Donát
-2 °C
12 °C

Egy éve pincérnő volt, ma ő diktál az amerikai politikában

000 19C57A
2019.02.12. 12:48

Tavaly ilyenkor a Puerto Ricó-i származású Alexandria Ocasio-Cortez egy tacobárban volt pincérnő. Ma már az amerikai képviselőház tagja, Trump után az Egyesült Államok legnagyobb politikai influenszere, a jobboldali revolversajtó kedvenc célpontja. És annak ellenére, hogy poétikusan ifjú kora – 28 éves – miatt még nem indulhat az elnökválasztáson, mégis lehet, hogy nagyobb befolyása lesz a 2020-as demokrata elnökjelölt programjára, mint a demokrata pártelitnek Obamástul, Clintonostul.

De mielőtt elvesznénk a szuperlatívuszokban, érdemes egy kis szünetet tartani, mert Alexandria Ocasio-Cortez nem csak egy szimpla amerikai sikertörténet – annak ellenére, hogy a sajtó, mely imádja a hozzá hasonló üstökösöket, nehezen képes másként leírni. AOC, ahogy hashtaggé nemesbedett monogramjával szokás jelölni (á la JFK vagy LBJ),

többször is visszautasította a személyét középpontba állító önmegvalósítás-történetet, mivel sikerét nem az egyéni teljesítmény, hanem egy mozgalom sikerének tartja.

És bár az ilyen kijelentéseket általában érdemes fenntartásokkal kezelni – hiszen ma már minden politikus a nép embere –, Ocasio-Cortez történetét azonban tényleg csak az elmúlt évek földrengésszerű politikai változásaiból lehet megérteni. Hiszen értékrendjét tekintve akármilyen távol is áll Donald Trumptól, őt is egy párthierarchia ellen zsigeri ellenszenvet tápláló aktivista-önkéntes közeg és a 2008-as válság évtizedes ráhagyással jelentkező politikai hullámtaraja emelte fel.

Szexi lett a szocializmus

Ahogy arról korábban részletesen írtuk, a demokrata térfélen ezt a politikai hullámot a középosztálybeli fiatalokat sújtó tandíjhitelek, a növekvő jövedelmi egyenlőtlenségek, a politikai és az üzleti elit összefonódása, a társadalmat és intézményeket ma is átható rasszizmus, az ökológiai fenyegetések és az Amerikát egyre mélyebben megosztó politikai ellentétek miatti politikai tehetetlenség duzzasztotta cunamivá.  

Mert az elmúlt évszázad vagy akár az Occupy Wall Street tiltakozó mozgalmaival szemben óriási különbséget jelent, hogy mostanra a strukturálatlan elégedetlenséget szisztematikus munkával sikerült mozgalommá szervezni. És a 2016-os elnökválasztási kampányban a független Bernie Sanders megmutatta, hogy a baloldaliaknak és rendszerkritikusoknak nem a partvonalon kívülről kell rázni az ökleiket, hanem az előválasztási rendszer segítségével a demokrata pártot belülről kell elfoglalni és megreformálni.

A konkrét politikai célok a ködös, „egyszer majd úgyis győz a forradalom" víziója helyett valódi, átélhető politikai sikerekkel mozgósította a tandíjhitel-tartozások és lakhatási gondok súlya alatt görnyedő húszas-harmincas korosztályt (melyet az amerikai társadalomtudományban „millenials" néven szoktak emlegetni). Ők szakítva az évszázados amerikai gyakorlattal, egyre kevésbé várják a megoldást a mélyreható reformoktól idegenkedő pártoktól és az egyenlőtlenségeket tágító piacgazdaságtól, és egyre többen látják a kiutat a közösségi részvételen és közösségi tulajdonviszonyokon alapuló szocializmusban.

Ezért 2016 után a kampánystábra, az aktivisták és a kisadományozók hálózatára építve több olyan kezdeményezés is létrejött, mely azt a célt tűzte ki, hogy a 2018-as előválasztásokon baloldali jelölteket indítson a pártelit elkényelmesedett és választóitól elidegenedett dinoszauruszai ellen. A Brand New Congress vagy a Justice Democrats elképesztő ütemben aktivizálta az önkénteseket és az adományozókat – mondjuk, céljaik 2018-ban nem teljesültek maradéktalanul.

Ugyanis a korszellem önmagában nem elég, kell hozzá egy karakter, aki képes azt meglovagolni.

