Enikő, Melitta
9 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Orbán sokszor és büntetlenül átlépte a vörös vonalat

K EPA20170426128
2019.03.20. 08:19 Módosítva: 2019.03.20. 08:19
  • Az Európai Néppárt közgyűlése szerdán tárgyal több tagpártja kezdeményezésére arról, hogy kizárják-e a Fideszt.
  • A kérdésnek sok előzménye van. Két külföldi professzor az alábbi cikkben azt vizsgálta meg, hogy a Néppárt eddig hogyan viszonyult a Fidesz gyakran a Néppárt értékeivel is ütköző politikájához.
  • R. Daniel Kelemen és Laurent Pech arra jutott, hogy bár retorikában több ponton is keménykedtek a határvonalat időről időre átlépő Fidesszel, valódi következményei ennek sose voltak, sőt, lényegében ezzel is asszisztáltak ahhoz, Orbán legitimálja és szalonképessé tegye uralmát, még akkor is, amikor az már autokráciába kezdett hajlani.
  • Miután évekig karba tett kézzel nézték, hogy Orbán egyik határvonalukat lépi át a másik után, a Néppárt nemrégiben hirtelen akcióba lendült. De ehhez az kellett, hogy a Fidesz a Néppárt vezetőit kezdje el támadni, a korábbi ügyek miatt ilyen nem történt.
  • Az eredeti, angol nyelvű cikket (ami a Verfassungsblog nevű politikai blogon érhető el) minimális változtatásokkal közöljük.

Most, hogy az Európai Néppárt (EPP) a Fidesz kizárását fontolgatja, érdemes végiggondolni, hogy miért tűrte meg a Fideszt olyan sokáig a Néppárt, és hogy a pártcsalád és a Fidesz milyen hatást gyakoroltak egymásra. A Néppárt az elmúlt években többször kelt Orbán és pártja védelmére az Európai Unióval szemben, cserébe a Fidesz lojalitásáért. Azok, akik igyekeznek felmenteni a Néppártot a Fidesz kizárásának ügyében tanúsított tétlenségük kapcsán, megengedőbben értékelik a pártcsalád motivációit: azt mondják, hogy a néppárti vezetők tulajdonképpen azt hitték, hogy a Fidesz néppártban tartásával valamelyest vissza tudják fogni az Orbán-kormányzatot, érvelésük lényege tehát az, hogy a néppárti tagság Orbánt és kormányzatát az Európa-párti erők körében tartja. Ezzel az önigazolással csupán annyi a gond, hogy semmi nem támasztja alá ennek a hatásnak a létezését. Sőt, az igazat megvallva semmi sem állhatna távolabb a valóságtól.

A köztiszteletben álló, demokratikus jobbközép pártcsaládban betöltött tagság gyakorlatilag legitimálta és szalonképessé tette Orbán uralmát, még akkor is, amikor az már autokráciába kezdett hajlani.

Az Orbán-kormányzat legkritikusabb, korai éveiben az EPP nyújtotta politikai védelem megóvta Orbán kormányát azoktól az EU-s szankcióktól, amiket valószínűleg nem tudott volna elkerülni, ha egy kisebb, szélsőjobboldali pártcsalád tagja lett volna. Ebben a cikkben áttekintjük a Néppárt főbb „vörös vonalait” azóta, hogy a pártcsalád 2017. áprilisában először szólította fel Orbán Viktor miniszterelnököt az európai jogszabályok és a néppárti értékek tiszteletben tartására. Bemutatjuk, hogy Manfred Weber állításai ellenére a Néppárt hajlamos alku tárgyává tenni saját alapvető értékeit, mivel Orbán már többször is büntetlenül lépte át a Néppárt állítólagos „vörös vonalait”.

AHELYETT, HOGY A NÉPPÁRT VISSZAFOGNÁ ORBÁNT, MÁR ORBÁN AKARJA SAJÁT KÉPÉRE FORMÁLNI A NÉPPÁRTOT.

