Zsuzsanna
-2 °C
13 °C
18

Csak felnőtteknek

A következő oldal tartalma a kiskorúakra káros lehet. Ha korlátozná a korhatáros tartalmak elérését a gépén, használjon szűrőprogramot!

Az oldal tartalma az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartozik.

Harminc éve végezték ki Amerika rémálmát

GettyImages-566466205
2019.01.23. 23:59
Theodore Robert Bundy a lehetőségek Amerikájában szinte bármi lehetett volna, amit a fejébe vesz, megvolt hozzá mindene: tisztes, templomba járó családból jött, jó eszű volt, megnyerő és sármos, egyfajta kisfiús bájjal. Az adottságait használta is, látszólag jóra: pszichológiát, majd jogot tanult, bedolgozott a Republikánus Pártnak, segélyvonalnál önkénteskedett, bűnmegelőzési bizottságban sürgölődött, még röpiratot is írt a szexuális erőszaktól óvva a nőket. Legalább harminc fiatal nő halt meg, mire kiderült, hogy Ted Bundy pszichopata sorozatgyilkos – az egyik legrosszabb, akit a világ valaha látott.

1989. január 24-én reggel 7 óra 16 perc után nem sokkal meglengettek egy kendőt a floridai állami börtön ajtajában, mire a kint összegyűlt tömeg üdvrivalgásban tört ki. Valaki tűzijátékot lőtt fel. Az ujjongók némelyike már éjfél előtt odaért a komor épülethez, és órákat várt a hajnali hűvösben, csak hogy biztosan legyen helye a kerítésnél, amikor bentről leadják a jelet: a kivégzés megtörtént, Ted Bundy, a világ máig egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa halott.

Bundy 42 éves volt, amikor pontosan harminc évvel ezelőtt a villamosszékbe ültették. Amerikai viszonylatban viszonylag kevés időt, bő kilenc évet töltött a siralomházban a halálos ítélete végrehajtására várva. De közelebb járunk az igazsághoz, ha a passzivitást sugalló „várakozás" helyett azt mondjuk: azon ügyködött, hogy az esze és az emberek manipulálásához való tehetsége kegyelmet, de legalábbis további időt nyerjen számára. A börtön szóvivője szerint Bundy „láthatóan megrendült", amikor az utolsó fellebbezési lehetőséget is elbukta, és rájött, hogy nincs tovább.  

Az utolsó óráit egy metodista lelkész társaságában töltötte, aki a zárkája előtt ült. Az utolsó vacsora, illetve az esetében utolsó reggeli ügyében nem volt különleges kívánsága, így hát megkapta a floridai börtönök szokásos utolsó tálját: közepesen átsütött sztéket, tócsnit, tojást, pirítóst vajjal és lekvárral, narancslevet, tejet. Nem ette meg. A kivégzésére csendben ment, és emlékezetesnek szánt utolsó szavakkal sem készült. Amikor beszíjazták a villamosszékbe, a lelkészhez és az ügyvédjéhez szólt utoljára, megüzente velük a családjának és a barátainak, hogy szereti őket.

Ezzel a családdal és ezekkel a barátokkal, ahogy általában az egész külvilággal, Bundy iszonyú hosszú ideig el tudta hitetni, hogy ártatlan, hogy bűnbakot kereső nyomozók cselszövésének ártatlan, szenvedő áldozata csupán. Ma már a szakirodalom nagyjából egységes abban, hogy a jóvágású, megnyerő Ted Bundy valódi pszichopata volt, aki tankönyvbe illően hozta a jellegzetességeket: a felületes bájt, a lelkiismeret, bűnbánat és empátia teljes hiányát, a szociális normák ismétlődő megszegését, a hazudozást és a mesterfokon űzött manipulálást.

