Gál
6 °C
22 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

A balos háttérember, aki ötödére csökkentette a migrációt

000 18J7TO
2018.10.01. 17:16
A kikötési engedélyekkel kapcsolatos botrányok elfedik a tényt: idén ötödannyi menekült érkezett Olaszországba, mint tavaly. A sok aprómunkával járó, de eredeti módszer egy kommunistából lett belügyminiszternek köszönhető, akinek még utódja, a jobboldali populista Matteo Salvini is elismerte ténykedését.

Miközben az olasz kormány a segélyszervezetek mentőhajóival csatázik, és félholtakkal teli hajók kikötési engedélyeivel szívózik, addig a valódi válság (már ha egy csökkenő lélekszámú, gyorsan elöregedő 60 milliós ország esetében néhány százezer menekült befogadását valóban akkora válságnak kell tartani) úgy tűnik, kezd véget érni. Hiszen ha a számokat nézzük,

  • 2014-ben még 170 100,
  • 2015-ben 153 842,
  • 2016-ban 181 436,
  • 2017-ben 119 369 menekült

érkezett az országba, addig hétfőig alig 20 885 embert regisztrált az ENSZ menekültügyi szervezete. Azaz mivel a hajózási szezonnak hamarosan vége, ezért nem túl merész jóslat, hogy

Olaszországnak idén negyedannyi menekültet sem kell befogadnia, elhelyeznie, ellátnia, mint tavaly.

Ehhez a változáshoz igazodik az olasz kormány is; a Giuseppe Conte miniszterelnök és Matteo Salvini belügyminiszter által kedden bemutatott új „migrációs csomag", illetve a beharangozott tervek ugyanis inkább a már Olaszországban partot ért emberek azonosításának pontosításáról, a menedékkérők ellátására szánt, fejenkénti 35 eurós kvóta csökkentéséről szólnak.

Egy kevéssé baloldali megoldás a baloldalról

De ugyanúgy, ahogy a magyar kormánynak sem volt sok szerepe abban, hogy a menekültek folyama csermellyé apadt, úgy az Olaszországban május végén hivatalba lépett populista-populista koalíció jobboldali felének sincs sok köze ehhez a fejleményhez. De míg az Orbán-kormány leginkább az Európai Unió és Törökország közti 2016-os, a durcáskodások ellenére a mai napig működőképes megállapodásnak lehet hálás, addig az Orbán által hősnek nevezett Salviniék egyenesen a leköszönt balközép kormány, a Gentiloni-kabinet húzásaiért mondhatnak köszönetet.

A menekültek számának csökkenését általánosan a 2016 decemberében hivatalba lépett kormány belügyminisztere, Marco Minniti érdemének szokás betudni. Ő volt ugyanis az, aki képes volt a Földközi-tengeren keresztül történő migráció szempontjából kulcsfontosságú Líbiában egy sor megállapodást nyélbe ütni. Azért nem Líbiával, mert az ország Kadhafi diktatúrájának 2011-es megbuktatását követően darabjaira esett, és bár legalább a helyi Iszlám Államot és a bengázi iszlamista milíciákat sikerült megtörni (de teljesen felszámolni nem), addig a Tripoliban székelő, az ENSZ által elismert kormány az ország töredéke felett rendelkezik tényleges, kormányszerű befolyással. Fájez esz-Szarrádzs kabinetjének ráadásul nemcsak a milíciákkal kell megküzdenie vagy éppen megegyeznie, hanem a Bengázi térségéből az ország keleti területeit ellenőrző Halifa Haftárral is, aki Kadhafi tábornokából lett CIA-ügynök, majd a Katar által finanszírozott iszlamistákkal leszámoló, az oroszokkal és a franciákkal is jó viszonyt ápoló helyi erősember.

Ezért miközben az olasz kormány (egyébként az Európai Unió is) hivatalosan kizárólag az elismert kormánnyal kötött szerződést a hadsereg és a parti őrség felfegyverzésére, kiképzésére és támogatására, Minniti olyan szereplőkre is kiterjesztette a tárgyalásokat, akiket a hivatalos diplomácia nem vett partnerszámba. És bár a különféle önkormányzatok, törzsek, klánok és milíciák megkeresésének konkrét módszereiről nem találtam beszámolót, ne felejtsük, hogy Líbia a második világháborúig olasz gyarmat volt, és egyetlen nyugati országként még a Kadhafi-rezsimmel is intenzív diplomáciai és gazdasági kapcsolatokat tartott fenn – szóval az olasz kormányzatnak nyilván páratlan titkosszolgálati és kapcsolati hálózat áll rendelkezésére ma is.

A Szahara mélyére kellett menni

Minniti először is tárgyalt az elvileg a kormány alá betagozódó, de valójában meglehetősen függetlenül tevékenykedő entitásokkal, mint szabrátai, miszrátai milíciákkal vagy a menekültekkel botrányosan bánó Bani Valíd városát irányító varfalla törzs vezetőivel.

Andrea Gerli, a Rai külpolitikai újságírója, akivel az olasz migráció kérdéseiről beszélgettem, úgy értékelte ezeket a tárgyalásokat, hogy

az olasz kormány mindig is tagadta azt, hogy megtörténtek, miközben kivételesen sikeresnek bizonyultak, és a migránsok száma drámaian csökkent a rákövetkező hónapokban.