Írásunk végén röviden elemezzük a Manfred Weber, a Néppárt csúcsjelöltje által megszabott legújabb vörös vonalakat. Weber ahelyett, hogy meghallaná az Orbánék kizárását követelő, egyre sokasodó hangokat, inkább a Fidesz benntartása mellett foglalt állást, azokkal a feltételekkel, hogy a magyar kormánypárt befejezi a Jean-Claude Junckert tömeges bevándorlás elősegítésével hamisan vádoló propagandakampányát, Orbán bocsánatot kér a Néppárt tagságától, és hozzájárul ahhoz, hogy a CEU továbbra is Budapesten, amerikai diplomákat kiadva működjön.

Néppárti értékek

A néppárti vörös vonalak elemzésének megkezdése előtt érdemes megnézni azokat az alapvető értékeket, amelyeket az Európai Néppárt magáénak vall. A Néppárt alapszabályának 3. cikkelye szerint az EPP törekszik a „(i) szabad és pluralisztikus demokrácia, (ii) az emberi jogok, alapvető szabadságjogok, és a jogállamiság” eszméinek megvalósítására, valamint arra, hogy előremozdítsa „Európa egyesítésének és föderatív integrációjának” ügyét. Mielőtt közelebbről szemügyre vennénk, és értékelnénk Manfred Weber három új vörös vonalát és az azokkal elérhető eredményeket, fentiek ismeretében először vegyük végig, hogy a Néppárt által az utóbbi néhány évben kialakított, oktatási és kutatási szabadsággal, civil társadalommal, EU-ellenes szólamokkal kapcsolatos három fő „vörös vonal” tükrében milyen viszony áll fenn a pártcsoportosulás retorikája és az általuk megtett konkrét lépések között.

Az első vörös vonal: oktatási és kutatási szabadság

Szívderítő volt látni Manfred Weber és más néppárti vezetők a kutatás és szólás szabadsága melletti kemény kiállását, amikor Orbán kormánya megtette az első látható lépéseit a CEU elleni hadjáratában. A 2017. áprilisában megfogalmazott állásfoglalás nem tűrt ellentmondást: „Nem fogjuk elfogadni az alapvető szabadságjogok és a jogállamiság korlátozását. Ebbe beletartozik az oktatás és kutatás szabadsága, valamint az egyetemek autonómiája. Az Európai Néppárt szándéka, hogy biztosítva lássa a CEU további működését, a határidők felfüggesztését, és az Amerikai Egyesült Államokkal való tárgyalások megkezdését.”

Míg emellé a Néppárt nem rendelt határidőt, Weber 2017 áprilisában „következményeket” ígért arra az esetre, ha Orbán nem változtatja meg politikájának irányát, és nem veszi figyelembe a Weber által később már kifejezetten „vörös vonalként” emlegetett határt. Egy évvel később Pedro López de Pablo, az EPP szóvivője azt mondta, hogy „bármikor,amikor Orbán megpróbált átlépni egy vörös vonalat, az Európai Néppárt állította meg. Ha Orbán nem lenne a Néppártban, a CEU-t már bezárták volna.”

Az EPP legutóbb a pártcsalád Helsinkiben rendezett kongresszusán elfogadott rendkívüli határozatában hangsúlyozta, hogy az „oktatás és kutatás szabadsága a demokrácia sarokköve.” Kínos közjáték volt, hogy a határozati javaslat első változata nem tartalmazta ezt az utalást, de ezt az (ártatlan?) ballépést később orvosolták. Ennyit a szavakról, de annak fényében, hogy ebben a nem kizárólag a CEU-t, hanem általánosságban az oktatási és kutatási szabadságot érintő (lásd: MTA elleni folyamatos támadások, a gender studies betiltása), nyilvánvalóan romló helyzetben Orbán a Néppárt egyik követelésének sem tett eleget, mi a helyzet a vörös vonal kikényszerítésével?

Ezen a ponton beszélni kell a néppárti vezetés gyakorlatáról: a maga szabta feltételek változtatásával nagyszerűen tudja késleltetni a tetteket. Vegyük a CEU ügyét: Weber 2017 májusában „azonnali cselekvést” ígért arra az esetre, ha az Európai Bizottság arra a következtetésre jut, hogy a lex CEU nem felel meg az EU jogszabályainak. Amikor a Bizottság viszont erre a következtetésre jutott, akkor az ígért azonnali néppárti cselekvés inkább az Európai Bíróság döntésére várt, majd pedig a Néppárt tisztázta, mit ért cselekvés alatt: azt, hogy megkérték a Tanácsot, hogy vegye napirendre a CEU-ügyet a Magyarország ellen folyamatban lévő hetes cikkely szerinti eljárással összefüggésben.

