Árpád
-2 °C
4 °C

Az amatőr trónörökös, akinek rém hálás lehet Erdoğan

K  AP20181024196
2018.11.21. 19:22

Az emberiség nagy törésvonalai és a konfliktusok meghatározó okai a kultúrából fakadnak majd. A nemzetállamok maradnak a világpolitika legerősebb szereplői, de a meghatározó globális konfliktusok nemzetek, illetve civilizációk között zajlik majd. A civilizációk összecsapása fogja dominálni a világpolitikát. A jövő frontvonalai a civilizációk közti törésvonalak mentén húzódnak.

Oké, óriási ziccer Samuel P. Huntington orra alá dörgölni híres-hírhedt elméletét, de a civilizációs konfliktusok víziója 2018 végének Közel-Keletét elnézve A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása 25 évvel ezelőtti első megjelenése óta nem tűnt még ennyire valószínűtlennek.

Az elvileg „agresszív” kategóriába sorolt iszlám civilizációt ugyanis belső konfliktusok marcangolják. És ez a konfliktus nem egyszerűsíthető le a síiták és a szunniták Jementől Szíriáig tartó acsarkodására, hiszen a szunnita Szaúd-Arábia tavaly majdnem lerohanta a szintén szunnita Katart, a kilencvenes években még az iszlám civilizációról – megint csak Huntington kifejezésével élve – „leválófélben” lévő Törökország pedig teljes hátraarcot hajtott végre, és egy európai mellékszerep helyett inkább a közel-keleti főszerepet választotta.

De összecsapásos szempontból a legfurcsább helyzetben Izrael van, mely a kétezres évekre szoros érdekközösségbe került a globális dzsihádot ideológiailag megalapozó (mondjuk magától a dzsihádtól messze eltávolodó), hiperkonzervatív Szaúd-dinasztiával.

Az október eleje óta szövődő Hasogdzsi-ügy szálait is az iszlám világon belüli, csontfűrészig menő harc logikája rendezi mintába.

Adott a Szaúd-Arábiát irányító, a CIA profilja szerint „lobbanékony és arrogáns” Mohamed bin Szalmán trónörökös, aki a hazai földön végrehajtott leszámolásokat követően teljesen elvetette a sulykot, és Törökországba küldte testőreiből és más kormányzati bizalmasaiból álló halálbrigádját egy Amerikában élő, nemzetközileg ismert rendszerkritikus szaúdi disszidens kivégzésére (a „sas nem kapkod legyek után” ökölszabályának figyelmen kívül hagyása nemcsak a herceg vérszomjáról, de pitiánerségéről is árulkodik). Azonban az akció legalább annyira amatőr volt, mint Mohamed herceg eddigi kalandjai a jemeni intervenciótól Katar blokádjáig:

  • Hasogdzsira a főkonzulátus előtt várt a jegyese, aki egy idő múlva értelemszerűen gyanút fogott, és a közösségi médián keresztül riadót fújt.
  • A magángépeken érkező különítményre és defibrillátort, ollókat, tűzőgépet, zavarókészüléket, tucatnyi telefont meg walkie-talkiet tartalmazó csomagjaira azonnal felfigyeltek a török biztonsági szolgálatok, még ha a 15 tagú csapatot vagy átvilágított csomagjaikat diplomáciai mentességük miatt nem is tartóztathatták fel.
  • Ráadásul a Hasogdzsi kivégzésére, feldarabolására és savban való feloldására (vagy egy másik elmélet szerint a poggyászban való kicsempészésére) kiszemelt isztambuli főkonzulátust a garázstól a padlásig bepoloskázta a török titkosszolgálat.

Az illiberális nagymesterhez mentek a pofonért

De a legnagyobb, már-már érthetetlen hibát a szaúdiak ott követték el, hogy az akciót Törökország területén követték el. Törökország ugyanis az elmúlt években háromszereplőssé változtatta az évek óta szaúdi–iráni, szunnita–síita séma szerint alakuló közel-keleti hatalmi versengést, és ennek jegyében elkezdett közeledni Iránhoz, mellyel több, Szíriát érintő kérdésben is megállapodásra jutott.

És ami az Iránnal való bratyizásnál is jobban kiverte a biztosítékot, Törökország teljes mellszélességgel az Öböl Menti Együttműködési Tanács kiközösített tagja, a méretéhez képest páratlan informális befolyással rendelkező Katar mellé állt a Mohamed bin Szalmán által kezdeményezett blokád (valójában annexiós kísérlet) idején, és a félszigetországba küldött katonai kontingense valószínűleg megmentette Tamím bin Hamád esz-Száni sejket. Mondjuk, a sejk nem maradt hálátlan, a katonai segítséget a devizaválság idején 15 milliárd dolláros befektetési csomaggal hálálta meg.

