembeni küzdelem jóval Erdoğan elé megy vissza, nem véletlen, hogy a párt kimarad a nagyobb pártszövetségekből.)

Az ellenzék másik nagy részét a Nemzet Szövetsége adja. Ez a választási szövetség májusban jött létre, épp az elnökpárti AKP–MHP szövetségének megalakulására reagálva.

Ebben ott van 

  • a kemalista szociáldemokrata Köztársaság Párt (CHP),
  • a nemzeti liberális konzervatív, szekuláris Jó Párt (Iyi),
  • az egyelőre parlamenten kívüli, szintén liberális konzervatív Demokrata Párt (DP)
  • és Erdoğan egykori párttársa, aki jobbról előzi az elnököt.

Utóbbi a Boldogság Párt (SP), amely azért nem tűnik a szövetség legerősebb láncszemének, elvégre közös a múltja Erdoğannal: a pártvezér Temel Karamollaoğlu 1996 és 2002 között volt már parlamenti képviselő, és tagja volt a húsz éve betiltott, a szekuláris Törökországot tagadó, a szunnita iszlámnak állami szerepet szánó Jólét Pártnak (RP), amelyben Erdoğan is politizált. Ebből jött létre az AKP, de a kemény mag Karamollaoğluval tartott. 

Az SP tehát – amely 2,5 százalékon áll, messze a 10 százalékos parlamenti küszöbtől, de az ellenzéki pártszövetség révén mandátumhoz juthat – ugyanabból az ideológiai forrásból jött létre, mint az AKP. Csak épp szerintük a hatalom megszerzéséért Erdoğan elárulta az igazi eszmét, valójában a Nyugat bábja, Izrael szövetségese.

A párt leginkább az MHP-re hasonlít, különbség inkább csak az Erdoğanhoz való viszonyban van, ez akadályozta meg, hogy a párt az AKP–MHP Népi Szövetségéhez csatlakozzon.

De mégis kiszámíthatatlan, hogyan viselkedik az SP, ha mandátuma épp kell Erdoğan parlamenti többségéhez, matematikailag királycsinálók is lehetnek, bár valószínűbb, hogy Karamollaoğlu akkor sem támogatná az elnököt, hanem az iszlamisták egybegyűjtésével válna megkerülhetetlen erővé, amely Erdoğannál is kevésbé lenne konstruktív a Nyugattal.

Együtt vannak külön 

Az ellenzéki megosztottságot mutatja az Iyi pártja is: a pártot Meral Akşener az MHP-ből kiválva hozta létre tavaly, ellenezve Erdoğan hatalomkoncentrációjának támogatását. Az 1996–97-ben belügyminiszterként is szolgált politikusnő pártja azonban ideológiailag is eltávolodott a pántörök nacionalista MHP-től.

Az ellenzék mással is nehezíti a választók dolgát: miközben az erősen különböző négy párt közösen, egy logó alatt indul a parlamenti választáson, az ugyanekkor tartandó elnökválasztáson három külön jelöltet állítanak, akik jócskán elmaradnak a 40-48 százalék közé mért Erdoğan mögött, de ez mégsem jelenti, hogy az elnök könnyű szavazásra készülhet.

  • Az ellenzékiek közül a legtöbb szavazatra, 25 százalékra a CHP jelöltje, Muharrem Ince számíthat – írta a Reuters egy május végi felmérés alapján. A vegyész-fizikus végzettségű, egykor iskolai tanárként is dolgozott politikus 16 éve tagja a CHP parlamenti frakciójának.
  • Mögötte a 14,4 százalékra mért Akşener lehet a befutó, akinek szavazói talán támogatnák Incét a július 8-án esedékes második fordulóban, ahová csak a két legerősebb jelölt jut – feltéve, ha Erdoğan nem szerzi meg az abszolút többséget már vasárnap. Május elején a számok mások voltak, Erdoğan akkor 40 százalékon állt, Ince viszont csak 20-at kapott volna, Akşener viszont 30-at. Ez az előrejelzések bizonytalanságát mutatja, ami nem annyira a választók ingadozásából, hanem a pártokhoz túlságosan kötődő közvélemény-kutatók nem feltétlenül elfogulatlan módszertanából következik. 
  •  Az SP-t vezető Karamollaoğlu 2,2 százalékon áll, és nem valószínű, hogy hívei Ince mögé állnának a második fordulóban.
  • De ez elképzelhető a kurdok jelöltjénél, aki most épp börtönből kampányol. Selahattin Demirtas éppúgy tíz százalékra számíthat, mint pártja, a HDP.
  • Statisztikai hibahatáron áll az ultrabalos Doğu Perinçek, 0,4 százalékkal, bár kiélezett helyzetben még az is számíthat, hová állnak a második fordulóban a Hazafias Párt (Vatan) támogatói.

Ha 16 évig nyerő volt, most miért nem?

De mi az oka annak, hogy a 2015-ös botlást leszámítva 2002-től folyamatosan stabil többséggel operáló AKP, élén Erdoğannal, most nem lehet annyira biztos a győzelemben?

Elvégre 2002-től 2017-ig az ország nominális GDP-je 184 milliárdról 860 milliárdra nőtt, ami a 65-ről 80 millióra gyarapodott lakosság figyelembevételével is azt jelenti, hogy az egy főre eső bruttó hazai termelés Erdoğan idején háromszorosára nőtt. Esetenként évi ötszázalékos növekedést is produkált az ország, bár 2008 a gyarapodás egy részét elvitte, de a visszaesés mérsékelt volt.