A szerető férj 

Bundy bűnösségében nemcsak a meggyőzően előadott hazugságok miatt esett nehezére sokaknak hinni, hanem mert a lénye szembement a nőket erőszakoló szörnyetegekről alkotott közkeletű tévképpel. Ez az ember hús-vér bizonyíték volt arra, hogy nem az támad nőkre, aki képtelen máshogy szexhez jutni. A kimondottan jóképű, sima modorú jogászhallgató minden ujjára könnyedén talált volna valakit, és talált is, amikor úgy akarta. Voltak barátnői, sőt, egy nőt már az ellene folyó gyilkossági büntetőper kellős közepén győzött meg arról, hogy menjen hozzá feleségül. Carole Ann Boone-nal egy bizarr tárgyalótermi ceremónián házasodtak össze 1980-ban, a házasság hat évig kitartott. Az asszony, aki „melegszívű, kedves, türelmes” embernek írta le Bundyt, rendszeresen látogatta őt a siralomházban. Boone-nak 1982-ben lánya született, és bár hivatalosan, engedélyezett keretek között nem volt lehetőségük házastársi együttlétre, gyanítható, hogy valahogy megoldották a dolgot, és a gyereket Bundy nemzette. A kivégzés előtti időkben azonban már Boone látogatásai is elmaradtak.

Ted Bundy az élete végén felhagyott a tagadással, és elkezdett beszélni a tetteiről a nyomozóknak. Az utolsó hétvégéjén 23 gyilkosságot ismert el. Hogy pontosan hány halálos áldozata volt, az már sohasem derül ki, mert Bundy félbehagyta a történetét. Arra játszott, hogy ha gondosan adagolja a tényeket, nem árul el egyszerre mindent, hanem visszatart információkat, akkor elhalasztják a kivégzést, legalább addig, amíg az utolsó meggyilkolt nő földi maradványainak hollétét is föl nem fedi. Az utolsó hétvégéjén előadta, hogy 60-90 napba telne szerinte rendesen végigvenni mindent.  

Elszámította magát. Miután már korábban háromszor sikerült fellebbezésekkel elodázni a halálbüntetése végrehajtását, negyedjére a kitűzött időpontban végrehajtották a kivégzési parancsot. Ezt, az utolsót egy 12 éves floridai kislány, Kimberly Leach miatt adták ki, akit 1978-ban elrabolt, megcsonkított és megölt, és akinek a holttestét egy elhagyott akolban találták meg. Vele együtt összesen 3 ember meggyilkolásában mondta ki bűnösnek bíróság Bundyt, de 30-ról tudni biztosan, hogy ő végzett velük. A valódi szám pedig ennél is sokkal nagyobb lehet. A sorozatgyilkos egyszer egy rendőrnek azt mondta, hogy három számjegyű számra gondoljon.

A mankó mint csali

Az első ismert áldozat Lynda Ann Healy volt. A washingtoni egyetemen tanuló diáklánynak 1974. január 31-én veszett nyoma a seattle-i kampusz közelében. 13 hónappal később találtak rá a maradványaira a hegyekben, egy sekély sírban, más női maradványokkal együtt. Bundy alapvetően egy jól körülhatárolható típusra vadászott: az áldozatai tizenévesek voltak vagy a húszas éveikben jártak, mindannyian csinosak voltak vékony vagy átlagos testalkattal és jellemzően hosszú, barna, középen elválasztott hajjal.

Jellemzően csapdát állított a számukra. Bizalomgerjesztő külsejét, vonzerejét bevetve csalta magával a nőket, sokszor az áldozatok együttérzését, segítőkészségét is kihasználva. Hol mankóval sántikált, hol a kezét kötözte fel, mintha sérült lenne. Amikor az áldozat követte őt a kocsijához, ott rátámadt, betuszkolta a Volkswagenbe, elhagyatott helyre hajtott vele, ahol szexuálisan bántalmazta, kínozta és végül megölte. Szokása volt vissza-visszatérni a holttestekhez, élvezte, hogy holtukban is hatalmában tartja a nőket, akár szexuális értelemben is. Arra is volt példa, hogy koponyákat a lakásában őrzött egy ideig. 

