Albert, Lipót
2 °C
12 °C

Trump migránshajrával zárta az amerikai választási kampányt

GettyImages-1052560658
2018.11.06. 17:00

Amióta felbukkantak az első demokráciák, gyors és olcsó népszerűségre lehet szert tenni a választók ostobaságának, irracionalitásának ostorozásával. Csakhogy pont a kezdődő amerikai félidős választások mutatják meg azt, hogy a szavazók akár zsigerből, akár racionális megfontolásból, de fontosnak tartják a korrekciót, a fékeket és az ellensúlyokat. Történelmi trend ugyanis, hogy az elnökválasztás után két évvel lebonyolított, a törvényhozás és az államok kormányzatainak nagy részére kiterjedő szavazás során az emberek mindig az épp regnáló elnök ellenzékét erősítik meg. Azaz ilyenkor csak az a kérdés, hogy a kormányzó párt a hatalmi pozícióit alapjaiban nem érintő módon kap ki, vagy pedig teljesen elveszíti a törvényhozás feletti ellenőrzést (idén a demokraták valószínűleg csak a képviselőházi többséget fogják megszerezni, a Szenátusban marad a republikánus fölény).

Azaz eltérő hangsúlyokkal, de a midterm nem más, mint az elnökről szóló népszavazás.

A kampányban épp ezért a mindenkori elnökök is keményen oda szokták magukat tenni, hiszen mondjuk egy első ciklusát töltő elnök esetében egy katasztrofális eredmény maga után vonhatja azt, hogy újbóli jelölése nem lesz magától értetődő. Amellett meg az Egyesült Államokra jellemző decentralizált pártok egységének legfontosabb szimbóluma nem elsősorban a frakcióvezetők, vagy a pártok – adminisztratív feladatokat ellátó – elnökei, hanem a jelenlegi és volt elnökök. Ezért ők azok, akik a legjobban tudják mozgósítani pártjuk törzsszavazóit. Ez azért is fontos, mivel a Kongresszus hagyományosan a legnépszerűtlenebb szövetségi intézmény, ezért a képviselőjelöltekre nagyságrendekkel kevesebben mennek el szavazni, mint az elnökjelöltekre; a kongresszusi választások és az elnökválasztások közti részvételi különbség a 15-20 százalékot is el szokta érni. Egy 35-40 százalékos részvételi arány mellett a törzsszavazói mozgósítása döntő lehet.

Mi fán terem a félidős választás?

Amerikában kétévente tartanak kongresszusi választásokat, melyekhez az elnöki ciklus közepén (ezért a midterm elnevezés) más szavazások is kapcsolódnak. Helyi idő szerint 2018 november 6-án az amerikai választók a képviselőház mind az 435 képviselői mandátumáról, a Szenátusban a 100-ból 33 mandátumról, 36 állam és 3 terület kormányzói posztjáról szavaznak. Ezekhez jön még 87 tagállami törvényhozási választása, vagy a 37 államban összesen 157 kérdésben rendezett népszavazás egy sor fontos témában az abortusztól a választójog módosításáig.

Nem csoda, ha Barack Obama nem kevesebb, mint 81 demokrata jelöltet támogatott a kampányban, és az ősszel Georgiától Nevadáig végigturnézta az összes billegő államot és körzetet. Donald Trump pedig már tavasszal elkezdett melegíteni a félidős választásra,

az elmúlt két hónapban pedig nem kevesebb, mint 25 nagygyűlést tartott.

A kampányhajrát pedig elképesztően megnyomta: 6 nap alatt 8 államban 11 fellépést abszolvált.

Az egy dolog, hogy az elnök leginkább a nagygyűléseken érzi magát elemében, és ezek az események valóban egészen különleges eseményekké váltak (erről munkatársunk nemrégiben személyesen is meggyőződött), mert egyes szakértők kételkednek ezek hatékonyságában.

Trump esete annyiban speciális, hogy kívülállóként két év alatt lényegében saját képére formálta a republikánus pártot. A korábbi berzenkedők, a #nevertrump-isták ellenére mára az elnök iránti lojalitás példátlanul magas és példátlanul stabil. Ezért nem kellett hozzá Steve Bannon, hogy a párt jelöltjei között egyre több mini-Trump bukkanjon fel. A floridai kormányzójelöltségért folyó versenyben például Adam Putnam hiába számított toronymagas esélyesnek, mert amint Trump kitweetelte, hogy – a támogatást elképesztően benyalós videóval megháláló - Ron DeSantist támogatja, Putnam már kezdhette bontani a kampánymolinóit.

