Jolán
2 °C
4 °C

Megdöbbentő, hogy ez az ember a Trump-védelem vezetője

Portré Rudy Giulianiról

GettyImages-624664048
2018.09.14. 13:26

Azt gondolnánk, hogy ha egy amerikai elnököt olyan kényes ügyekben akarják felelősségre vonni, mint Putyin embereivel való összejátszás vagy egy pornósztár hallgatásának megvásárlása, akkor az elnök nem adja alább egy All-Star jogi csapat bevetésénél. Csakhogy Trump ebben a kérdésben is irtózik a konvencionális megoldástól.

Amikor ugyanis idén tavasszal egyértelművé vált, hogy Robert Mueller különleges ügyész az elnök legszűkebb környezetét is rá bírja venni az együttműködésre, akkor Trump lecserélte az őt a gyors megoldás reményében az együttműködésre rávevő Ty Cobbot a már Bill Clintonnak is tanácsot adó harcosra, Emmet T. Floodra,

a csapat élére egy sokakat fejvakarásra késztető alakot nevezett ki: New York egykori polgármesterét, Rudy Giulianit.

A médiában nem azért vakarták sokan a fejüket, mintha Giuliani ne lenne dörzsölt ügyvéd (mint azt látni fogjuk, ügyészként és ügyvédként is több évtizedes tapasztalattal bír). Csak éppen nem az óvatos-alkudozós ügyvéd, aki az ilyen szövevényes, fordulatait a több százezer lefoglalt dokumentumon kívül egy-egy nyilatkozat szóhasználata, apró hangsúlyai által is irányító ügyeiről lenne híres, hanem egy igazi buldog, mint a Joseph McCarthyt és Donald Trumpot is képviselő néhai Roy Cohn, vagy Stormy Daniels képviselője, Michael Avenatti.

Csakhogy Giuliani nem agresszivitásával lepte meg a sajtót, hanem azzal, hogy amikor áprilisban megkapta a Mueller-vizsgálat elleni védelem vezetését, akkor

sokszor láthatólag lövése sem volt arról, pontosan milyen álláspontot kéne képviselnie a XXI. század egyik legfontosabb amerikai eljárásában.

Sorra jöttek az olyan elszólások, ellentmondások, melyeket Trumptól már megszokhattunk, de egy különleges ügyész fondorlataira ellen-fondorkodó jogász szájából hajmeresztően hangzottak. Olyanokat állított, mint hogy

  • a Trumppal egy éjszakát töltő pornósnak, Stormy Danielsnek az elnök pénzéből, egy ügyvédi irodán keresztül fizettek ki 130 ezer dollárt (az elnök korábban kerek perec tagadta, hogy erről tudott volna);
  • volt némi összejátszás a kampány során az oroszokkal, de az „összejátszás” nem büntetőjogi kategória (Trump határozottan állította, hogy semmilyen összejátszás nem volt orosz titkosszolgálatokkal/Kreml-közeli oroszokkal);
  • tényleg megtörtént az a 2016-os találkozó, melyen Trump fia, veje és akkori kampánytanácsadója a Trump Towerben ült le Natalja Veszelnyickaja orosz ügyvéddel és Rinat Akmetszin orosz lobbistával, akik Clintonra nézve terhelő információkat kínáltak nekik.

És azzal is egy lőszerraktárnyi muníciót adott Trump politikai ellenfeleinek, hogy teljesen feleslegesen olyanokat fecsegett el, mint hogy az elnököt úgy kellett lebeszélni a volt kampánytanácsadójának, a már első körben is nyolc vádpontban elítélt Paul Manafortnak adott elnöki kegyelemről, vagy hogy Trump csak saját védelmében, légből kapott vádakkal támadja az FBI-t (azaz az amerikai elnök tudatosan járatja le az egyik legfontosabb szövetségi intézményt).

Sokan úgy gondolták, hogy a Muellerrel szemben állandó védekezésre kényszerülő Trump csak egy újabb gondot vett a nyakába Giulianival, és szintén sokan mutattak rá (álságosan vagy őszintén) sajnálkozva, hogy a jogász már nem az a pengés, éles eszű ember, aki nyolc évig vezette New Yorkot.

De az is lehet, hogy Trump és Giuliani az orruknál fogva vezetik az értetlenkedőket és kárörvendőket.