Bundy három áldozata
Bundy három áldozata
Fotó: Florida Memory

Máskor csapdába csalás helyett az ágyukban alvó nőkre tört rá. Így történt a Chi Omega-esetként elhíresült támadás. Kimberly Leach meggyilkolása mellett ez volt a másik olyan bűntette, ami miatt halálra ítélték. A Chi Omega lányszálló a floridai egyetemi kampuszon volt. 1975. január 15-én éjjel Bundy egy fahusánggal felfegyverkezve betört, és gyors egymásutánban négy nőre támadt rá. Szexuális erőszak, fojtogatás, ütlegelés és brutális harapások után elmenekült, hogy aztán pár sarokkal odébb egy másik diáklány lakásába hatoljon be, és őt is kis híján halálra verje. A Chi Omega házban megtámadott áldozatok közül ketten meghaltak, ketten túlélték a történteket. A harapásnyomoknak nagy szerepük volt abban, hogy sikerült Bundyt elítélni: a fogazata alapján – akár egy ujjlenyomatnál – be lehetett azonosítani.

Segít, ahol tud 

A Chi Omega-ügy tárgyalása jelentette a fordulópontot Bundy egyik régi barátja számára is. Ann Rule, aki később The Stranger Beside Me (Az idegen mellettem) címmel könyvet írt Bundyról, saját bevallása szerint ekkor győződött meg róla, hogy bűnös. Rule a hetvenes évek elején egy segélyvonalnál dolgozott Bundy kollégájaként. Annak idején sokat voltak együtt a munka miatt éjszakába nyúlóan, ilyenkor rendszerint a férfi elkísérte a kocsijához, figyelmeztette a rossz szándékú emberekre, kérte, hogy vigyázzon magára. Rule visszatekintve azt gondolja: az életét annak köszönheti, hogy nem volt Bundy esete. Egyébként nem ő volt egyetlen, aki előtt Bundy a gondoskodó, aggódó fiatalembert alakította. A sorozatgyilkos, aki előbb pszichológiát, aztán jogot tanult, és karrierje kezdetén a republikánus pártnál serénykedett, igazgatóhelyettesi posztig vitte a seattle-i bűnmegelőzési bizottságban, és ebben a minőségében még egy röpiratot is kiadott, a szexuális erőszaktól óvva a nőket.

Arról nem tudni, hogy volt-e olyan áldozata, akit a munkáját felhasználva hálózott be, például a nehéz helyzetbe került nők hívásait fogadó segélyvonalon keresztül. Az önkénteskedés mindenesetre valószínűleg nemcsak a jófiúság álcájához kellett, hanem a maga módján élvezetet is találhatott benne. Amikor öngyilkosjelöltekkel beszélt, élet-halál urának érezhette magát anélkül, hogy meg kellett volna mozdulnia, mutat rá az egyik Bundyval foglalkozó honlap.

Nem a nővére, az anyja 

Bundy elméjét és motivációit sokan sokféleképp próbálták magyarázni. Egy, a New York Timesnak nyilatkozó, sorozatgyilkosokra szakosodott pszichiáter, David Abrahmsen például arról beszélt, hogy a Chi Omega-támadáskor is tapasztalt brutalitás, csonkítás a női test gyűlöletére enged következtetni: nem az áldozat a tényleges célpont, ő csak egyfajta helyettes. Abrahamsen elmélete szerint amikor ilyen erőszakos szexuális támadás történik, a valódi indíték, hogy a támadó ki akarja élni azokat a hatalomgyakorlásról szóló bosszúfantáziákat, amelyek az anyjára irányulnak.  