Trump ráadásul 2018-ban nem csak királycsinálóként és agitátorként vállalt szerepet, hanem újból beledörgölte a republikánus elit orrát abba a ténybe: a párt klasszikus üzenetei – az adócsökkentés, a fegyvertartási jogok védelme - már nem mozgatják meg a szavazókat;

valódi izgalmat csak az identitáspolitikával lehet kavarni.

Nem az a fontos, hogy mi szeretnél, hanem hogy mi NEM szeretnél lenni

A politika ideológiából identitás felé tartó mozgása a 2000-es évek egyik legizgalmasabb, és 2016 után legfontosabb demokratikus jelensége. És míg a XX. században az identitáspolitika a munkásmozgalom, a feminizmus, vagy a melegjogi küzdelmek jelzőjeként merült fel, addig ma már annak az új, a nemzeti nagyság attribútumait levedlő nacionalizmusnak a nom de guerre-je, aminek ha nem is úttörője, de kétségkívül legnagyobb ikonja Donald Trump.

Ő volt az, aki ösztönösen ráérzett arra a trendre, hogy az amerikai alsó-középosztálybeli fehér férfiak hangulatát nem elsősorban a valós (oké: statisztikákkal megragadható) gazdasági helyzete határozza meg, hanem egyfajta szorongás az olyan jelenségektől, mint az Egyesült Államok etnikai-kulturális jellegének átalakulása, vagy a nők hagyományos helyzetének megváltozása, a nőkkel meg úgy általában a nemiséggel kapcsolatos, hallgatólagosan elfogadott normák nyílt, harcias megkérdőjelezése.

Ezek a szorongásuk – itt az óriási szakirodalomból a The 2016 Presidential Campaign and the Battle for the Meaning of America című könyv megállapításait egyszerűsítem le - úgy manifesztálódtak, hogy egyre fontosabbá váltak egyes, negatív módon definiált identitások, a „nem színes”, „nem feminista”, „nem meleg” - mintegy reakcióként a számos győzelmet elérő baloldali identitáspolitikára, ami már a 2008-as elnökválasztási kampányban (Hillary Clintonnál) is éreztette hatását. És hiába volt a faji kérdésben visszafogott Barack Obama, sok, hagyományosan demokratákra szavazó fehér kispolgárt (nem véletlenül használom rájuk Marx elnevezését, mert reakcióik A Louis Bonaparte Brumaire 18-ája óta nem sokat változtak) lökött a túloldalra a tény, hogy Amerikának fekete elnöke van.

Természetesen óriási aránytévesztés lenne azt állítani, hogy Maine-től Montanaig a 60 milliónyi, rettentő heterogén republikánus szavazótábor rasszista vagy nőgyűlölő lenne.

Azonban a kutatások azt mutatják, a 2016-os választásra a kimenetelt eldöntő szavazói rétegben, akiket gazdasági szempontból "mérges, becsapott melós"-ként szokás leírni,

a fő törésvonalak már aszerint alakultak, egyes szavazók hogyan éreznek olyan csoportokkal kapcsolatban, melyekhez nem tartoznak.

Azaz mi a véleményük a feketékről, a muszlimokról, a bevándorlókról. Azért a faji-nemi-kulturális alapú identitáskérdésekkel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a fegyvertartás jogának, vagy a "kis állam" elvének dogmává merevedése megmutatja, hogy az ideológiának is igen nagy az identitásképző ereje.