Ehhez a felismeréshez (oké, sejtéshez) érdemes megismerni Rudy Giuliani fordulatos életútját.

Letartóztatásból műalkotás

Ahogy azt a nevéből is bizonyára kitalálták, Giuliani egy olasz család sarja, apja vízvezeték-szerelőként és pultosként dolgozott Brooklynban, de később nagybátyja bűnszervezetében lett verőember, és egy ideig a Sing Sing vendégszeretetét is élvezte. A kis Rudy azonban szintet tudott lépni, és a helyi katolikus iskoláknak köszönhetően sikerrel felvételizett a New York-i Egyetemre, ahol 1968-ban meg is szerezte a jogi diplomát. Ezután írnokként került a körzeti ügyészségre, majd egy magánvállalkozáshoz. A hetvenes évek közepéig egyébként regisztrált demokrata szavazó volt, majd átállt a függetlenekhez, végül 1980-ban fedezte fel magában a republikánusok iránti szimpátiát – édesanyja szerint azután, hogy az alakulófélben lévő Reagan-adminisztráció magas pozíciót kínált neki az igazságügyi minisztériumban, ahol három évig a büntetés-végrehajtásért felelős helyettes államtitkárként dolgozott.

A szövetségi kormányzattól 1983-ban távozott korábbi körzetébe, méghozzá ügyészi pozícióba. A visszatérés Washingtonból New Yorkba karrierszempontból is visszalépésnek tűnt, de Giuliani számára az ügyészség volt a rajtkő az igazi, önererjén alapuló politikusi karrierhez. Szerepfelfogása ugyanis igen sajátos volt; sorra szervezte a média meghívásával végrehajtott látványos letartóztatásokat; tévénézők milliói ismerték meg a nevét, amikor síró brókereket vezettetett ki a Wall Streetről bennfentes kereskedés vádjával (Giuliani volt az első ügyész, aki komolyan vette a bűncselekményként számon tartott, de a valóságban kevéssé üldözött bennfentes kereskedést). Az ő nevéhez fűződött a New York-i „Öt Család” maffiahálózatának vezetői ellen 1985-ben emelt vád, ami miatt Lucchesiék csak 3-2 arányban szavazták le az ötletet, hogy bérgyilkossal tetessék el láb alól. A nemmel szavazó maffiafőnökök később valószínűleg bánhatták a döntésüket, mivel az 1987-ben még életben lévő négy vezér (a Gambino családot vezető Paul Castellanóval ekkor már végzett John Gotti) nem kevesebb mint száz évet kapott a bíróságtól.

Giulianit sokan kritizálták amiatt, hogy a bombasztikus letartóztatások mögött sokszor nem állt kemény bizonyíték, és a leglátványosabb akciókat (lényegében ő honosította meg az amerikai igazságszolgáltatásban be a gyanúsítottak kamerák előtti elvezetését, a perp walk-ot) nem követte vádemelés. Bár a vádemelések száma miatt senki nem panaszkodhatott: ötéves hivatali ideje alatt 4152 esetet regisztráltak, ami rekordnak bizonyult, és hozzájárult Giuliani keménykezű imázsához.

Az ügyészként felhalmozott tőkét fektette be Giuliani, amikor 1989-ben először próbálkozott meg a polgármesteri poszt elhódításával – és kampánydonorai között szerepelt egy bizonyos Donald Trump is. Az 1965 óta demokrata fellegvárnak számító New York azonban nem adta könnyen magát, és csak újbóli próbálkozásra, 1993-ban sikerült a győzelem a regnáló polgármester David Dinkis ellen. Érdekes, hogy Giuliani miatt a republikánus pártban is sokan húzták az orrukat, mivel a politikus rendpártisága mellett a melegjogoktól az iskolai imádság eltörlésén keresztül a fegyvertartás szigorításáig egy sor kérdésben igen liberális álláspontot képviselt.