És bár Szaúd-Arábia és Törökország viszonya a súrlódások ellenére semmiképp nem mondható ellenségesnek, azért a szaúdi titkosszolgálat jobban tette volna, ha Isztambul helyett egy baráti országban, mondjuk az Egyesült Arab Emírségekben vagy Egyiptomban próbálkozik meg Hasogdzsi eltüntetésével.

A ballépéssel ráadásul Mohamed bin Szalman herceg kiszolgáltatta magát a régió legnagyobb machiavelliánusának, Recep Tayyip Erdoğannak, aki valószínűleg már az első pillanatban átlátta, hogy ez az ügy végleg (vagyis politikában nincs értelme ilyen jelzőkkel dobálózni, szóval inkább: hosszú időre) páriastátuszba taszíthatja Szaúd-Arábiát a nemzetközi közvélemény előtt. A gyilkosság – egy házasodni készülő idősebb értelmiségi megkínzása, megfojtása, majd feldarabolása, méghozzá egy elképzelhetetlen luxusban élő kényúr parancsára – ugyanis

minden paraméterében sértette a leplezetlen önkénytől, a politikai erőszaktól, a kínzástól és a kegyetlenségtől egyaránt irtózó modern érzékenységet.

És nem mellesleg mivel ezzel az extrém mocskos üggyel kapcsolatos összes információs csatornát a török kormány ellenőrizte, nyilvánvaló volt Erdoğanék számára, hogy a narratíva tudatos alakításával rengeteg politikai hasznot tudnak kipréselni.

A nyomozás fejleményeinek gondosan kiporciózott adagolásával Ankara például hónapokra megtöltötte (megtölti) a címlapokat, és legalább a politikai napirendről le tudta venni a hónapok óta húzódó devizaválságot. Ráadásul mivel egy idegen hatalom török földön elkövetett rémtettéről van szó (egy török állampolgár jegyese ellen), Erdoğan az ügyben mutatott aktivitásával saját vitorlájába tudta fogni az össznemzeti felháborodás szelét. Közben ráadásul relativizálta azokat a kritikákat is, melyeket az utóbbi években zsebre kellett tennie a szólás- és sajtószabadság brutális megcsonkítása miatt.

Elvégre egy újságíró feldarabolása még 150 újságíró bebörtönzésénél és 180 lap bezárásánál is rosszabbul veszi ki magát.

És a belpolitikai előnyök mellett az sem volt utolsó szempont, hogy Erdoğan a nyomozásról megosztott – gyakran igen durva részletek – mesteri ütemezésével hétről hétre nevetségessé tudta tenni a szaúdiakat, és Rijádot olyan nyomás alá helyezte, mint egy tárgyalótermi drámákban a rafinált ügyész, aki keresztkérdéseivel újabb és újabb önellentmondásokba hajszolja a vádlottat, míg az meg nem törik. Erdoğan a török kormánymédián és hivatalnokon keresztül mindig csak annyit szivárogtatott, hogy a szaúdiak épp aktuális érvelése teljes hülyeségnek tűnjön. Miközben például Mohamed bin Szalmán igen gerinces módon beáldozta saját embereit, és a szaúdi főügyésszel vádat emeltetett a gyilkos különítmény 11 tagja ellen (ötüket akár halálra is ítélhetik annak érdekében, hogy fenntarthassák a partizánakció meglehetősen gyenge lábakon álló magyarázatát), Erdoğan már több nemzetközi vezetőnek is elküldte a kihallgatás megszerzett hangfelvételeit, melyek egyértelműen bizonyítják, hogy a kihallgatók/kivégzők nem saját szakállukra, hanem felsőbb utasításra cselekedtek.

Hogy ennek politikai szempontból mi az értelme? Egyfelől lelki nyomás alá helyezi az amúgy sem túl stabil szaúdi trónörököst, akivel szemben Erdoğan kiváló alkupozícióba került. És bár Törökországnak nem érdeke Szaúd-Arábia megtörése, de egy erkölcsi-diplomáciai szempontból domináns viszony nyilván nincs a száz évvel az Oszmán Birodalom bukása után újból az iszlám világ felé orientálódó török kormány ellenére.

