Endre, Elek
14 °C
28 °C
Index - In English In English Eng

Amerika elvesztette történelme leghosszabb háborúját

000 Del6347346
2019.02.18. 15:21

Lehet, hogy nektek van karórátok, de az idő velünk van.

Így foglalta össze egyszer egy afganisztáni tálib parancsnok a nemzetközi haderő helyi kilátásait. A megállapítás azután átkerült a lifestyle coach-ok és sales-es workshopok bölcsességei közé, de végül 2019-re politikai valósággá vált:

Amerikának ugyanis úgy, ahogy van, elege lett az Afganisztánba beleölt 17 évből,

az állandó majdnem-győzelmekből, az alig vállalható szövetségesekből, a stabilizációt gáncsoló pakisztáni, orosz és iráni cselszövésekből, a civil áldozatok miatti magyarázkodásból. Az afganisztáni intervenció hosszát tekintve már megelőzte a vietnami háborúban való amerikai részvételt (amit hagyományosan az első katonai tanácsadók 1955 novemberi kiküldetésétől a katonai akciók 1973 januári felfüggesztéséig számítanak), eddig 900 milliárd dollárt emésztett fel és Vietnamhoz képest kevés, de terméketlenségéhez képest sok, 2300 amerikai katona életébe került.

Nem csoda, ha 2009-től kezdve a közvélemény-kutatások rendre azt mérik, hogy az amerikaiak többsége hazahozná a katonákat, és ezt az igényt Donald Trump az elnökválasztási kampányában fel is karolta. És bár pont Trump volt az, aki elnökként - a katonai elitből toborzott kabinetje nyomására - megerősítette az afganisztáni katonai kontingenst, 2018-tól már folyamatosan kereste a rugalmas elszakadás lehetőséget. Ennek jegyében

Trump megbízottja több héten keresztül tárgyalt a megbékélésről azokkal a tálibokkal,  akiket az USA 2001 óta próbál megsemmisíteni.

Az Egyesült Államok tárgyalója, Zalmay Khalilzad főleg Katar fővárosában, Dohában találkozott a muszlim szélsőségesek emberivel (Katar mindig jó választás, ha valaki az iszlamista szervezetekkel, dzishadista szponzorokkal akarja felvenni a kapcsolatot, a táliboknak egy időben hivatalos diplomáciai képviseletük volt Dohában), de a tálibok Moszkvában is folytattak tárgyalásokat, de nem az oroszokkal, hanem olyan befolyásos afgán döntéshozókkal, mint az országot 13 éven keresztül vezető – és a tálibokkal való tárgyalást 13 éven keresztül elutasító - Hamid Karzai.

És ezek a tárgyalások nem is voltak sikertelenek, mivel a hírek szerint sikerült egy-egy fontos igény teljesítésében megegyezni:

  • az amerikaiak vállalták, hogy 18 hónap alatt kivonják a mintegy 14-15 ezer főre tehető katonai kontingensüket (mondjuk arról egyelőre nincs szó, hogy a 300 ezres hadsereg működését megalapozó 5,2 milliárd dolláros katonai segélyt is befagyasztanák)
  • cserébe a tálibok megígérték, megakadályozzák, hogy Afganisztánt nemzetközi dzsihadista terrorszervezetek bázisként használják.

A tálibokat évek óta próbálják megkörnyékezni az amerikaiak valamiféle ajánlattal (egy időben készpénzzel fizették volna ki fegyverüket lerakó milicistákat), de most, hogy valóban megvan az akarat a megegyezésre, hirtelen mindenki rádöbbent arra, hogy mennyi kérdőjel is dongja körül a tálibokkal való megbékélést.

Sőt, magát a tálibok létjogosultságát is.

Ugyanis az 1979-ben kezdődött afgán háború pakisztáni vallási iskolákban szerveződött önkéntesei azóta a nemzetközi rendszer páriáinak számítanak, hogy Omár molla vezetésével a kilencvenes években létrehozták az Iszlám Emirátust, bevezették a sáriát az egész világot meghökkentő excentrikus lépéseivel a nyilvános lefejezésektől a Buddha-szobrok szétágyúzásáig.

A dzshadisták felemelkedéséért a nyolcvanas években igen sokat tett Egyesült Államoknál a tálibok akkor húzták ki a gyufát, amikor befogadták az al-Káida terrorszervezetet. A 2001-es terrortámadás utáni NATO-intervenció szétzúzta a tálib uralmat, csakhogy Hamid Karzai kormányzata helyi szinten pont azokat a hadurakat, törzsi potentátokat helyezte vissza a hatalomba, akik miatt a tálibok saját tevékenységüket pozitív színben tudták feltüntetni. Ezért azután hiába szorultak vissza utolsó sejtjeik Pakisztánba (vagyis mentette ki őket a pakisztáni titkosszolgálat az amerikaiak elől), hiába végeztek vezetőivel az elmúlt 17 év során, mégis újra meg újra meg tudott erősödni.

Megerősödésében a kabuli kormányzat ballépésein (meg a nyelvileg, etnikailag, törzsileg és részben vallásilag is széttagolt afganisztáni társadalom permanens konfliktusain) kívül a tálibok antikorrupciós kiállása, az általuk ellenőrzött területeken működtetett gyors helyi bíróságok működtetése játszott szerepet. És persze a fegyverellátást és kiképzést nagyban megkönnyítette, hogy a tálibokat minden olyan regionális hatalom támogatta, mely borsot akart törni az Egyesült Államok orra alá (Pakisztán esetében ez az orr inkább Hámid Karzaié volt).