Amikor a Néppárt szembesült a CEU 2018. decemberi kényszerköltözésével, Weber „csalódottságát” fejezte ki, és kritikusainak lecsillapítása érdekében még felszólította az Európai Bíróságot, hogy mihamarabb döntsön az ügyben. Ez a hevenyészett gesztus még annyit sem ért, amennyit első ránézésre érhetett volna, mivel a Bizottság ugyanezt már megtette, nagyjából hat hónappal korábban. Egy hónappal azelőtt, hogy Webernek sikerült összeszednie a csalódottságának kifejezéséhez szükséges bátorságot, konkrét lehetősége volt arra, hogy kiálljon az oktatási és kutatási szabadság mellett – de ezt akkor nem tette meg.

Az Európai Parlament akkor épp egy határozati javaslat elfogadását tárgyalta, ami az Európai Unió külkapcsolataiban megkövetelte ezen szabadságjogok helyzetének figyelembevételét. Annak ellenére, hogy számos módosító indítványt terjesztettek elő a CEU-val kapcsolatban, Weber mindre nemmel szavazott.

Összefoglalva: Amikor a Néppárt azt állítja, hogy „bármi áron” megvédi az oktatás és a kutatás szabadságát, figyelembe kell venni az apróbetűs részt – „akkor, ha ennek nincs politikai ára, vagy akkor, ha már van.”

A második vörös vonal: a civil társadalom

Most pedig nézzük meg, mit gondol az EPP Orbán civil társadalom elleni támadásairól.

2017. áprilisában a Néppárt félreérthetetlenül nyomatékosította, hogy a civil szervezetek „integráns részét képezik bármely egészséges demokráciának, mivel a civil társadalmat képviselik, és ezért tiszteletben kell őket tartani.” Ezt a mondatot egy évvel később Siegfried Mureșan néppárti szóvivő szó szerint megismételte, mikor arról kérdezték, hogy mit gondol arról, hogy Soros György Nyílt Társadalom Alapítványa elhagyja Magyarországot. Manfred Weber és a Magyarországról jelentő CDU-s képviselő, Andreas Nick egyaránt átléphetetlen vörös vonalakat emlegettek ebben a témában is.

Azóta a civil szervezetek és az egyesülési jog helyzete még rosszabb lett Magyarországon. Csakhogy legalább egy szürreális példát említsünk: Magyarország azóta bevezette a bevándorlási különadót, ami gyakorlatilag megvalósítja a szólásszabadság színtisztán tartalmi alapú korlátozását. A Velencei Bizottság szerint az „érintett civil szervezetek egyesülési és véleménynyilvánításhoz fűződő jogainak megalapozatlan korlátozása” a jövőben „eltántoríthat potenciális adományozókat attól, hogy ezeket a civil szervezeteket támogassa, ezáltal még nehezebb helyzetbe taszíthatja a civil társadalom legitim módon, jogvédelemmel foglalkozó szereplőit,” és megállapította a szabályozás visszavonásának szükségességét is.

Bár ez nem köztudott, de a Néppárt számos határvonalat a Velencei Bizottság véleményeihez igazítva húzott meg. Andreas Nick a Stop Soros törvénycsomag elvetését már azelőtt követelte a magyar kormánytól, hogy a Velencei Bizottság elkészült volna véleményével, és hasonlóképp járt el Angela Merkel német kancellár is.

A Velencei Bizottság 2018. június 25-én kiadott véleménye szerint a kérdéses jogszabályi rendelkezés „nem egyértelmű” és „nem teljesíti az Emberi Jogok Európai Bírósága által kialakított esetjog által meghatározott kiszámíthatósági követelményeket,” valamint „olyan további önkényes korlátozásokhoz, valamint súlyos szankciók általi tilalmakhoz vezethet, amelyek meggátolják az emberi jogi civil szervezetek által végzett elengedhetetlen fontosságú munkát,” nem is beszélve arról, hogy a jogszabály „teljességgel legitim tevékenységeket” kriminalizál. A Velencei Bizottság összegző véleménye nem is lehetne egyértelműbb: „A megvizsgált jogszabály korlátozza az egyesülés és a véleménynyilvánítás jogát, és így visszavonása szükséges.”