És itt jön a korszellemet meglovagoló Alexandria Ocasio-Cortez. A politikus szülei a politikai jogaitól megfosztott amerikai „társult állam"-ból, a közép-amerikai Puerto Ricóból származnak. Apját korán, középiskolás korában elvesztette, így Alexandria Ocasio-Cortez tizenévesen New York-i éttermekben és bárokban igyekezett kiegészíteni anyja buszvezetőként és takarítóként megkeresett bérét. Utána északra ment, és a Bostoni Egyetemen kezdett tanulni (nemzetközi kapcsolatokból és közgazdaságtanból diplomázott), ahol az egyetemi vitakörökben és diákszövetségekben (a latinó diákszervezet elnöke) csiszolta szónoki képességeit. Az egyesületi életben való részvétel nem egyszerűen egy pozitív pont az életrajzban, hanem a politikai karrier első állomása. Az amerikai oktatásban ugyanis óriási hangsúlyt fektetnek a vita- és beszédkultúra fejlesztésére, sok közszereplő a bostonihoz hasonló vitakörökben kapta meg az első lökést.

Évfolyamtársai sokszor ugratták azzal, hogy „Sandy elnök"-nek politikai pályára kéne állnia, de ő maga nem táplált ilyen ambíciókat, vendéglátós munkája mellett inkább közösségi, nonprofit rendezvényeket szervezett. Bátyja ellenben titokban beajánlotta őt az egyik progresszív mozgalomnak, a Brand New Congressnek, ami eredetileg nem is akart jelöltet indítani Ocasio-Cortez lakhelyén, Bronxban a hivatalban lévő demokrata képviselő, az 58 éves Joe Crowley ellen. A nő elment a szervezet meghallgatására, és nemcsak leendő támogatóit, de önmagát is sikerült meggyőznie arról, hogy érdemes belevágnia a kampányba.

Rage Against the Political Machine

És mielőtt rákanyarodnánk az Ocasio-Cortez áttörését hozó választásra, érdemes egy kitérőt tenni. Bronx (azaz New York állam 14. választókerülete) ugyanis

tűpontosan megmutatja, miért is utálják annyian a demokrata pártot és az általa működtetett helyi hatalmi mechanizmusokat.

Bronx az amerikai választókerületek 80-85 százalékához hasonlóan évtizedek óta nem látott valódi pártversenyt, a mára 70 százalékban színes bőrűek által lakott kerületben elképzelhetetlen lenne egy republikánus jelölt sikere (különösen a Trump-érában), így elvileg a párt jelöltjéről döntő előválasztáson kéne valódi versenyt teremteni.

Csakhogy az ilyen körzetekben a pártvezetés gondosan ügyel arra, hogy egyetlen komoly ellenjelölt se okozhasson zavart a normális ügymenetben, hogy a kétévente tartott választáson mindig a bejáratott képviselő győzzön. És akármennyire is decentralizált a párt, mégis a vezetés rendelkezésére áll a két legfontosabb kampányeszköz:

  • a demokraták hagyományos donorai, akik a párt támogatását bíró jelöltnek adnak pénzt a kampányra;
  • a demokraták hagyományos támogató szervezetei, azaz a mozgósításban kulcsszerepet játszó, óriási befolyással rendelkező szakszervezetek, különféle emberi és polgárjogi szervezetek.

Ezek ismeretében nem csoda, ha a 20 éves képviselői múlttal rendelkező (igen, ez 10 választást jelent) Crowley-nak 18 éven keresztül nem akadt párton belüli kihívója. És amikor Ocasio-Cortez feltűnt a színen, a 2008-as bankmentő csomag tető alá hozásában és a queensi jelzáloghitel-ügyletekben való érintettsége miatt a Wall Streettel is jó viszonyban lévő Crowley simán előrántott 4,4 millió dollárt a kampányára.

Ocasio-Cortez ezzel szemben adományozóktól összesen 200 ezer dollárt kalapozott össze – azaz miközben támogatásának 75 százaléka kis összegű támogatásból jött össze, addig ez az arány Crowley-nál 1 százalék volt. A kalapozást a politikusnő esetében szinte szó szerint kell érteni, ugyanis ő és csapata tényleg minden ajtón – 120 ezer háztartásba – bekopogtatott, hogy szóróanyagok és tévéhirdetések híján személyesen győzzék meg a választókat, mivel

a nagy pénzt nem lehet pénzzel megverni.

A kopogtatást ráadásul már a tulajdonképpeni kampány előtt meg kellett kezdeni, mivel a baloldallal/Ocasio-Cortezzel szimpatizáló függetlenek tömegeit kellett meggyőzni arról, hogy a változást a demokrata párton belül kell elkezdeni, és ehhez a legendásan szigorú helyi szabályok szerint már egy évvel az előválasztást megelőzően regisztrálniuk kell magukat.