A kormány azt viszont nem tagadta, hogy 2017 júliusában Minniti találkozott a 14 legnagyobb líbiai város polgármesterével is, és egy megállapodást kínált nekik:

Az ajánlatom meglehetősen egyszerű volt, ők fellépnek az embercsempészet ellen, mi cserébe segítünk az alternatív gazdasági lehetőségek megteremtésében. Jelenleg ugyanis az a probléma, hogy az embercsempészet az egyetlen iparág, amitől stabil bevételt lehet remélni.

De Minniti a migráció megállításának első vonalát még délebbre, a Szaharában akarta meghúzni. A manapság Észak-Afrikában is terjedő határkerítés vagy az EU által pedzegetett, uniós erőkkel támogatott líbiai határőrizet helyett azonban inkább a kormánytól független, 2011 óta egymással is hadakozó törzsekkel egyezett meg. 2017 márciusában Rómába hívta harminc befolyásos törzs vezetőjét, és maratoni, 72 órán át tartó tárgyalás után nyélbe is ütötte a megállapodást, hogy a törzsek fejlesztési és egyéb „gazdasági ösztönzőkért" cserébe felhagynak az ellenségeskedéssel, és ami fontosabb: abbahagyják az embercsempészetet. Ezt sokan úgy értelmezik, hogy az olasz kormány megvásárolta a törzsi vezetőket, de ezt a kézenfekvő – és valószínűleg helyes – értelmezést Rómában és Tripoliban is hevesen tagadják.

A megállapodás jelentőségéhez nem árt észben tartani, hogy több arab országhoz hasonlóan a líbiai társadalom tagjainak lojalitását is elsősorban törzsi hovatartozásuk határozza meg. A törzsek egy része – különösen, de nem kizárólag a szaharai területeken – nem sokat törődik a gyarmati időkből megmaradt országhatárokkal, hiszen évezredek óta folytatnak félnomád életmódot, szállítják a szubszaharai régióban a rabszolgákat (ma a sokszor a rabszolgákénál alig jobb bánásmódot élvező menekülteket), fegyvereket, drogot és élő állatot. A tuaregek szállásterülete például messze délnyugatra, egészen Burkina Fasóig elnyúlik, a gyakorlatilag minden rezsim által üldözött Tobu (vagy Tebu) törzs pedig évszázadok óta uralja a Csád–Niger–Líbia hármas határvidékét.

Kadhafi is egy sor törzsi megállapodás segítségével tartotta meg hatalmát, utána azonban hiányzott az a figura, aki képes volt az erőszak és az engedmények között egyensúlyozva összefogni. Minniti is nehézségként említette, hogy míg „Törökországban volt egy erős – talán túl erős – vezető, akivel lehetett tárgyalni”, addig ez Líbiában hiányzik.

Ezen kiterjedt befolyás miatt a líbiai törzsekkel való megállapodás valójában Líbiánál sokkal messzebb is éreztette hatását. És annak ellenére, hogy tavaly sokan kételkedtek abban, hogyan lehet a sivatagi törzsekre bízni a migráció megállítását, a módszer bevált.

Kevesebb a menekült, mégis több a halott

De azért Minniti eredményei igen korlátozott értelemben tekinthetők sikernek.

Egyrészt ugyanis csak tüneti kezelésről van szó, mely nem érinti a Líbián keresztül Európába tartó migránsokat útnak indító problémákat, mint például az állami szolgáltatások hiánya, a korrupció vagy a hatóságok brutalitása, a terrorszervezetek felbukkanása. Másfelől pedig a migráció megfékezése nem tudott (vagy nem is akart) mit kezdeni a Líbián belüli embertelen állapotokkal, de azt is joggal kritizálták, hogy a líbiai parti őrség elégtelen felszereltsége, illetve a szervezetet (lényegében minden líbiai intézményhez hasonlóan) átható korrupció miatt

egyre halálosabb a földközi-tengeri útvonal.

Ugyanis az ENSZ adatai szerint miközben 2017 első félévében csak minden 42. útnak indulóra jutott egy haláleset, addig 2018 januárja és júliusa között ez az arány 18:1-re romlott; ez összesen 1600 halottat és eltűntet jelent (menekültek és az őket mentő civilek viszontagságairól kollégánk a helyszínen forgatott riportot).

Csakhogy Andrea Gerli szerint Olaszországban ezek a számok az értelmiségieken és az elkötelezett baloldaliakon kívül keveseket érdekeltek. A külpolitikai újságíró arra is felhívta a figyelmünket, hogy Matteo Salvini is azt mondta elődjéről:

Minniti helyesen cselekedett, és és az, hogy ezt egy másik párt színeiben tette, nem jelenti azt, hogy fel kéne számolni az eredményeit.

És az is kérdés, hogy mennyire tud stabil maradni a rendszer. A Fájez esz-Szarrádzs vezette kormány még a fővárosban sem tudja konszolidálni hatalmát, és könnyen lehet, hogy a tavaszra tervezett, de december 10-re halasztott választásokat ismételten el kell majd halasztani. Egyre többen gondolják úgy, hogy az idő az olaszokat nemrég „a tripoli kormányt dróton rángató" ellenségként megbélyegző Haftár tábornoknak dolgozik, aki vagy szavazatokkal, vagy fegyverekkel, de le fogja gyűrni a nemzetközileg elismert kormányt.

(Borítókép: Menekültek a szicíliai Catania kikötőben, az olasz parti őrség hajóján 2018. augusztus 23-án. Fotó: Giovanni Isolino/AFP)

Nincs másik valóság, nincs másik Index.
Támogasd a fennmaradásunkat!

https://index.hu/tamogatas