Vilhelmina
11 °C
28 °C

Ha egy fekete mondja, hogy Afrika nyert vb-t Franciaországnak, az rasszizmus?

GettyImages-545386740
2018.08.24. 16:08

Noha bő egy hónapja véget ért a futball-vb, szinte minden napra jut valami fejlemény a világbajnokság kapcsán kirobbant bevándorlási vitákban. A főként a németeknél (Özil miatt) és a franciáknál (a fekete sztárok miatt) folyó diskurzusban legutóbb a német futballszövetség elnöke, Reinhard Grindel szólalt meg, és közölte, hogy meg kellett volna védeni Özilt a rasszista támadásoktól.

Amikor Özil lemondta a német válogatottságot, úgy fogalmazott: 

Ha nyerünk, német vagyok, ha kikapunk, bevándorló

A török származású középpályás, aki szerint az Erdoğannal való kampányfotózkodása óta folyamatosan rasszista támadások érik, lényegében Benzema néhány évvel ezelőtti szavait ismételte (ha belövöm, francia vagyok, ha kihagyom, arab).

A világbajnok balhátvéd Mendy pedig a Twitteren vágott vissza a francia válogatottak származását kipécézőknek. Miután egy oldal a csapat összes tagja mellé egy másik ország zászlaját tette (szándékosan túljátszva, Griezmann például német, Giroud pedig olasz lett a neve, illetve nagyszülei származása miatt), az elefántcsontparti gyökerekkel rendelkező játékos mindenkinél kék-fehér-pirosra javított.

Nálunk többek között Bencsik András kétmondatosát („Ne búsulj Horvátország! A franciákat megvertétek volna”) kapták fel, a neki riposztozó Hrutka nemfocista Jánossal az Index is interjúzott.

De az etnikai összetétel máshol is téma. Franciaországban a világbajnoki eufória miatt kevésbé hánytorgatják fel a kérdést, mint például Domenech 2010-es, totális csődöt mondó csapatánál. Az akkor egyetlen nyiszlett nulla-nullát és két meglepő vereséget produkáló francia válogatott kizúgása után ugyanúgy a bevándorló hátterű játékosokat vették elő, mint a németeknél Özilt.

A nagy fociológiai megmondásoknak és rasszelméleteknek mindig a kudarcoknál jön el az ideje, ami körülbelül ugyanannyira önkényes politikai keretezés, mint az ellentéte: a ‘98-as párizsi világbajnoki cím után a csapatot a sokszínű Franciaország, a sikeres integráció bizonyítékának tették meg a politikusok és a megmondóemberek. Ekkor jött a hagyományos kék-fehér-piros helyett a „black, blanc, et beur” (fekete-fehér-barna) újságírói szlogen – noha az észak-afrikaiakat, akikre a barna utalt, igazából csak Zinedine Zidane képviselte a csapatban.

Amikor aztán 2002-ben leszerepelt a címvédő, a jobboldal újra keményen beleállt a témába. Bár a francia válogatott, mint arra most előszeretettel emlékeztetnek, már Platiniék idején sem volt az orbáni értelemben vett kulturális homogenitás tankönyvi példája (sőt, már az ötvenes évektől volt egy kis multikulti), a közvélemény-kutatásokban megkérdezett franciák bő harmadát kifejezetten zavarja, hogy túl sok a fekete és az arab a csapatban. A legnagyobb visszhangot a nagy hatású, de mindig megosztó közéleti gondolkodó, Alain Finkielkraut kritikája váltotta ki: a francia új filozófusok vezéralakja azt mondta, ez már egy „fekete-fekete-fekete” csapat, amin az összetétele miatt csak nevet a világ – megjegyzéséért később bocsánatot kellett kérnie.

2011-ben azért tört ki hatalmas botrány, mert kiderült: a francia labdarúgó-szövetségnél titokban „faji kvótákat” vezetnének be, hogy több legyen a fehér játékos. A tervet az akkori kapitány Laurent Blanc is remeknek tartotta, végül csak a szövetség technikai igazgatója bukott bele az ügybe. Az elképzelés szerint már 12-13 éves korban limitálni kellett volna a fekete és az arab játékosok számát, mondván, sokan közülük kettős állampolgárok, akik esetleg majd afrikai csapatokat erősítenek a gallok helyett.

Franciaország az idei vb-n is a legnagyobb játékoskibocsátó volt, a tunéziai csapatban 9, a marokkóiban és a szenegáliban 8-8 francia születésű játékos volt. Amíg a francia szövetséget az zavarta főleg, hogy sok afrikai kötődésű tehetséget veszítenek el, a jobboldali kritikusok szemében az ellenkezője a probléma, az, hogy így is milyen sokan játszanak a franciáknál. Az oroszországi vb-n a 22-es francia keretből 14 játékosnak voltak afrikai gyökerei. Bár közülük csak ketten születtek Franciaországon kívül (a kétévesen elkerülő Umtiti és a cserekapus Mandanda), így is sokan megkérdőjelezik a franciaságukat. Úgy tűnik, a francia arabok és feketék sehogy sem választhatnak maguknak jól válogatottat.

Magyarországon néha összevásárolt idegenlégiós csapatként beszélnek a franciáról. Emögött a posztfaktuális „kit érdekelnek a tények?"-en kívül ott lehet a francia nemzeteszme és a gyarmati meg a posztkoloniális helyzet idegensége is. A szokásos különbségtétel szerint a német (vagy éppen magyar) típusú etnikai alapú nemzetfogalommal szemben a francia modell az állampolgárságon és a republikánus értékeken alapszik, nem a származáson. A valóság persze bonyolultabb, és bőven látszik, hogy ez inkább csak normatív igény, amit Le Penék például tudatosan elutasítanak – szóval a francia nemzeti önképben is fontos azért az etnikai-kulturális tényező.