Giuliani polgármesteri érdemei közé leginkább a crackhullám tetőzése és a közszolgáltatások leromlása miatt igen rossz állapotban lévő New York megtisztítását szokás sorolni. Ő ültette a gyakorlatba a „törött ablak” elméletet, mely szerint a bűn megfékezését a legkisebb vétségek kemény megtorlásánál kell kezdeni. Giuliani is komoly rendőri erőket vetett be a graffitizők, a (kilencvenes évek Budapestjéhez is szervesen hozzátartozó) önkényes ablakmosók, az egyszerű szmókerek, de még a metró beléptetőkapuján átpattanó bliccelők ellen is. Módszerét azóta is vitatják (magyarul például ebben a kiváló cikkben), eredményeit sokan elődje intézkedéseire vagy országos trendekre vezetik vissza, de tény, hogy New York polgármesterségének nyolc éve alatt (1997-ben simán újraválasztották) valóban biztonságosabbá és tisztábbá vált.

Miután a törvény által engedélyezett két ciklusa a végéhez közeledett, Giuliani New York állam egyik szenátori posztját vette célba. Az 1999-es kampány során – melyben a demokraták egy igazi nagyágyút, Hillary Clintont indították – azonban felszínre kerültek klientúraépítési és magánéleti botrányai. Feleségét – aki ráadásul már nem is az első volt – előbb egy titkárnővel csalta meg, majd pedig összejött egy gyógyszercég üzletkötőjével; afférjaihoz ráadásul polgármesterként kirendelt rendőrökkel próbált falazni. A botrányok maga alá temették a szenátusi kampányt, és miután 2000 tavaszán prosztatarákot diagnosztizáltak nála, komolyabb arcvesztés nélkül mondhatott le a jelöltségről.

Paradox módon politikusi pályafutása csak a szenátusi kampány elbukását követően érkezett a zenitjére. A 2001. szeptember 11-i merényleteket követően ugyanis a város polgármesterként ő volt az, aki közvetlenül a második gép becsapódása után a World Trade Centerhez sietett, akit a leomló épületek majdnem maguk alá temettek, aki elsőként öntött lelket az amerikaiakba, aki a legtöbbet jelent meg a kamerák előtt. És bár a terrortámadás George W. Bush elnök népszerűségének is jót tett, Giulianit egyenesen – az amúgy vérdemokrata Oprah Winfrey szavaival szólva –

Amerika Polgármesterévé emelte.

A Time magazin szerkesztősége által az év emberévé választott Amerika polgármestere egyébként a vészhelyzetre hivatkozva kérte is mandátumának három hónapos meghosszabbítását, de a városi közgyűlés ezt elutasította. És bár a 9/11-et követő vizsgálatok a katasztrófavédelmi központ szakmailag indokolatlan elhelyezésétől a tender nélkül beszerzett használhatatlan rádiókészülékekig több, a katasztrófához hozzájáruló tényezőben megállapították felelősségét, Giuliani 2002-től mégis nemzeti hősként tudta végigturnézni Amerikát, egy év alatt nem kevesebb, mint 11,4 millió dollárt keresve beszédekkel, ceremóniákkal, kampányakciókban való részvétellel. Bush 2004-es újrázását követően felmerült a neve a terrortámadásokra hivatkozva kreált Belbiztonsági Minisztérium lehetséges vezetőjeként, de végül a kongresszusi meghallgatásokon rá váró kényes – egyes kollégáinak a szervezett bűnözéssel való kapcsolatait firtató - kérdések miatt nem vállalta a kinevezést. Giuliani 2008-ban megpróbálkozott az elnökjelöltséggel is, de hiába tudta katolikus liberálisként elkönyvelni több evangelikánus vallási vezető támogatását is, néhány előválasztási fordulót követően John McCain javára kiszállt a versenyből.

Elnökjelöltsége volt Giuliani utolsó kísérlete egy választott tisztség elnyerésére, de továbbra is aktív – és az Obama-kormányzattal egyre radikálisabban szembeforduló – alakja maradt a közéletnek.

2016-ban kézenfekvőnek tűnt, hogy Giuliani kapásból beáll Donald Trump mögé. Hiszen a New York-i elit két meghatározó alakja évtizedek óta baráti kapcsolatban állt; Giuliani válások és szeretők miatt elhanyagolt fia, Andrew a mai napig nagybátyjaként tekint az ingatlanmágnásra,

akinek megláthattam azt az együtt érző oldalát, amit mások nem látnak vagy nem akarnak látni.