Trump és a rúd

A Hasogdzsi-ügyben az igazi győzelmet Erdoğan nem is Mohamed herceg felett akarta aratni, hanem – hogy maradjak a bírósági hasonlatnál – a tetten ért vádlott ügyvédjét, az Egyesült Államokat akarta sarokba szorítani. Törökországnak ugyanis van egy kazal megoldatlan konfliktusa legfontosabb NATO-szövetségesével, és ezek közül legalább kettőben most komoly előrelépést remélhet. Hogy miért? Mert akármilyen kitartóan, saját presztízsét is megtaposva védi szövetségesét az USA, a színfalak mögött az amerikai diplomácia valószínűleg őrjöng, hogy a szaúdi trónörökös belerángatta az amerikaiakat a saját vérmocskos ügyeibe – Amerikának már a szaúdiak jemeni atrocitásai miatt is állandóan magyarázkodnia kellett. Erdoğan a Hasogdzsi-üggyel arra akarja rádöbbenteni az amerikaiakat, hogy 

Nem lehet egyetlen rúdra felhúzni egy egész sátrat.

Azaz nem teszik jól, ha a Közel-Kelet három muszlim hatalmi gócpontja közül egyetlenegyre tesznek fel mindent, régi szövetségesüknek pedig rendre visszadobják a kéréseit.

A multilaterális szövetségi rendszer fontosságára való felhívás önmagában nagyon is üdvözlendő. Azonban Törökország valószínűleg megkéri majd az árát annak, hogy még egy rudat szúrjon le abba a bizonyos közel-keleti futóhomokba.

A törökök például ma már egészen más alkupozícióból kérhetik azt, hogy az USA végre adja ki a „török Soros Györgyöt", Fethullah Gülent. Egyes értesülések szerint a Fehér Ház már elkezdett puhatolózni a szövetségi szerveknél, milyen lehetőségei lehetnek az Amerikában zöld kártyával tartózkodó, egy Pennsylvania állambeli nyugdíjasotthonban élő egykori hitszónok kiadatására. Erdoğan egykori szövetségesét, a mérsékelt iszlamista Gülent vádolja azzal, hogy árnyékállamot teremtve akadályozta kormányzását, majd 2016-ban az ő utasítására hajtottak végre ellene egy (gyanúsan) rosszul elsült puccskísérletet. Gülen informális befolyása valóban óriási volt a 2016 előtti török oktatási rendszerben, rendőrségben és államigazgatásban, de az USA eddig nem kapott perdöntő bizonyítékot arra nézve, hogy valóban ő utasította volna a hadsereg hozzá hű főtisztjeit a török elnök elmozdítására.

A törökök másik régi követelése pedig az, hogy az amerikaiak vonják ki támogató egységeiket a szíriai kurdok táj- és koridegen módon progresszív államalakulatából, a Szíriai Demokratikus Föderációból, és az USA ne szállítson több hadianyagot az ottani milíciáknak. A mintegy 2000 amerikai katona elvileg az Iszlám Állam maradványai elleni harc támogatására települt az Aszad-rezsimtől és a törökök által támogatott ellenzékiektől egyaránt független autonóm régióba, de gyakorlatilag ők jelentik az élő pajzsot, ami a török hadsereget visszatartja az Afrin kantonban már megtapasztalt „antiterrorista” inváziótól. Azaz ha ezt a követelést sikerül keresztülvinni a Fehér Házon, azzal az USA lényegében aláírná az autonóm terület halálos ítéletét.

A herceg politikai felmentést kapott

A Fehér Ház egyébként hetekig vacillált, mihez is kezdjen. Miközben az amerikai illetékesek látványosan szörnyülködtek a gyilkosság miatt, közben készséggel elfogadták az épp aktuális szaúdi magyarázatot.

Donald Trump kedden egy felkiáltójelekkel tűzdelt, az értékelvű, szabadságjogi érvelésen alapuló amerikai külpolitikai retorikai hagyománnyal (ami nem egyenlő a gyakorlattal) szakító közleményben fejtegette, miért áll ki Szaúd-Arábia mellett:

  • Mert a régióban ott van Irán, mely a terrorizmust és Bassár al-Aszad tömeggyilkos rezsimjét támogatja, míg Szaúd-Arábia milliárdokat költ a terrorizmus elleni harcra, ráadásul Jemenből is hajlandó kivonulni.
  • Mert Trump tavaly 450 milliárd dollárnyi befektetésről állapodott meg a szaúdiakkal, ebből 110 milliárdot tesznek ki a hadiipari megrendelések. Ha ez utóbbiak kútba esnek, akkor az amerikai cégek helyére benyomulnak az oroszok vagy a kínaiak.
  • És ami magát az „elfogadhatatlan és szörnyű bűncselekményt” illeti, Trump felhozza, hogy az USA eddig 17 – jórészt rijádi szempontok alapján kiválogatott – szaúdit sújtott szankciókkal, és

a titkosszolgálatok részéről jelenleg is folyik az adatok kiértékelése; lehet, hogy a trónörökös tudott a tragikus eseményről, lehet, hogy nem.