ÉS mit szólt a Néppárt ahhoz, hogy a Velencei Bizottság elfogadhatatlannak találta a Stop Soros törvénycsomagot? Mint ahogy azelőtt is, az EPP nem tett semmit, és nyugalomra intett.

Miért? Mert Weber szerint nem lett volna illendő azelőtt cselekedni, hogy az Európai Bizottság meg tudta volna indítani az ügyben a kötelezettségszegési eljárást. Az oktatási és kutatási szabadságra kifejlesztett módszert alkalmazva még egy késleltető tényező került a korábban kérlelhetetlen vörös vonalként bemutatott feltételrendszerébe, majd ez kiegészült azzal, hogy bármilyen konkrét lépéssel meg kell várni az Európai Bíróság esetleges elmarasztaló ítéletét.

Persze ez nem hátráltatta a Néppártot abban, hogy néhány hónappal később szívhez szóló rendkívüli határozatában tegyen hitet a civil társadalom mellett: „Az élénk civil társadalom létfontosságú szerepet játszik egy kifejlett demokráciában. A nem-kormányzati szervezeteknek a büntetéstől való félelem terhe nélkül kell tudniuk működni.” Mellesleg azóta a Bizottság megindította a kötelezettségszegési eljárást. Mit lépett a Néppárt? Hallgatott. És mit lépett a Néppárt, amikor a magyar kormány nyilvános támadást intézett a Helsinki Bizottság elnökével szemben azért, mert részt vett egy holland parlament által tartott meghallgatáson? Ismét hallgatott.

Összegezve a fentieket, elmondható, hogy amikor az EPP az élénk civil társadalom melletti elkötelezettségéről, és a civil szervezetek tiszteletének fontosságáról beszél, akkor ennek bármilyen kézzelfogható következménye csak és kizárólag az Európai Bíróság esetleges ítéletét követően lehet. Addig az önjelölt autokraták kedvükre hozhatnak értelmezhetetlen és kiszámíthatatlan jogszabályokat, és hagyathatják azokat jóvá az elfoglalt alkotmánybíróságukkal.

A harmadik vörös vonal: Európa-ellenes propaganda

2017. áprilisában a Néppárti vezetés minden finomkodást mellőzve közölte a Fidesszel, hogy a pártnak fel kell hagynia a „folyamatos Európa elleni támadásaival” és az „EU-ellenes retorikájával.” Erre ráerősítve 2018. szeptemberében Weber tisztázta, hogy az Európai Néppárt az Európai Uniót támogató politikusok csoportja. Végül a csoport tavaly Helsinkiben az európai értékek védelmében elfogadott rendkívüli határozatában – a magyar kormány konkrét említése nélkül – követelte, hogy az „EU tagállamok kormányai hagyjanak fel az összeesküvés-elméletek szövésével, valamint az Európai Bizottság, az Európai Parlament, és az egész európai együttműködés ellen indított támadásaikkal." Kicsit távolodva a Néppárt szólamaitól és közelítve a valósághoz láthatjuk azt, hogy a magyar kormány saját adófizetőinek pénzéből már nagyjából 216 millió eurót költött propagandára és félelemkeltésre az elmúlt nyolc évben, ráadásul mindaz a közpénz, amit a gyűlöletkampányra költöttek, kormányközeli üzletembereknél kötött ki.

Ha még mindig lenne kétség a Néppártban azzal kapcsolatban, hogy Orbánt mennyire nem érdekli ez a vörös vonaluk sem, akkor érdemes megnézniük azt, hogy Orbán egyszerre vádolja „Brüsszelt” azzal, hogy a „modern antiszemitizmus központja,” és azzal, hogy a „migráció eszközével” az „új internacionalizmus fellegvára.” Ne felejtsük el természetesen az Orbán-rezsim fóliacsákós összeesküvés-elméleteit sem, amikben már összemosódnak a Soros Györggyel kapcsolatos rémhírek az EU-ellenes támadásokkal. Az Európai Parlamentben a magyar jogállamiság helyzetéről tartott vitán például Orbán arra hivatkozva nem vett részt, hogy az egész „egy Soros György-féle szeánsz lesz,” egy „kampányesemény.” A feljebb tárgyalt, folyamatban lévő kötelezettségszegési eljárással kapcsolatban pedig kijelentette, hogy „egyre nyilvánvalóbb, hogy Soros György kiterjesztette befolyását az Európai Bizottságra.”