Bundy 1978-ban letartóztatása után, és 1979-ben egyik tárgyalásakor
Bundy 1978-ban letartóztatása után, és 1979-ben egyik tárgyalásakor
Fotó: Florida Memory

Ted Bundy családi hátterének megvolt a maga furcsasága, de egyáltalán nem volt kifejezetten rossz gyerekkora. Az anyja nagy szeretettel beszélt róla akkor is, amikor már gyilkosságokkal vádolták. Louise Bundy nem volt férjnél, amikor a fia megszületett, az apa kilétét soha nem fedte fel. Vannak találgatások, melyek szerint Bundy vérfertőző erőszakban fogant, és az apja a saját nagyapja volt, de erre semmilyen bizonyíték nincs. Annyi biztos, hogy élete első éveiben Ted Bundyt a nagyszülei saját fiukként nevelték, és azt hazudták neki, hogy az anyja a nővére. Louise Bundy azonban pár évvel később férjhez ment, és magával vitte Tedet is, akinek innentől kezdve normális gyerekkora volt egy sereg féltestvérrel, szépen élő, templomba járó, tisztes szülőkkel.

A pornó tehetne róla?

Ennek a szépnek mondható, átlagos, rendes életnek a képét lobogtatta Bundy is élete utolsó interjújában, amelyet alig valamivel a kivégzése előtt adott James Dobson tiszteletesnek, a pornóellenes lobbi egyik prominens szószólójának, és amelyben a pornót hibáztatta a bűneiért. Az interjúban, amely sokkal inkább tűnik egy utolsó hazug megtévesztési kísérletnek mint őszinte feltárulkozásnak, Bundy arról beszélt az elkerekedő szemekkel néző, borzadó Dobsonnak, hogy csodálatos otthona ellenére az élete félresiklott, amikor rákapott az erőszakos pornóra, aminek függőjévé vált, ami miatt idővel egyre durvább dolgokra éhezett, és egy idő után már nem érte be a látvánnyal. Nehéz nem látni álszentnek és igencsak megjátszottnak látni Ted Bundy aggodalmát, amikor azzal riogatja az interjú nézőit, hogy a pornó bármikor elragadhatja az ő férjeiket és a fiaikat is, ahogy annak idején vele, szegény ártatlan Bundyval is történt.

A pornós magyarázatnál valószínűleg közelebb járt az igazsághoz Jerry Blair, aki a Leach-gyilkosság tárgyalásán képviselte a vádat. Az ügyész szerint a gyilkolás puszta izgalmán túl Bundyt az a kihívás is izgatta, hogy túljárjon az őt üldözők eszén. Bundy, aki egyébként sokáig saját magát védte az eljárásokban, sokszor örülhetett effajta sikernek.

Először is némileg megnehezítette a nyomozók dolgát, hogy viszonylag nagy területen elszórva, több államban (Washingtonban, Utahban, Coloradóban, Idahóban és Floridában) követte el a gyilkosságokat. A kezére játszott a külseje is, pontosabban az az adottsága, hogy könnyen álcázta magát, játszott a frizurájával, váltogatta az arcszőrzetét. Kaméleonhoz szokták hasonlítani. (Érdemes megnézni ezt a rövid videó-összeállítást.) Így történhetett, hogy többször is előfordult: nem ismerték fel benne szemtanúk a tettest. Egyszer egy olyan nőt is megtévesztett Bundy kaméleontermészete, akiből majdnem áldozat lett, de sikerült a kocsiajtót feltépve elmenekülnie a gyilkos csapdájából. Az illető a támadás másnapján nem ismerte fel Bundyt a jogosítványhoz készült fotóról, amit a rendőrök mutattak neki.

Aspen Viszkis Rablója

1975 augusztusában, amikor Bundyt először letartóztatták Salt Lake City egyik kertvárosában, egy hazafelé tartó rendőrnek az lett gyanús, hogy mit keres hajnali kettőkor valaki egy sötét utcában, lekapcsolt lámpákkal várakozó Volkswagenben. Amikor mögé ért, az autós gázt adott és elhajtott, és miután rövid üldözés után mégiscsak megállt, a rendőr szembetalálta magát Ted Bundyval, aki jogászhallgatóként mutatkozott be, és állítása szerint egy késői mozielőadásról jött. A rendőrnek szemet szúrt, hogy az anyósülés nem volt a helyén, ezért alaposabban körbenézett a kocsiban, bekukkantott a kesztyűtartóba is. Ennyi kellett hozzá, hogy ott helyben őrizetbe vegye Bundyt. Onnan ugyanis ezek kerültek elő: egy jégvágó, egy símaszk, egy szemeknél és szájnál kivágott harisnya és egy bilincs.

