Alfréd
-7 °C
2 °C

A Nagy Közel-Keleti Békesvindli

GettyImages-927670592 (2)
2019.01.18. 19:58

Csütörtökön egy izraeli televízió megszellőztette Donald Trumpnak az áprilisi izraeli választások utánra tartogatott „Évszázad Megállapodását”, az arra vonatkozó tervet, hogyan is kéne tartósan rendezni a palesztinok és izraeliek konfiktusát. Az amerikai kormányzat – konkrétan Jason Greenblatt, az amerikai elnök közel-keleti különmegbízottja – erőtlenül próbálta cáfolni az értesülés hitelességét, de valószínűleg Washington tényleg egy Ciszjordánia 85-90 százalékát lefedő, Jeruzsálem történelmi negyedét izraeli-palesztin (és talán jordán) ellenőrzés alá helyező, területcserékkel és határkiigazításokkal tűzdelt megoldásban gondolkozik, azaz

végső soron megpróbál megteremteni egy életképes palesztin államot.

Nagy Közel-Keleti Béketerv a hidegháború utáni amerikai külpolitika Szent Grálja, az idősebb Bush óta nincs olyan elnök, aki ne gondolta volna úgy, hogy ő lesz az, aki képes lesz véget vetni az évszázados zsidó-palesztin konfliktusnak, és állami keretek közé tudja terelni a kívülállók és a nemzetközi diplomácia számára értelmezhetetlen köztes státuszokat: a se nem állam-se nem önkormányzat Palesztin Hatóságot, az illegális telepeket, a megszállási zónákat. Madrid, Oslo, Camp David, majd a már szélesebb nemzetközi összefogással megírt Útiterv a békéhez azonban nem vezettek tartós eredményekre, a rendezést valamilyen szinten mindig megakasztotta az - általában palesztin részről felhorgadó - erőszak.

De ezeket a béketerveket és befuccsolásukat legalább valódi figyelem övezte. A csütörtöki tervezet azonban már péntekre eltűnt a vezető izraeli és nemzetközi orgánumok címoldalairól, és ez nem véletlen:

2019-ben már kevesen reménykednek abban, hogy valóban létrejöhet A Megállapodás.

Ez a szkepticizmus több jelenségre vezethető vissza:

1. Megszűnt az Izraelre nehezedő nyomás

Míg korábban a zsidó államra komoly katonai nyomás nehezedett, és az intifádák komoly biztonsági krízist eredményeztek, addig mára a palesztin területek megszállása - illetve Gáza esetében: elszigetelése – nem számít akkora kihívásnak, mint a kilencvenes években. A fegyveres fenyegetések előrejelzését forradalmasították a korszerű – és egyre olcsóbb – megfigyelőrendszerek és drónok, az emberek mozgását kiválóan korlátozzák a gyorsan felhúzható falak, a megszállás költségeit pedig csökkenti az 1994-ben életre hívott, és külföldi donorok által finanszírozott Palesztin Hatóság, mely Ciszjordánia 40 százalékában ellátja a kormányzati feladatokat – mondjuk a Hatóság alárendelt szerepét jól mutatja, hogy központjában, Ramállahban mindennaposnak számítanak az izraeli katonai akciók. Ciszjordánia és Izrael hihetetlenül bonyolult szimbiózisban él, melybe ugyanúgy belefér a Mahmúd Abbász elnöknek nyújtott izraeli anyagi támogatás, mint a palesztin oktatást és hivatalos ideológiát átható Izrael-ellenes uszítás – amivel a Hatóság egyébként maga alatt is vágja a fát. De a lényeg, hogy

az erőszak kordában tartása mára sokkal egyszerűbbé és olcsóbbá vált. 

2. Izraelnek nem kellenek szerződések

A zsidó államban a „kétállami koncepció” megvalósítása az utóbbi években háttérbe szorult. Idén ősszel befolyásos izraeli kormányzati vezetők „időpocsékolás”-nak nevezték a Fehér Ház részéről a béketerv kidolgozását, és decemberi kutatások szerint az izraeli közvélemény fele nem is tartja fontosnak a palesztinokkal való megállapodást. Ráadásul a palesztin kérdés rendezésének fontosságát az emberek egyre inkább ideológiai kötődés alapján ítélik meg; a jobboldalon kevésbé, míg a baloldalon nagyon fontosnak tartják. Azonban a két tábor számaránya Izraelben egyáltalán nem kiegyenlített: a volt szovjet tagországokból érkező bevándorlóknak és a jellemzően nagycsaládos ultraortodoxoknak köszönhetően a jobboldal demográfiai fölénybe került, és ez a demográfiai fölény a választási eredményekben is megmutatkozik: a különféle árnyalatú szélsőjobboldali pártok (köztük az izraeli Fidesz, a kormányfőt adó Likud) masszívan számíthat az összes szavazó 45 százalékára, miközben a többi választó preferenciája megoszlik a centrista, a baloldali és a baloldalhoz kapcsolódó, de mégis különutas arab pártszövetség között. A valláso és világi jobboldali pártok elég sok mindenben marakodnak egymás között, de abban egyetértenek, hogy a ciszjordániai telepesmozgalom jó dolog.