De miután Trump elárulja, hogy még mindig nem tud biztosat, leszögezte:

Akárhogy is, a Szaúdi Királysággal való kapcsolatunkon ez nem változtat.

Azaz úgy tűnik, Trump a stabil szövetségi politikáért, az Iránra gyakorolt nyomásért és a gazdasági kapcsolatokértna meg persze a kampányának folyósított támogatásért – cserébe megfizethető árnak tartja azt, hogy az USA megint szembemegy a nemzetközi közvéleménnyel. És miközben a „nemzetközi közvélemény” a legtöbbször csak egy üres felháborodáshullámot takar, Szaúd-Arábia ellen az üzleti, kulturális és tudományos világ saját hatáskörben komoly bojkottintézkedéseket valósított meg, Amerika európai szövetségesei (melyekkel az iráni nukleáris megállapodás felmondása után rövid időn belül már második kulcskérdésben kerül konfliktusba) többen már be is fagyasztották hadiipari kapcsolataikat Rijáddal, és az EU is meghozta maga személyre szabott szankcióit.

És ami a Fehér Ház szempontból a legfontosabb: garantált, hogy az eddig is sokat támadott Trump odahaza is iszonyú nehezen fogja eladni azt, hogy

felmentést adott egy olyan gyilkosság alól, melynek áldozata Amerikában élt, és az egyik legnagyobb amerikai lapnak dolgozott.

És nem szabad elfelejteni, hogy bár az amerikai külpolitika legfőbb irányítója az elnök, azért a kongresszus is képes – az eseményekre sokkal lassabban és körülményesebben reagálva – saját hatáskörben intézkedéseket hozni Szaúd-Arábia ellen. Márpedig a képviselőházban januártól többséget alkotó demokraták már bejelentették, hogy nem hagyják annyiban az ügyet, de az elnök külpolitikai intézkedései felett valódi ellenőrző szereppel bír szenátus több republikánus tagja is nyíltan felvetette a szaúdi szövetségi viszony újragondolását – bár a nyilatkozatok szintjén nagyon elszánt „értékelvű” republikánusok általában nem szokták túlfeszíteni a húrt az elnökkel szemben. És az intézményes hatalmi ellensúlyokon kívül Trumpnak számolnia kell a Fehér Házon belüli ellenállással is, hiszen a szaúdi trónörökös védekezésére mért legsúlyosabb csapás például a CIA főhadiszállásáról érkezett (szivárgott) , és Trump saját hadügyminisztere sem nagyon ápolgatta a szaúdiak lelkét, amikor példa nélkül álló egyenességgel utasította a szaúdiakat, hogy vessenek véget az általuk okozott jemeni káosznak.

És hát lássuk be, nem Mohamed bin Szalmán lenne az első gyilkos önkényúr, akiért Amerika tartaná a hátát. Mert ahogy a jósnak pocsék, elemzőnek azért kiváló Huntington megállapította:

Az álszentség, a kettős mérce, a „de csak ha nem...”-ek az az ár, amit az egyetemes mércékért meg kell fizetnünk. Terjesztjük a demokráciát, de csak ha ez nem jár együtt azzal, hogy iszlám fundamentalistákat szavaznak a hatalomba. Korlátozzuk Irán és Irak nukleáris fegyver előállítására való képességét, de Izrael elé nem gördítünk akadályt. A szabad piacot a növekedés elixírjének tartjuk, de megóvjuk tőle a mezőgazdaságot. Kínával szemben mindig felhozzuk az emberi jogok problémáját, de Szaúd-Arábiában hallgatunk róluk. Keményen megtoroljuk az olajban gazdag Kuvait elleni agressziót, de nem lépünk, ha ugyanez az olajban szegény Boszniában történik meg. A gyakorlatban alkalmazott kettős mérce az ár, amit az egyetemes mércék elvéért kell fizetni.

Borítókép: Mohamed bin Szalmán. Fotó: Amr Nabil / MTI.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?