A lecsupaszítva „franciák-e a négerek”, vagy ha úgy jobban tetszik, a másodgenerációs bevándorlók integrációja és identitásaik kérdése azonban nem csak rasszista tálalásban és nem is kizárólag az antimigrációs diskurzusban szokott előjönni. Hogy a kérdés kicsit bonyolultabb, azt most éppen a fekete játékosok kapcsán Trevor Noah, a The Daily Show házigazdájának franciaekézése és az amiatt kialakuló kisebb diplomáciai csörte szemléltette.

Világos, azt kell mondaniuk, hogy ez a francia csapat

– poénkodott a Comedy Central félig dél-afrikai fekete, félig svájci német származású stand-uposa, és így folytatta: „De nézzenek már rá azokra a srácokra. Attól, hogy Dél-Franciaországban lógsz, nem barnulsz le így.” Erre aztán egyenesen a washingtoni francia nagykövet riposztozott, mondván: Noah kétségbe vonta a játékosok francia voltát, és pont úgy beszél, mint a francia szélsőjobb.

„Minden a kontextuson múlik” – védekezett az amerikai standupos a Samuel L. Jacksontól is ismerős módon: „Hatalmas különbség, ha én mondom egy barátomnak, hogy mi a pálya, nigger, vagy ha egy fehér mondja ugyanezt. Amikor én afrikaiaknak mondom őket, akkor az nem a franciák közül való kizárás eszköze, hanem az én afrikaiságomba való bevonás”.

Ez részben annak a sérelmezése, hogy Franciaország a sportban a volt gyarmati alattvalóiból él, miközben nem ismeri el az ő gyökereiket, részben pedig az amerikai és a francia nemzetfelfogás éles különbsége. Amíg az Egyesült Államokban mondjuk a kilencvenes évek óta a kisebbségi státuszt kihangsúlyozó identitás- és elismeréspolitika a meghatározó, a francia hagyomány az egységes nemzetállam fikcióján és az asszimilációs politikán alapszik. Bár elvileg mindkét modell célja az integráció erősítése, Amerikában ebből az afroamerikaiság programszerűvé váló kulturális-politikai megjelenítése és egyes szakpolitikákban is a pozitív diszkrimináció következik, Franciaországban viszont továbbra is a beolvadást a kisebbségi lét rovására kikényszerítő elvárásrend és a kötelező színvakság az uralkodó.

Hogy Noah mennyire tudatosan megy neki a francia nemzeti-integrációs paradigmának, más kérdés, mindenesetre Franciaországon belül is visszatérő kritika, hogy a kisebbségi identitások el nem ismerése kontraproduktív lehet. A bírálatok szerint ez erősíti a második-harmadik generációs francia muszlim fiatalok kirekesztettségérzését, hozzájárul a banlieu-k (külvárosi lakónegyedek) radikalizálódásához.

A francia válogatottnál ez nem is a mostani válogatottnál jött elő élesen, hanem például a ‘98-os világbajnok csapatnál. A melanéziai származású Christian Karembeu a gyarmati hatalom elleni tiltakozásul nem volt hajlandó énekelni a Marseillaise-t a meccsek előtt: „A családom sok más kanak családdal együtt szörnyű dolgokon ment keresztül. Ismerem a népem történelmét, ezért nem énekelhetem a francia himnuszt” – mondta, egyértelművé téve, hogy ha Új-Kaledónia önálló lenne, nem pedig Franciaország tengerentúli területe, ott játszana.

Emlékezhetünk, hogy Romániában is többször volt botrány abból, hogy a döntően székely játékosokkal felálló román hokiválogatott tagjai sem énekelték a román himnuszt, de ezt a fajta ambivalenciát a nemzetfelfogás miatt különösen gyanakodva nézik Franciaországban. Egy időben Zidane-t is támadták amiatt, hogy némán áll a Marseillaise alatt, de ő aztán (jó, berber, nem pedig arab) származása ellenére is francia nemzeti ikon lehetett. (Igaz, amikor a 2006-os vb-döntőben lefejelte az őt provokáló olasz Materazzit, mégiscsak megszólaltak azok a hangok, hogy lám-lám, most kijött belőle az algériai vér.

Az utolsót, aki direkt nem volt hajlandó énekelni a Marseillaise-t, Deschamp tette ki a válogatottból, miután kiderült, hogy Benzema benne volt csapattársa szexvideós zsarolásában. Benzema azóta is szereti nyilatkozni, hogy csak azért nem válogatják be, mert a francia válogatottnál rasszizmus van. A hasonlóképpen érző/védekező Özil kapcsán nemcsak azon lehet vitatkozni, hogy a kipécézésében mekkora súlya volt az Erdoğan-fotónak, a játékának vagy a kiesés utáni nyaralós instázásának, hanem egy kicsit esetleg azon is érdemes, hogy siker és kudarc esetén mennyire eltérő retorikai sablonokat kezd el pufogtatni Európa a sokszínű társadalomról, vagy éppen az integrációs válságról és a migránsproblémáról. Özil és Benzema lehet irritáló, de a francia világbajnoki cím önmagában semminek nem a bizonyítéka, ahogy a németek kiesése sem. A „ha belövöm, francia/német vagyok, ha kihagyom, arab/török” legalább annyira szól Európa működéséről, mint a kisebbségi helyzetről általában.

(Borítókép: Blaise Matuidi és Mesut Özil egy 2016-os Németország-Franciaország meccsen. Fotó: Matthias Hangst/Getty Images)