Ennek megfelelően a Btselem jogvédő szervezet összesítése alapján a jeruzsálemi kormányzat nem csak 131 települést ismer el az 1967-ben megszállt területen, de 110 illegális (mármint az izraeli törvények szerint illegális, mert a telepesmozgalom a nemzetközi jog alapján en bloc illegális) települést is hallgatólagos támogatásban létesít. Így a nemzetközileg elismert határokon túl már csaknem 800 ezer zsidó él (közülük 400 ezer Kelet-Jeruzsálemben). Az elmúlt években a telepesmozgalomnak kiadott engedélyek száma megugrott; nem véletlen, hogy az amerikai béketervre reagálva az egyik prominens telepes-mozgalmár, Sáj Alon kijelentette:

kemény időket éltünk túl Júdeában és Szamáriában [Izraelben ezt a bibliai megnevezést használják Ciszjordániára], és most arra koncentrálunk, hogy családok tízezreit befogadó településeket építsünk és erősítsünk meg.

Márpedig ahogy az átlagos amerikai kormányzatokhoz képest is kiemelkedően Izrael-barát Trump-kormányzat rendezési tervéből is kiderül,

egyszerűen nem létezhet tartós megoldás a Ciszjordániát behálózó zsidó telepek radikális visszanyesése nélkül.

Így azután az izraeli kormányzat inkább úgy gondokozik, egyáltalán nem baj, hogy a kezét nem köti meg egy szerződés, így legalább ki tudja szolgálni szavazóbázisának igényeit, és a telepesek segítségével teremt az évek múlásával egyre körülményesebben revideálható etnikai-vallási viszonyokat. Ez a kritikusai által némi joggal „gyarmatosításnak” nevezett gyakorlat hiába vált ki minden egyes mozzanatával nemzetközi tiltakozást, Izrael megtanulta, hogy a tiltakozásnak valódi közvetkezménye úgy sincs (az inkább kellemetlen, mintsem káros bojkottmozgalmat leszámítva).

Izraeli telepet védő katonák Ciszjordániában
Izraeli telepet védő katonák Ciszjordániában
Fotó: Anadolu Agency / Getty Images Hungary

3. Az iszlám világ nagy része megbékélt Izraellel

Az Izrael-ellenesség, és ezen belül a palesztin kérdés évtizedeken keresztül meghatározta az iszlám országok politikáját, de 1973-mal szemben az OPEC-nek ma már eszébe nem jutna az olajárak drasztikus emelésével büntetni az Izraelt támogató országokat. Persze az anyagi támogatás, a verbális szolidaritás megmaradt, de a 2010-es években a közel-keleti országokat már sokkal jobban izgatta az Arab Tavasz, a több régiót is megrázó síita-szunnita konfliktus vagy a Katar és Szaúd-Arábia közti hidegháború. Ez nem jelenti azt, hogy a palesztinok kikoptak volna a hírekből vagy mondjuk a katari költségvetésből. És nem csak arról van szó, hogy a muszlim országok a hetvenes évekre belátták, hogy Izraelt nem tudják legyőzni, hanem arról is, hogy több biztonsági és külpolitikai kérdésben érdekazonosság köti össze őket – a zsidó állam Egyiptommal a Sínai-félsziget terrorszervezetei, Jordániával korábban a Palesztin Felszabadítási Szervezet, mára az Iszlám Állam által inspirált terroristák, Szaúd-Arábiával meg az Irán ellen fogott össze. Nem véletlen, hogy Trump polihisztor veje, Jared Kushner nagyon számít a szaúdi trónörökösre, Mohamed bin Szalmánra a palesztinok béketervről való meggyőzésében is.

4. Amerika ebben az ügyben már nem lehet döntőbíró

A rendezés esélyét gyengíti az is, hogy az Egyesült Államok őszintesége és hitelessége komoly csorbát szenvedett az elmúlt években. Jó, az USA mindig is Izrael legfontosabb szövetségesének számított, melyre katonai és diplomáciai szempontból is mindig számíthatott, de közben több elnök is meg tudta győzni a palesztin vezetőket arról, hogy Washington képes egyfajta semleges mediátor szerepét betölteni a rendezésben. Azonban Donald Trump egy sor érzékeny kérdésben, melyeket a kormábbi kormányzatok nem bolygattak, markánsan Izrael pártjára állt. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy 2017 decemberében egy 22 évig jegelt döntést véglegesítve Jeruzsálembe költöztette az amerikai nagykövetséget, ezzel elismerve az izraeli értelmezést, miszerint a vitatott státuszú város a zsidó állam fővárosa. De a palesztinokat az is felháborította, hogy miközben Trump burkoltan bár, de bírálta az izraeli telepespolitikát,

  • az USA izraeli nagykövetévé a kétállami megoldást ellenző, egyes izraeli telepeket anyagilag is támogató David Friedman ügyvédet (saját csődgondnokát) nevezte ki,
  • közel-keleti főmegbízottjának a vejét, a szintén vallásos zsidó Jared Kushnert nevezte ki,
  • és a megbékélést előmozdító különmegbízottja is egy ortodox zsidó, a ciszjordániai telepek fennmaradását támogató ex-ügyvéd, Jason Greenblatt lett.

De a Trump-adminisztráció nem csak a személyi és szimbolikus politikájával idegenítette el magát a palesztin döntéshozóktól, hanem azzal is, hogy - nem is titkoltan a tárgyalásra való kényszerítés szándékával - január 31-i hatállyal befagyasztotta az összes palesztin területre irányuló segélyt.

Donald Trump hagyományosan sokra tartja saját meggyőzőerejét, és képes abba a hitbe ringatni magát, hogy szava évtizedes szembenállásokat old fel, ötletei ádáz ellenségeket is képesek megpuhítani. Azonban ahhoz, hogy valóban eredményt érjen el ott, ahol öt elődje is különböző mértékben bár, de kudarcot vallott, a karizmánál többre, valóságos csodára lenne szükség. 

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!