Albert, Lipót
2 °C
12 °C

Ha egy fekete mondja, hogy Afrika nyert vb-t Franciaországnak, az rasszizmus?

GettyImages-545386740
2018.08.24. 16:08

Noha bő egy hónapja véget ért a futball-vb, szinte minden napra jut valami fejlemény a világbajnokság kapcsán kirobbant bevándorlási vitákban. A főként a németeknél (Özil miatt) és a franciáknál (a fekete sztárok miatt) folyó diskurzusban legutóbb a német futballszövetség elnöke, Reinhard Grindel szólalt meg, és közölte, hogy meg kellett volna védeni Özilt a rasszista támadásoktól.

Amikor Özil lemondta a német válogatottságot, úgy fogalmazott: 

Ha nyerünk, német vagyok, ha kikapunk, bevándorló

A török származású középpályás, aki szerint az Erdoğannal való kampányfotózkodása óta folyamatosan rasszista támadások érik, lényegében Benzema néhány évvel ezelőtti szavait ismételte (ha belövöm, francia vagyok, ha kihagyom, arab).

A világbajnok balhátvéd Mendy pedig a Twitteren vágott vissza a francia válogatottak származását kipécézőknek. Miután egy oldal a csapat összes tagja mellé egy másik ország zászlaját tette (szándékosan túljátszva, Griezmann például német, Giroud pedig olasz lett a neve, illetve nagyszülei származása miatt), az elefántcsontparti gyökerekkel rendelkező játékos mindenkinél kék-fehér-pirosra javított.

Nálunk többek között Bencsik András kétmondatosát („Ne búsulj Horvátország! A franciákat megvertétek volna”) kapták fel, a neki riposztozó Hrutka nemfocista Jánossal az Index is interjúzott.

De az etnikai összetétel máshol is téma. Franciaországban a világbajnoki eufória miatt kevésbé hánytorgatják fel a kérdést, mint például Domenech 2010-es, totális csődöt mondó csapatánál. Az akkor egyetlen nyiszlett nulla-nullát és két meglepő vereséget produkáló francia válogatott kizúgása után ugyanúgy a bevándorló hátterű játékosokat vették elő, mint a németeknél Özilt.

A nagy fociológiai megmondásoknak és rasszelméleteknek mindig a kudarcoknál jön el az ideje, ami körülbelül ugyanannyira önkényes politikai keretezés, mint az ellentéte: a ‘98-as párizsi világbajnoki cím után a csapatot a sokszínű Franciaország, a sikeres integráció bizonyítékának tették meg a politikusok és a megmondóemberek. Ekkor jött a hagyományos kék-fehér-piros helyett a „black, blanc, et beur” (fekete-fehér-barna) újságírói szlogen – noha az észak-afrikaiakat, akikre a barna utalt, igazából csak Zinedine Zidane képviselte a csapatban.

Amikor aztán 2002-ben leszerepelt a címvédő, a jobboldal újra keményen beleállt a témába. Bár a francia válogatott, mint arra most előszeretettel emlékeztetnek, már Platiniék idején sem volt az orbáni értelemben vett kulturális homogenitás tankönyvi példája (sőt, már az ötvenes évektől volt egy kis multikulti), a közvélemény-kutatásokban megkérdezett franciák bő harmadát kifejezetten zavarja, hogy túl sok a fekete és az arab a csapatban. A legnagyobb visszhangot a nagy hatású, de mindig megosztó közéleti gondolkodó, Alain Finkielkraut kritikája váltotta ki: a francia új filozófusok vezéralakja azt mondta, ez már egy „fekete-fekete-fekete” csapat, amin az összetétele miatt csak nevet a világ – megjegyzéséért később bocsánatot kellett kérnie.

2011-ben azért tört ki hatalmas botrány, mert kiderült: a francia labdarúgó-szövetségnél titokban „faji kvótákat” vezetnének be, hogy több legyen a fehér játékos. A tervet az akkori kapitány Laurent Blanc is remeknek tartotta, végül csak a szövetség technikai igazgatója bukott bele az ügybe. Az elképzelés szerint már 12-13 éves korban limitálni kellett volna a fekete és az arab játékosok számát, mondván, sokan közülük kettős állampolgárok, akik esetleg majd afrikai csapatokat erősítenek a gallok helyett.

Franciaország az idei vb-n is a legnagyobb játékoskibocsátó volt, a tunéziai csapatban 9, a marokkóiban és a szenegáliban 8-8 francia születésű játékos volt. Amíg a francia szövetséget az zavarta főleg, hogy sok afrikai kötődésű tehetséget veszítenek el, a jobboldali kritikusok szemében az ellenkezője a probléma, az, hogy így is milyen sokan játszanak a franciáknál. Az oroszországi vb-n a 22-es francia keretből 14 játékosnak voltak afrikai gyökerei. Bár közülük csak ketten születtek Franciaországon kívül (a kétévesen elkerülő Umtiti és a cserekapus Mandanda), így is sokan megkérdőjelezik a franciaságukat. Úgy tűnik, a francia arabok és feketék sehogy sem választhatnak maguknak jól válogatottat.

Magyarországon néha összevásárolt idegenlégiós csapatként beszélnek a franciáról. Emögött a posztfaktuális „kit érdekelnek a tények?"-en kívül ott lehet a francia nemzeteszme és a gyarmati meg a posztkoloniális helyzet idegensége is. A szokásos különbségtétel szerint a német (vagy éppen magyar) típusú etnikai alapú nemzetfogalommal szemben a francia modell az állampolgárságon és a republikánus értékeken alapszik, nem a származáson. A valóság persze bonyolultabb, és bőven látszik, hogy ez inkább csak normatív igény, amit Le Penék például tudatosan elutasítanak – szóval a francia nemzeti önképben is fontos azért az etnikai-kulturális tényező.