Támogatók Trump gyűlésén 2018 november 5-én
Támogatók Trump gyűlésén 2018 november 5-én
Fotó: Carlos Barria / Reuters

tény, hogy a baloldali és jobboldali identitáspolitika is identitáspolitika, de morális szempontból azért van különbség. A #metoo-mozgalom minden mellélövése ellenére is a szexuális kiszolgáltatottság, bántalmazás és elhallgattatás rendszerszintű meglétére világít rá, a Black Lives Matter-höz hasonló szervezetek sérelmei is valóban létező rasszista jelenségekre irányulnak. Miközben – ahogy erre Obama pár napja egy kampánygyűlésen egy bekiabálónak joggal világított rá – a republikánus oldalon úgy mélyült el az identitás veszélyeztetettsége miatti szorongás, hogy ők irányítják az összes fontos szövetségi intézményt, a Fehér Házat, a Kongresszust, a Legfelsőbb Bíróságot. Ráadásul a pártvezetés és a jobboldali média által elmélyített, az identitás-parát erősítő álhírek és kampányok az elmúlt hetekben újabb erőszakhullámot váltottak ki, mely feketéket, zsidókat, sőt, jógázó nőket is elért.

A végére tárazta be a migránsjokereket

Nem Trump volt az első, aki ráérzett arra, hogy az amerikaiak amerikaisága fontosabb az adócsökkentésnél, hiszen a tökéletes identitáspolitikai témák, a migráció vagy a „faji kérdés” évtizedek óta jelen vannak a republikánusoknál – a Michael Dukakis 1988-as demokrata elnökjelöltet támadó „Willie Horton”-szpotot ugyanúgy a rasszista szorongás működteti, mint Trump 2018-as, gyilkos bevándorlókkal riogató mozgósító reklámját, amit a Facebook, az NBC, de még a Fox News is letiltott.

A jelenlegi elnök volt az, aki az utalgatások és sejtetések helyett kimondta, amit az identitáskérdésekre fogékony szavazók hallani akartak. 2015-ben, elnöksége bejelentését követően kampányát olyan identitáspolitikai bombákkal durrantotta be, mint a mexikói bevándorlók elleni kirohanásai, és ezzel katapultálta népszerűségét az előválasztásokra a kezdeti 4 százalékról 37 százalékra. Elnökként is kiderült, hogy a bevándorláson kívül semmilyen más elképzeléséhez nem ragaszkodik, így vált külpolitikai galambból héjává, így vált az általános egészségbiztosítás hívéből annak ellenfelévé, így ejtette infrastrukturális beruházásokat előirányzó tervezetét.

Viszont miután a beutazási korlátozásokkal, a mexikói határfal állandó tematizálásával (és lassú építésével), a faji diszkrimináció miatt a himnusz alatti térdeléssel tiltakozó NFL-játékosokkal való perlekedéseivel vagy a menekültcsaládok szétválasztásával folyamatosan fenntartja az identitáspolitikai konfliktusokat, kézenfekvő volt, hogy az identitáspolitikával próbáljon végső lendületet adni a republikánus kampánynak is.

A kampányhajrára be is tárazott néhány, egymást erősítő és napokon keresztül fűzhető ütős migránsozást (mi, magyarok már csak tudjuk, hogy milyen erővel is bír az Örök Migráns témája):

  • bejelentette, hogy elnöki rendelettel szüntetné meg a bevándorlók gyerekeinek születés jogán járó állampolgárságát (amiről a bejelentés pillanatában tudni lehetett, hogy blöff, mivel erről az Alkotmány XIV. kiegészítése rendelkezik)

Ezzel nem csak egy, a választók számára úgy általában is fontos, a republikánus választók által (a gazdaság állapotát megelőzve) első helyre rangsorolt témát repített a hírblokkok élére, hanem el is nyomta a republikánusok számra kényelmetlen szélsőjobboldali erőszak sajtóvisszhangját, melyekről sokan úgy gondolták, hogy ez billentheti a demokratikus jelöltek javára a mérleg nyelvét a kiélezettebb körzetekben.

Csakhogy a választók összességét tekintve nagy elutasítottsággal bíró (ez azt jelenti, hogy aki nem szereti, az nagyon nem szereti) Trump mozgósító hatása a Wall Street Journal és az NBC közös felmérése szerint nem csak republikánus oldalon érvényesül, és a főleg a demokratákhoz húzó kisebbségek és a fiatalok is meglepően nagy arányban jelezték szavazási hajlandóságukat. Trumpnak így bizonyos szempontból igaza volt abban, hogy

az ő érdeme, hogy az unalmas félidős választásból menő esemény lett.

De (még pár óráig) kérdés, hogy ez a trendszetting a demokratákat vagy a republikánusokat piszkálta fel jobban.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?