De mit szólt a Néppárt ahhoz, hogy Orbán az EU-ellenes propagandát becsatornázta az antiszemita reflexekre építő, sorosozós összeesküvés-elméleteibe? semmit.

Hosszasan lehetne még sorolni az Európai Néppárt vörös vonalait és azokat az eseteket, amikor átlépésüket a csoport szisztematikusan figyelmen kívül hagyta. Be lehetne mutatni például azt, hogy néznek félre az EPP kulcsfigurái, ha Orbán rasszista retorikájáról, vagy Soros-ellenes kampányának antiszemita felhangjairól van szó, annak ellenére, hogy gyakran emlegetik a gyűlöletbeszéd és antiszemitizmus elleni kiállás szükségességét.

Ugyanez elmondható a jogállamisággal és az Európai Bíróság döntéseinek betartásával kapcsolatos vörös vonalaikról is. A magyar kormány a „felháborító és felelőtlen” jelzőkkel illette az Európai Bíróság menekültek áthelyezésének tárgyában hozott döntését, és azt mondta, a bíróság „megerőszakolja” az európai jogot. Mit szólt az EPP? Hiába is keresnénk tőlük reakciót.

A tétlenség igazolása: 2019

A 2019-es müncheni Biztonságpolitikai Konferencián (amit még a rosszhírű Junckert és Sorost ábrázoló plakátok utcára kerülése előtt tartottak) Manfred Weber megpróbálta védeni a védhetetlent, és nem meglepő módon csak saját magát hozta kínos helyzetbe. Amikor arról kérdezték, hogy az EPP által oly nagy becsben tartott európai értékek fényében hogyan lehet Orbán még mindig a Néppárt tagja, Weber először így érvelt: „Csak akkor tudunk érvényt szerezni az értékeinknek, ha leülünk egymással, tiszteletben tartva a magyar választások eredményét. Orbánt pedig megválasztották."

Úgy tűnik, hogy Weber nem olvasta a két nemzetközi jelentést, amik arra a megállapításra jutnak, hogy a 2014-es és a 2018-as választásokon sem voltak egyenlőek a feltételek. A 2018-as EBESZ jelentést idézve: „A kampány élénk volt, azonban az ellenséges és megfélemlítő kampányretorika korlátozta az érdemi vita terét, és csökkentette annak lehetőségét, hogy a választópolgárok tájékozott döntést hozhassanak. A mindenütt jelen lévő átfedés a kormányzati tájékoztatás és a kormánykoalíció kampánya között, valamint az egyéb állami forrásokkal kapcsolatos visszaélések miatt elmosódott az állam és a párt közötti határvonal, amely ellentétes Magyarország EBESZ felé vállalt kötelezettségeivel.

A kampányok közfinanszírozása és a kampánykiadási plafon célja a jelöltek esélyegyenlőségének biztosítása volt. Mindazonáltal a kormány tájékoztató hirdetéseire fordított túlzott kiadások, amelyek felerősítették a kormánykoalíció kampányüzenetét, jelentős mértékben rontották annak esélyét, hogy a jelöltek egyenlő feltételek mellett tudjanak megmérettetni. A választásokat megelőző adatszolgáltatási kötelezettség hiánya megfosztotta a választópolgárokat a kampányfinanszírozással kapcsolatos információktól, amely kulcsfontosságú a tájékozott döntéshozatal szempontjából. A teljes átláthatóság hiánya nemzetközi normákba ütközött.

A kampányról szóló médiatájékoztatás széles körű, ám rendkívül polarizált volt és nélkülözte a kritikai elemzést a média tulajdonviszonyainak átpolitizáltsága, valamint a kormány tájékoztató kampányai miatt. A közszolgálati műsorszolgáltató feladatának eleget téve ingyenes adásidőt biztosított a jelölteknek, azonban hír- és véleményműsorai egyértelműen a kormánykoalíciónak kedveztek, amely ellentétes a nemzetközi normákkal. A kereskedelmi műsorszolgáltatók többségének tájékoztatása részrehajló volt vagy a kormány-, vagy az ellenzéki pártok irányába. Az online média teret adott a sokoldalú, problémaközpontú politikai vitáknak. A rágalmazás továbbra is bűncselekménynek számít, továbbá megfigyelhető volt újságírókat érő nyomásgyakorlás."