Ennek eredményeképp 2014-től rohamosan romlani kezdett a biztonsági helyzet; csak az elmúlt 5 évben 45 ezer kormánykatonával végeztek a tálibok, és mára Kabul ellenőrzése már csak az ország tartományainak 36 százaléka felett mondható stabilnak, a kerületek 13 százalékában már a Talibán az úr, és az Afganisztán feléért pedig folyik a harc.

Szóval a nyugati stratégák szerint évek óta „kimerülőfélben lévő” tálibok épp nyerő szériában vannak, a kabuli kormány pedig még az Egyesült Államok által vezetett NATO-tagállamok katonai és pénzügyi támogatása ellenére is visszaszorulóban. Nem éppen ez a legszerencsésebb felállás egy rendezés megkezdéséhez, mint ahogy az sem, hogy a tálibok abban a tudatban tárgyalhatnak, hogy az afganisztáni csapatokat Trump tényleg nagyon ki akarja vonni az országból - bár februárra már ez a nagy garral bejelentett lépés sem tűnik egyértelműnek - és hogy az amerikaiak szintén tálib kérésre hajlandó voltak megkerülni a leginkább érintett felet: az afgán kormányt. Asráf Gáni és kabinetje érthető módon sérelmezi, hogy miután a nemzetközi szereplők éveken keresztül hangsúlyozták, ez nem az ő háborújuk, ők csak segítenek a legitim kormánynak, most lényegében az ő megkerülésükkel akarnak megállapodni azzal a frakcióval, mely soha nem ismerte el a kabuli kormányt.

Mely egyébként joggal veti az amerikaiak szemére, hogy tulajdonképen felrúgják a „Terroristákkal nem tárgyalunk!” alapelvét. A tálibok ugyanis valójában egy terrorszervezet, és az Egyesült Államok 17 éve terroristaként is kezeli őket. A kiskaput azt jelenti, hogy az USA – Kanadával ellentétben - hivatalosan nem a Talibán, hanem egyes leágazásait, például a tavaly meghalt Dzsalaluddin Hakkáni szervezetét tette fel a terrorlistára. És a tálibok az amerikaiak szemében azért jelentenek minőségi különbséget az al-Káidával, vagy a 2015 óta Afganisztánban is szerencsét próbáló Iszlám Állammal szemben, mert

eszük ágában sincs részt venni a globális dzsihádban.

És mára teljesen maguk mögött hagyták az al-Káidával való szimbiózist, az IS helyi leányszervezetét, a Khoraszán Vilajetet pedig – minden ideológiai hasonlóság ellenére – kíméletlenül üldözik. Na ez az az alap, amire az amerikaiak részükről elképzelhetőnek tartják a megállapodás felhúzását.

Mondjuk ebbe az alapba egy nagy adag jóhiszeműséget is bele kell keverni ahhoz, hogy akár egy viskót is fel lehessen rá építeni. Ugyanis a tálibok lételeme a harc.

És ez a jellemzés nem valamiféle néplélekre vonatkozó diagnózis, hanem a 2001 óta folytatott gyakorlat összefoglalása. A tálibok a néhai Iszlám Állammal szemben már nem fektetnek nagy hangsúlyt az államszerű működésre, nem érdekli őket az oktatás, a kultúra vagy az infrastruktúra fenntartása. Egyedül a bírákat delegáltak nagy számban, ezek az üldöztetések miatt egy idő után mozgóbíróságokként osztották az igazságot (nyilván a sária alapján, és ami nagyon fontos: ingyen). Néhány óra alatt meghozott döntéseik azonban nagy könnyebbséget jelentett a vidéken élőknek, akiknek így nem kellett átküzdeni magukat az igazságszolgáltatás labirintusán, ahol ráadásul minden kanyarban komoly kenőpénzeket kellett otthagyni.

Mondjuk önmagában a kormányzás iránti érdektelenség akár az afgán kormányzati struktúrába való integrálódás felé is terelhetné a tálibokat, és a néppártosodásnak mutatkoztak is jelei az Eid ünnepére meghirdetett fegyvernyugvástól Mohamed Abbász Stanikzáj főtárgyaló mézesmadzagjáig, miszerint a tálibok „nem törekszenek az ország meghódítására”, és készek tiszteletben tartani a nők jogait. Mondjuk ezeket a jogokat Stanikzáj a „sária és az afgán hagyományok” alapján képzeli el, ami nem sok jót ígér. De mégis több ez a Malala Juszafzaihoz hasonló iskolás lányok fejbelövésénél; ahogy azt az egyik Moszkvában a tálibokkal asztalhoz ülő afgán női politikus megfogalmazta:

már az is nagy előrelépés, hogy nem fegyverekkel, hanem mikrofonokkal akarja megoldani a kérdéseket.

A néppártosodás korlátját nem csak a tálibok mindent átható militarizmusa és vahabita fanatizmusa jelentheti, hanem az a stratégiai megfontolás is, hogy ha a legitimációját a korrupt kabuli kormányzat és a mögötte álló „keresztesek” elleni harcra építő tálibok lábhoz tennék a kalasnyikovokat, akkor több tízezernyi harcosuk (20 ezerről, de 60 ezerről is lehet olvasni) közül sokan pártolnának át az egyelőre csak sejt-szinten (mondjuk az Iszlám Állam esetében már 2-5000 fős hálózat szintjén) létező többi szélsőséges frakcióhoz.

Ha tehát kevésbé vagyunk jóhiszeműek, akkor az a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy

a tálibok köszönik szépen a csapatkivonást, kivárják a 18 hónapot, utána összezúzzák a kabuli kormányt, és restaurálják az Iszlám Emirátust.

(Borítókép: Amerikai katonák vizsgálják egy öngyilkos merénylet helyszínét Dzsalalabad közelében, 2014. augusztus 24-én. Fotó: AFP/Noorullah Shirzada)