A győzelmet irodák helyett nappalikból szervezték, Ocasio-Cortez reklámfilmjét Detroitból jelentkező reklámfilmesek csinálták ingyen, ráadásul a mainstream média által elhanyagolt – bizonyos szempontból jogosan, hiszen mégiscsak egy bombabiztos körzet előválasztásáról volt szó – kampány kicsiben olyanná vált, mint 1848 Magyarországa vagy 1936 Katalóniája:

Mindenki érezte, hogy valami nagy dolog van készülőben, ezért önkéntesek százai érkeztek az USA minden részéből, hogy segítsenek a kampányban.

Ocasio-Cortez végül 4000 szavazattal nyert Crowley ellen, és bár Ocasio-Cortez utólag azt mondta, hogy a személyes kapcsolat, a 170 ezer telefonra küldött üzenet és az állandó közösségimédia-jelenlét volt a döntő, azért a győzelmére óriási hatással volt 2018 két meghatározó trendje, miszerint

  1. a demokrata szavazók egyre több nőt akartak látni a kongresszusban;
  2. az etnikailag kevert nagyvárosokban a bevándorló-háttér hátrány helyett előnnyé vált.

A szocialista mozdonyon sincs fék

Ha valaki radikálisan baloldali politikusként definiálja magát, akkor már derenghet bennünk valamilyen homályos megértés azzal kapcsolatban, mit is akarhat. Azonban ez félrevezető, hiszen Amerikában nagyon máshol húzódnak az ideológiai határok, Ocasio-Cortez radikalizmusa európai szemmel leginkább egy korrekt szociáldemokráciának tűnik.

A baloldali korszellemnek megfelelően Ocasio-Cortez egy pofonegyszerű, mégis igen komplikált következményekkel járó tételből vezeti le egész politikáját:

A társadalmi egyenlőtlenség korunk legfontosabb problémája, amire nem gazdasági, hanem politikai megoldást kell találni, mivel a jövedelmi ollót is a gazdasági elittel összefonódott politikai elit nyitja egyre nagyobbra.

A mindenféle egyenlőtlenség morális megítéléséből adódnak azok a programelemek, melyeket Ocasio-Cortez hirdet:

  • az általános munkagarancia (azaz lényegében a közmunka);
  • a tandíjmentes oktatás;
  • az illegális bevándorlókkal szembeni magatartása miatt a baloldal célpontjává vált bevándorlásért felelős minisztérium megszüntetése;
  • a mindenkire kiterjesztendő egészségbiztosítás.

Ahogy azt előrebocsátottam, ezek így önmagukban nem tűnnek merész elképzeléseknek. Ráadásul ezek nem is Ocasio-Cortez saját kezdeményezései, hanem a demokrata párt balratolódása miatt mára többé-kevésbé alapvetésnek számító tézisek. A képviselőházi újonc azonban ezeken felül ugyanis a köztudatba két merészebb javaslatot is bedobott:

  • az évi tízmillió dollár feletti jövedelmek adókulcsának a jelenlegi 37-ről 70 százalékra való emelése;
  • és a múlt csütörtökön a kongresszus elé beterjesztett (a szenátusban Ed Markey által jegyzett) „Zöld New Deal", ami egy harmincas évek óta nem látott mértékű (innen is a neve) infrastrukturális beruházástervezet, mely egyben a klímaváltozásra adott legátfogóbb és legradikálisabb válasszal kecsegtet, mivel

tíz év alatt 100 százalékig megújuló forrásokra állítaná át az Egyesült Államok energiaszektorát.

Ezekből az elképzelésekből a törvényhozás kacskaringói (például a szenátus, majd az elnök vétójoga), illetve a demokrata párton belüli ellenállás miatt biztos, hogy nem lesznek törvények, de maguk a tervezetek óriási, vad vitákat kavartak. A 70 százalékos luxus-jövedelemadó ellen például a davosi Világgazdasági Fórumon berzenkedtek a milliárdosok, és azóta több demokrata elnökjelölt is bedobta a maga luxusadó-elképzelését . És annak ellenére, hogy Zöld New Dealt – melyet magyarul részletesen a Mérce ismertetett – Nancy Pelosi demokrata házelnök azzal fitymálta le, hogy „zöld álom, vagy mi a fene", a tervezet mögé lényegében a szenátusból induló demokrata elnökjelöltek mindegyike beállt. Azaz

Ocasio-Cortez egy hónapnyi törvényhozási tapasztalattal a háta mögött lényegében megírta a 2020-as választási programot.