Tudva, hogy az „Orbánt megválasztották” kártya nem fogja meghatni a kritikusait (akik például megjegyezhetnék, hogy Vlagyimir Putyint és Recep Tayyip Erdoğant is megválasztották), Weber egy második védelmi vonalat is felállított a Fidesznek, furcsán összekötve a brexitet Orbán Néppártból történő kirúgásával. Weber minden eresztékében recsegő és ropogó logikája szerint a britek kilépése annak az egyenes következménye, hogy David Cameron kivitte a brit konzervatívokat a Néppártból – ennek megfelelően Orbánék Néppártból való kirúgása is a magyarok Unióból történő kilépéséhez vezetne. Ez az érvelés annyi alapvető hibában szenved, hogy nem is érdemel választ.

Weber végül más kormányok által elkövetett hasonló hibákra mutogatva képmutatással vádolta kritikusait, és ahelyett, hogy a Fidesz néppárti tagsága mellett érvelt volna, azt követelte, hogy más országok „hasonló problémáit” is „hasonló intenzitással” vizsgálják (ún. „whataboutism”, vagy „tu quoque” érvelési hiba). Mi megvizsgáltuk, és azt találtuk, hogy Magyarország az egyetlen olyan EU-tagállam, amit a Freedom House „szabad” státuszúról visszaminősített „részben szabad” státuszúra, és a World Justice Project 2019-es jogállamisági indexe a kormányzati hatalmat korlátozó tényezők tekintetében a vizsgált 24 európai és észak-amerikai ország közül az utolsó helyen rangsorolta.

Az egyetlen vörös vonal: ne piszkáld a Néppárt vezetőit

Miután évekig karba tett kézzel nézték, hogy Orbán egyik határvonalukat lépi át a másik után, a Néppárt nemrégiben hirtelen akcióba lendült.

Mi volt az utolsó csepp a pohárban? Még egy támadás a jogállamiság, vagy a sajtó, vagy az oktatás és kutatás szabadsága ellen? Nem. Az utolsó csepp az volt, hogy Orbán nekiment az EPP egyik vezetőjének, Jean-Claude Junckernek.

Már korábban is volt rá példa, hogy Orbán a menekültek és Soros György szokásos démonizálása mellett már európai vezetőket is célba vett, elég Judith Sargentinire vagy Guy Verhofstadtra gondolni. De 2019. februárjában túl messzire ment, amikor a legújabb plakátkampányban Jean-Claude Junckert, az Európai Bizottság Néppárt által jelölt elnökét azzal vádolta, hogy Soros Györggyel szövetkezve menekültekkel akarja elárasztani Magyarországot.

Ez az árulás, amit Orbán a rezsimjét oly hűségesen védő Néppárt ellen követett el, végre elég volt ahhoz, hogy valamiféle választ csikarjon ki a többi tagpártból. A Svéd Mérsékelt Párt tette meg az első lépést, mikor bejelentették, hogy kezdeményezik a Fidesz kizárását, amit valóságos özön követett. Egy nap alatt ugyanis tíz tagállam tizenkét tagpártja csatlakozott az indítványhoz, így a Néppárt politikai közgyűlése kénytelen volt napirendre venni a témát, a szerv tehát március 20-án végre tárgyal – és feltételezhetően szavaz is – a Fidesz esetleges kizárásáról.

A liberális demokrácia iránti erősebb elkötelezettségű tagpártok Orbán-rendszer elleni lázadása pánikba ejtette Manfred Webert, a Néppárt csúcsjelöltjét és de facto vezetőjét. Weber igyekszik együtt tartani az EPP sokszínű tagságát, és megakadályozni a Fidesz kizárását (és a hasonló gondolkodású pártok ezzel kiváltott távozását). De a Fidesz kizárására tett indítvány a pártcsalád fegyelmezett, demokratikus elköteleződésű tagpártjaitól érkezett, és Weber felismerte, hogy most muszáj a komoly cselekvés látszatát keltenie. A fejleményekre Weber március 5-én, az EPP elnökéhez, Joseph Daulhoz címzett levelében válaszolt, és azt követelte Orbántól, hogy távolítsa el a Juncker-ellenes plakátokat, kérjen bocsánatot a Néppárt tagságától, és ígérje meg, hogy a jövőben tartózkodik az ilyen támadásoktól, illetve „tisztázza” a CEU körüli jogi problémákat.