Ráadásul ahogy azt említettem már, Trump Giuliani mind a három polgármesteri kampányához és az elnökjelölti próbálkozásához is komoly összegekkel járult hozzá, viszonyuk mélységeit pedig mi sem dokumentálja jobban, mint ez a „tréfás” videó:

Szoros kapcsolatuk ellenére a volt polgármester a republikánus elittel való kapcsolatai miatt csak relatíve későn, 2016 nyarán állt be a külsős jelölt mögé.

Akkor viszont teljes mellszélességgel.

Talán még emlékeznek arra, hogy elnökválasztást megelőző hónapokban a republikánus elit köpni-nyelni nem tudott az olyan botrányokra, mint az Irakban hősi halált halt muszlim őrnagy, Humayun Khan apjának szekálása, a „megragadom a pinájukat” kijelentéssel halhatatlanná tett zaklatási ügy vagy az adóelkerülést bizonyító iratok nyilvánosságra kerülése. De Giuliani nem állt be a republikánus fanyalgók hosszú sorába, félretolta erkölcsi aggályait, és Trump ártatlanságának védelmében a legkritikusabb időkben turnézta végig a vezető tévécsatornákat. Bajtársiasságát Trump nem feledte, és bár miniszteri kinevezése megint kútba esett (Giuliani állítása szerint a belbiztonsági és az igazságügyi tárcát is visszautasította, a külügyminiszterségét pedig Reince Priebus leendő kabinetfőnök fúrta meg), az elnök számított a tanácsaira – bár, hogy miért pont a kiberbiztonsági területet jelölte ki számára, az Jared Kushner közel-keleti béketeremtési megbízásához fogható rejtély.

Az elnök akkor kérdezte meg Giulianit arról, hogy vállalná-e Mueller-vizsgálattal szembeni védelem vezetését, amikor megromlott a viszonya az ügyvédi csapatot addig irányító John Dowddal. Giuliani szerint a nézeteltérést nem szakmai okok váltották ki; a csapat

jogi értelemben kiváló munkát végzett, a nyilvánosság volt az, ami előtt nem látták el kellőképpen az elnök védelmét.

Ezért bár sokakat megtévesztett a tény, hogy Giuliani egy jogászokból álló csapat élére került, a volt polgármester színtiszta politikai megbízást kapott – összhangban azzal, hogy Trump megvádolásának (az impeachment-nek) a fenyegetése sem jogi, hanem politikai természetű.

A megbízás valószínűleg abból a felismerésből adódott, hogy a Fehér Ház csak úgy biztosíthatja be magát a Mueller-vizsgálat ellen, ha velejéig átpolitizálja az ügyet; azaz a különleges ügyészt – akit ugye Trump beosztottja, Rod Rosenstein igazságügyminiszter-helyettes nevezett ki – egy Trump elleni demokrata „boszorkányüldözés” eszközének kell beállítani, magát a nyomozást pedig a közfigyelem elterelésének a kormányzat gazdasági eredményeiről.

Giuliani áprilisban, amikor Trump személyes ügyvédjét, Michael Cohent célba vette az FBI, egyfajta Trump-szimulákrumként elkezdte magából ontani a vádaskodásokat, fenyegetéseket és – tényekkel alá nem támasztható – rágalmakat. Arról például, hogy ki kell söpörni a „rohamosztagosokat” (az FBI ügynökeit), hogy Mueller szivárogtat a liberális sajtónak, hogy a különleges ügyész megbízása egyébként is törvénytelen volt. Giuliani augusztusban abszolút önkényesen leszögezte, hogy a Mueller-vizsgálatot szeptemberre le kell zárni, és többször is megfenyegette (persze kellő homállyal fogalmazva) az ügyészt.

A Giuliani-offenzíva abból a szempontból teljes sikerrel járt, hogy mára az általa „rohamosztagosoknak” nevezett ügyészi csapat körül ugyanúgy elpárolgott a konszenzus, mintha csak valamilyen hardcore pártpolitikai ügyről, az Obamacare-ről vagy az adócsökkentési programról lenne szó. A republikánus szavazókat felsorakoztatta Mueller ellen, de közben a demokrata szavazókat is mozgósítja, akik – a pártvezetés tartózkodása mellett – egyre elszántabban követelik Donald Trump felelősségre vonását, az impeachmentet. 

Borítókép: Rudy Giuliani (bal oldalt) és Donald Trump (jobb oldalt) Trump International Golf Club előtt, New Jersey 2016.11.20. Fotó: Drew Angerer/Getty Images Hungary

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?