A lecsupaszítva „franciák-e a négerek”, vagy ha úgy jobban tetszik, a másodgenerációs bevándorlók integrációja és identitásaik kérdése azonban nem csak rasszista tálalásban és nem is kizárólag az antimigrációs diskurzusban szokott előjönni. Hogy a kérdés kicsit bonyolultabb, azt most éppen a fekete játékosok kapcsán Trevor Noah, a The Daily Show házigazdájának franciaekézése és az amiatt kialakuló kisebb diplomáciai csörte szemléltette.

Világos, azt kell mondaniuk, hogy ez a francia csapat

– poénkodott a Comedy Central félig dél-afrikai fekete, félig svájci német származású stand-uposa, és így folytatta: „De nézzenek már rá azokra a srácokra. Attól, hogy Dél-Franciaországban lógsz, nem barnulsz le így.” Erre aztán egyenesen a washingtoni francia nagykövet riposztozott, mondván: Noah kétségbe vonta a játékosok francia voltát, és pont úgy beszél, mint a francia szélsőjobb.

„Minden a kontextuson múlik” – védekezett az amerikai standupos a Samuel L. Jacksontól is ismerős módon: „Hatalmas különbség, ha én mondom egy barátomnak, hogy mi a pálya, nigger, vagy ha egy fehér mondja ugyanezt. Amikor én afrikaiaknak mondom őket, akkor az nem a franciák közül való kizárás eszköze, hanem az én afrikaiságomba való bevonás”.

Ez részben annak a sérelmezése, hogy Franciaország a sportban a volt gyarmati alattvalóiból él, miközben nem ismeri el az ő gyökereiket, részben pedig az amerikai és a francia nemzetfelfogás éles különbsége. Amíg az Egyesült Államokban mondjuk a kilencvenes évek óta a kisebbségi státuszt kihangsúlyozó identitás- és elismeréspolitika a meghatározó, a francia hagyomány az egységes nemzetállam fikcióján és az asszimilációs politikán alapszik. Bár elvileg mindkét modell célja az integráció erősítése, Amerikában ebből az afroamerikaiság programszerűvé váló kulturális-politikai megjelenítése és egyes szakpolitikákban is a pozitív diszkrimináció következik, Franciaországban viszont továbbra is a beolvadást a kisebbségi lét rovására kikényszerítő elvárásrend és a kötelező színvakság az uralkodó.

Hogy Noah mennyire tudatosan megy neki a francia nemzeti-integrációs paradigmának, más kérdés, mindenesetre Franciaországon belül is visszatérő kritika, hogy a kisebbségi identitások el nem ismerése kontraproduktív lehet. A bírálatok szerint ez erősíti a második-harmadik generációs francia muszlim fiatalok kirekesztettségérzését, hozzájárul a banlieu-k (külvárosi lakónegyedek) radikalizálódásához.

A francia válogatottnál ez nem is a mostani válogatottnál jött elő élesen, hanem például a ‘98-os világbajnok csapatnál. A melanéziai származású Christian Karembeu a gyarmati hatalom elleni tiltakozásul nem volt hajlandó énekelni a Marseillaise-t a meccsek előtt: „A családom sok más kanak családdal együtt szörnyű dolgokon ment keresztül. Ismerem a népem történelmét, ezért nem énekelhetem a francia himnuszt” – mondta, egyértelművé téve, hogy ha Új-Kaledónia önálló lenne, nem pedig Franciaország tengerentúli területe, ott játszana.

Emlékezhetünk, hogy Romániában is többször volt botrány abból, hogy a döntően székely játékosokkal felálló román hokiválogatott tagjai sem énekelték a román himnuszt, de ezt a fajta ambivalenciát a nemzetfelfogás miatt különösen gyanakodva nézik Franciaországban. Egy időben Zidane-t is támadták amiatt, hogy némán áll a Marseillaise alatt, de ő aztán (jó, berber, nem pedig arab) származása ellenére is francia nemzeti ikon lehetett. (Igaz, amikor a 2006-os vb-döntőben lefejelte az őt provokáló olasz Materazzit, mégiscsak megszólaltak azok a hangok, hogy lám-lám, most kijött belőle az algériai vér.

Az utolsót, aki direkt nem volt hajlandó énekelni a Marseillaise-t, Deschamp tette ki a válogatottból, miután kiderült, hogy Benzema benne volt csapattársa szexvideós zsarolásában. Benzema azóta is szereti nyilatkozni, hogy csak azért nem válogatják be, mert a francia válogatottnál rasszizmus van. A hasonlóképpen érző/védekező Özil kapcsán nemcsak azon lehet vitatkozni, hogy a kipécézésében mekkora súlya volt az Erdoğan-fotónak, a játékának vagy a kiesés utáni nyaralós instázásának, hanem egy kicsit esetleg azon is érdemes, hogy siker és kudarc esetén mennyire eltérő retorikai sablonokat kezd el pufogtatni Európa a sokszínű társadalomról, vagy éppen az integrációs válságról és a migránsproblémáról. Özil és Benzema lehet irritáló, de a francia világbajnoki cím önmagában semminek nem a bizonyítéka, ahogy a németek kiesése sem. A „ha belövöm, francia/német vagyok, ha kihagyom, arab/török” legalább annyira szól Európa működéséről, mint a kisebbségi helyzetről általában.

(Borítókép: Blaise Matuidi és Mesut Özil egy 2016-os Németország-Franciaország meccsen. Fotó: Matthias Hangst/Getty Images)

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?