Weber három feltétele több szempontból is meglepő. Leginkább azért, mert a három feltétel Magyarország fent felsorolt alapvető problémáit teljes mértékben figyelmen kívül hagyja. Az első két követelés egyértelművé teszi Weber fő célját, miszerint hogy Orbánt az Európai Néppárttal szembeni tisztelet és lojalitás tanúsítására kényszerítse. 

A CEU-val kapcsolatos új vörös vonallal Weber úgy tesz, mintha Orbán rendszere azon már nem lépett volna át 2018-ban a CEU Bécsbe szorításával.

Weber nemrégiben meglátogatta Orbán Viktort, hogy megbeszélje vele a feltételeit. A látogatás, és Orbán válasza egyaránt álságos volt. A találkozó előestéjén Orbán kormánya közölte, hogy március 15-éig eltűnnek a kifogásolt plakátok, még azelőtt, hogy a Néppárt a Fidesz kizárásáról tárgyalna. A plakátokkal még Weber budapesti látogatásakor is tele volt az ország, és a hirdetések is ugyanúgy megjelentek a kormányközeli híroldalakon és újságokban, mint előtte.

A bocsánatkérés kapcsán meg kell jegyezni, hogy Orbán valóban írt levelet a Fidesz kizárását kérő EPP-tagpártok vezetőinek, de ebben a levélben Orbán egyáltalán nem kért elnézést az EU-ellenes propagandakampányért, szemben Weber eredeti követelésével (mint ahogy nem kért bocsánatot az EPP és az EU alapvető demokratikus értékeinek megsértéséért, ami a valós baj). Ehelyett Orbán csak egy március 2-án tett megjegyzéséért „kért bocsánatot,” amikor is a baloldal „hasznos idiótáinak” nevezte néppárti kritikusait, amivel lényegében azt mondta, hogy nem az ő hibája, hogy kollégái nem ismerik ezt a Lenintől kölcsönzött kifejezést.

A CEU kérdésében pedig azt látjuk, hogy az oktatási és kutatási szabadság zászlója alatt épp egy bajor egyetemet lökdösnek (nem akarjuk a „kényszerítenek” kifejezést használni) afelé, hogy kössön a CEU-val egy együttműködést a bajor kormány pénzügyi és technikai segítsége mellett, miközben rejtély, hogy pontosan milyen oktatási vagy kutatási célokat szolgálna egy ilyen kooperáció. Míg egyesek üdvözölhetik ezt a hirtelen sietséget – ami sehol sem volt addig, míg egyes tagpártok ki nem erőszakolták a vitát a Fidesz kizárásáról – egészségtelen (és lehet, hogy törvénytelen is) az, hogy egy egyetemek közötti együttműködési megállapodást egy kormány (jelen esetben a bajor) erőltet közpénzekről tett ígéretekkel azért, hogy megmentse egy tagja (Manfred Weber) politikai jövőjét.

Ahogy egy korábbi írásunkban fogalmaztunk, „azzal, hogy az EPP nem tartatja be saját vörös vonalait, az EPP vezetése nemcsak, hogy felbátorította Orbánt, de bűnrészessé vált Magyarország önkényuralomba süllyesztésében.” Az EPP derékhadát alkotó pártoknak még nincs túl késő megőrizni a pártcsalád hitelességét és a saját hírnevüket, de ehhez végre komolyan kellene venni az EPP vezetése által húzott számtalan határvonal betartatását.

(Borítókép: Orbán Viktor Brüsszelben 2017. április 26-án. Fotó: Olivier Hoslet / MTI.)

Szerzők: 

R. Daniel Kelemen a New Jersey-i Rutgers Egyetem politikai tudományok professzora. 

Laurent Pech az európai közjog Jean Monnet professzora, és a londoni Middlesex Egyetem jogi és politikai osztályának vezetője.