Bundyt első körben csak emberrablásért sikerült elítélni.  A börtönben jól ment a sora, a szokásos rabkosztnál egészségesebb ételeket harcolt ki magának, bejárása volt a jogi könyvtárba. Tréfálkozott, humoros volt, könnyen megkedveltette magát a börtönőrökkel. Egy idő után már nem kellett bilincset viselnie, amikor bírósági meghallgatásokra vitték. Így történt 1977-ben, hogy egy szép napon megszökött: kiugrott 9 méteres magasságból a jogi könyvtár ablakán, amíg az őr odakint várt rá.

A New York Times szerint Aspen városa úgy reagált, mintha Bundy egyfajta Robin Hood vagy Viszkis Rabló lett volna, a szimpátia az ő oldalán volt, az őrzőin meg röhögtek, az egyik helyi étterem például üres zsemléből álló Bundyburgert vett fel az étlapjára.

Nyomozó úr, segíthetek?

Bundy ekkor nem jutott messzire, pár nappal később elfogták. A privilégiumainak lőttek, innentől fogva szigorúbban őrizték. Mégis sikerült még ugyanabban az évben másodjára is megszöknie, kihasználva a karácsonykor lazuló figyelmet. Ezúttal Colorado Springsből buszokkal egészen Floridáig jutott. Itt álnéven új életet kezdett, és hamarosan újrakezdte a gyilkolást is. 1978 februárjában tartóztatták végül le, miután lopott kocsit vezetett. Később derült csak ki, kiről is van szó.

Bundy a siralomházban töltött évek alatt is tett róla, hogy ne merüljön feledésbe. A nyolcvanas években egy másik sorozatgyilkost, a prostituáltakra vadászó Green River gyilkosként elhíresült férfit hajszolta az a Bob Keppel nyomozó, aki korábban Bundy ügyén dolgozott, és akinek aztán az utolsó hétvégéjén elkezdte feltárni a titkait. Keppel 1984-ben levelet kapott a floridai siralomházból: Bundy ajánlkozott, hogy segít elkapni a Green River gyilkost, mert ő pontosan tudja, milyen rugóra jár az agya. A bárányok hallgatnak-ot idéző együttműködés (amelyet például a Riverman című film is feldolgozott) létrejött, de kézzelfogható eredményt nem hozott. A sorozatgyilkost csak bő egy évtizeddel Ted Bundy halála után fogták el.

Burn Bundy, Toast Ted 

Amikor Bundyt kivégezték, a Washington Post harminc évvel ezelőtti cikke szerint „Burn Bundy" és Toast Ted" feliratú pólókat lehetett kiszúrni a floridai börtön előtt ünneplő tömegben, és ezek még a finomabb szövegek közül valók voltak. Megjelent ugyan pár tucat halálbüntetés-ellenes aktivista is a gyertyáikkal, de a kis csoport eltörpült az ujjongóké mellett. A lap szerint még a kivégzéseket amúgy rendszeresen végrehajtó Floridában is szokatlan volt a közhangulatban az a bosszúszomj, ami Ted Bundy halálára várva benne volt a levegőben. Sokak szívéből szólt a floridai kormányzó, a kivégzési parancsot aláíró Bob Martinez, amikor azt mondta:

Ha volt valaha valaki a floridai siralomházban, aki megérdemelte a villamosszéket, Ted Bundy volt az.  

A cikk megírásakor elsősorban a New York Times és a Washington Post korabeli cikkeire, illetve archív tárgyalótermi és rendőrségi felvételekre támaszkodtunk.

Nyitókép: Universal History Archive/Getty Images Hungary