A politikusnő ráadásul érzi a lendületet, és folyamatosan protestál és kampányol. Amikor például a Zöld New Deal szövegezésének jogát Nancy Pelosi nem akarta kizárólagosan a klímaváltozásért felelős bizottságnak odaadni, akkor Ocasio-Cortez minitüntetést szervezett a veterán demokrata politikus irodája elé (képzeljük el, hogy Hollik István egy „Nem a rabszolgatörvényre" feliratú transzparenssel veri a Karmelita kolostor ajtaját). A Trumpot a részleges kormányzati leállás feloldására rábíró Pelosi diplomatikusan csak annyit mondott csak az akcióról, hogy „nagyon bírja ezt a lendületes hozzáállást”.

A baloldali influenszer

Ocasio-Cortez befolyása tehát messze túlmutat a törvényjavaslatokon és szakbizottságokon. És ennek nem kis részben az az oka, hogy egy fiatal, természetesen viselkedő, és 100 százalékig nőimagazincímlap-kompatibilis megjelenéssel bíró politikusról van szó, aki abszolút hiteles az „autentikusság”-ra fogékony generáció számára. Ahogy azt a cikk elején megemlítettem, az amerikai média imádja őt; nem véletlen, hogy az előválasztási győzelme utáni három nap alatt ezer interjúfelkérést kapott, és azóta sincs megállás.

De Ocasio-Cortez nem szorul a hagyományos médiára, mivel Trump után ő lett az első politikus, aki képes pusztán Twitter-posztjaival politikai ügyeket kreálni, és az Axios elemzése szerint magasan ő a legbefolyásosabb demokrata politikus, ha pusztán a neten keltett hullámokat vesszük figyelembe. A hagyományos és a közösségi médiaérdeklődés pingponghatása miatt népszerűsége mára kardashiani méreteket ölt; amikor egy csajos posztjában például lefényképezte a rúzsát, maga sem gondolt arra, hogy a rúzst napok alatt elkapkodják az amerikai üzletekből.

De ahogy azt Donald Trumptól megtanulhattuk:

A népszerűségért sokat kell dolgozni, de még jobb, ha az ellenfél dolgozik rajta.

Előválasztási győzelmével (melyet azután novemberben követett a borítékolható, 80 százalékos képviselőházi szavazás) Ocasio-Cortezt nemcsak a liberális média kapta fel, hanem a trumpista-republikánus oldalak is. De jellemző módon nem azzal a „demokrata elit ellen szónokol, szóval alapvetően azért nem lehet rossz arc" attitűddel álltak hozzá, mint Bernie Sanderhez, hanem heves gyűlölettel. Ez a gyűlölet olyan pitiáner szinten is megnyilvánul, mint Mibű telik ilyen drága ruhára?" vagy De bénán táncolt az egyetemi videóban!"; de az ilyen kampányszerűségeket zömmel már azelőtt szétmémelik Ocasio-Cortez rajongói, hogy a képviselő válaszolni tudna.

De van egy szakpolitikai szint is, melyen a republikánus elemzők és politikusok össztüzet zúdítanak – nem is mindig jogalap nélkül – Ocasio-Cortez nagyívű elképzeléseire, főleg a tervek finanszírozási oldalára; és magára a szocializmusra, melyről a keddi évértékelőjében Donald Trump is megmondta a maga véleményét.

A radikalizmus miatt – néha álszent módon – aggódó jobboldal nézőpontját sok demokrata osztja, akik szerint visszaüthet a túlzott radikalizmus, és ami működik Bronxban, az nem fog működni Minnesotában vagy Arizonában. Erre azonban Ocasio-Cortez egyfelől azzal válaszol, hogy alapvetően hisz az amerikai intézményekben: „Nem akarom hamuvá égetni ezt az egészet, mert hiszek a változásban" – de közben határozottan elveti a pártjában vallott minimalista politikai érvet, hogy „szavazz a demokratákra, mert Trump katasztrófát jelent a demokráciának!" És nem amiatt, mert nem ért egyet ezzel a diagnózissal, hanem azért, mert „ezzel az üzenettel egyszer már elvesztettük a választást". De ahogy a politikai sikerét személyes sikertörténetként bemutató sztorik esetében történ, Ocasio-Cortez nem akar beleragadni azokba a dilemmákba, melyek ellen egy éve fellépett:

Nem akarom, hogy ezt a mozgalmat eltérítse az ellenségeskedés energiája, miközben mi egy pozitív és progresszív víziót akarunk megvalósítani.

(Ha valaki még részletesebben meg akar ismerkedni Ocasio-Cortezzel, akkor itt érdemes kezdeni: The Intercept, Jacobin Magazine, Business Insider)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!