A gazdaság stabilizálódását szimbolizálta a régi líra denominálása is, hat nullát vágtak le az addig apróban is milliókban mérő fizetőeszközről. A korábban háromjegyű infláció hosszú idő után 10 százalék alá esett, 2011-ben 4 százalék volt. Az elmúlt években azonban megint 10-14 százalék között mozgott, Ince többek között ennek leszorításával is kampányolt, vitatva Erdoğan gazdasági eredményeit. 

Elemzők szerint Törökország valójában a szakadék felé araszol, pedig első ránézésre nincs nagy baj: 3-4 százalékos GDP-növekedés várható, az államadósság a GDP 30 százalékán áll, a munkanélküliség alacsony. Csakhogy ez már nem igaz a magánszektorra, amelynek adóssága a GDP 85 százalékával egyenlő, a növekedést tehát az ország az eddig olcsó dollárhitelből állta, ami nagyon hamar visszaüthet, a Magyarországon is látott 2008-as válságot idézheti elő.

Az ország valutatartalékai nem fedezik az idén lejáró hiteleket.

A líra csak az év eleje óta 17 százalékot gyengült – derült ki a BBC riportjából, amely egy dohánytermesztőn keresztül mutatta be a vidéki lakosság gazdasági nehézségeit. Márpedig ők potenciálisan Erdoğan szavazói. Nem épp az erő jele, amikor egy hónappal a választások előtt az országot 16 éve irányító elnökjelölt arra kéri szavazóit, mentsék meg a lírát, és dollárban, euróban őrzött megtakarításaikat váltsák vissza.

Ez nem fest túl jól, miközben Erdoğan felépítette a világ legnagyobb, ezerszobás elnöki palotáját Ankara egykori erdős-fás területén. Ince fel is használta a kampányban, hogy a 2014-ben elkészült épületbe ő nem költözne be, helyette egy oktatási intézmény vehetné át. Erdoğan üzent is Incének, hogy úgysem kap lehetőséget arra, hogy akár csak valaha is belépjen az elnöki palotába.

Erdoğan korábban még vallási alapra hivatkozva győzködte a jegybankot, hogy ne emelje az alapkamatot, ezt azonban szép szavakkal legutóbb már nem tudta megakadályozni, a jegybank 13,5-ről 16,5-re módosított.

Kérdés, hogy a hitellel terhelt választókra mennyire hat Erdoğan választási szövege, hogy a „párnacihában őrzött pénzek” visszaváltásával „együtt véget vethetünk ennek a játéknak”

– azaz természetesen a Törökország ellen ármánykodó nemzetközi összeesküvésnek. A gazdasági pálya nem fenntartható, és Erdoğan időt sem nagyon tud nyerni, mivel a hitelezők elfordultak a török kötvényektől, ami újabb érv arra, miért siet az újraválasztásával.

A gazdaságra nem, de a sajtóra le lehet csapni

A gazdasági kudarc fényében még az eddig lojálisabb választókban is felmerülhet, hogy a hatalomkoncentráció csak Erdoğant betonozná be a hatalomba, nem pedig az ország sikerességét segítené. Ugyanez merülhet fel a 2016-os, Erdoğan elleni sikertelen katonai puccs utáni megtorlásokkal, ezrek bebörtönzésével, bírák leváltásával kapcsolatban. Vagy épp a sajtóval szembeni állami fellépéssel kapcsolatban: ahol sikerül, ott a vezetés saját képére formálja a szerkesztőséget, ahol nem, ott letartóztatással állja útját a sajtónak.

Eközben az ország nemzetközi elszigetelődését sem sikerült felszámolni. Oroszországgal sikerült ugyan összeveszni, majd kibékülni, de a Nyugattal nem sikerült rendeznie kapcsolatát – miközben Törökország a NATO legnagyobb létszámú hadseregével rendelkezik az Egyesült Államok után, egy stratégiailag fontos, ingatag, az Európába irányuló korábbi menekülthullámért nagyban felelős térségben. Az EU- és jogelődjeivel folytatott tagságról szóló tárgyalások ugyan már ötven éve napirenden vannak – és az EU saját bizonytalansága miatt is döcögve haladtak –, Erdoğan alatt azonban egészen lehetetlenné váltak, miközben a törökök többsége támogatná az EU-integrációt.

Mivel mindkét fél sorsdöntőnek tartja a választást, kérdés, van-e olyan eredmény, amelyet minden oldal elfogad. Először is nagy a bizalmatlanság a választás tisztaságát illetően – ezt a választási bizottság Erdoğanhoz lojális hozzáállása is erősíti, és a választás tisztasága persze nemcsak a vasárnapi voksolásról, hanem az azt megelőző kampányról és a választók tájékozódásának lehetőségeiről is szól.

Kérdés az is, hogyan reagálna Erdoğan, ha ő vagy párta szűken alulmaradna az ellenzékkel szemben, elvégre a puccs óta folyamatosan rendkívüli állapot van életben. Hogy a feszültségbe már belefáradhattak a választók, azt érzi Erdoğan is, aki – miután az ellenzék előtte már beígérte – közölte, győzelme után a rendkívüli állapot megszüntetését fogja kezdeményezni. Ehhez azonban még túl kell esnie élete legnehezebb választásán, amely után akkor sem dőlhet hátra, ha nyer.

Borítókép: Recep Tayyip Erdoğan török államfőt, a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) vezetőjét ábrázoló fali szőttesek a dél-törökországi Gazeintepben 2018. június 21-én. (MTI/EPA/Erdem Sahin)

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?