Orsolya
11 °C
26 °C
Index - In English In English Eng

Trump óriásit elsőzött a Golán-fennsíkkal

000 1F234Z
2019.03.31. 13:47
Óriási nemzetközi felháborodást keltett Donald Trump amerikai elnök döntése, amivel elismerte Izrael teljes fennhatóságát a Golán-fennsík felett. De miért is kulcsfontosságú ez a fél Heves-megyényi terület? És hogyan tarthatja a zsidó állam jogtalan megszállás alatt már 52 éve? De ha már ilyen régóta Izraelé, akkor miért kéne visszaadnia?

A hírek alapján a Golán-fennsíkot egy igazi, véráztatta, repeszcsapdosta konfliktusövezetként képzelhetnénk el: izraeli megfigyelőállásokkal, a fegyverszüneti vonalat őrző, bajba kerülő ENSZ-katonákkal, a rakétabelövésekkel meg a beszivárgó Hezbollah-harcosokkal.

Pedig a fennsík valójában egy turistaparadicsom

– az ajjúbida szultánok festői erődjeivel, vízesésekkel, nemzeti parkokkal, túrautakkal, butikhotelekkel, kóser ranch-okkal, na meg a libanoni-szír-izraeli hármas határon Izrael egyetlen síparadicsomával.

Ezek nemcsak azt jelzik, hogy valójában milyen alacsony is a Szíriától 1967-ben elfoglalt régió veszélyeztetettsége, de azt is, hogy Izrael a nemzetközi joggal szemben már réges-rég saját szerves részeként tekint az alig 1200 négyzetkilométeres területre. A hosszú távú izraeli berendezkedés legárulkodóbb jelei egyébként a csapadékos és kiváló vulkáni talajjal borított Golánt ellepő borászatok, mert hát szőlőt csak abban bízva szokás telepíteni, hogy az évtizedeken keresztül háborítatlan marad – nem véletlen, hogy évezredek óta a hódítás egyik szimbolikus mozzanata a szőlők és az olajligetek kivágása.

Egy nap alatt, hegymenetben foglalták el

Persze Izrael nemcsak a bukolikus környezet miatt rendezkedett be tartósan a fennsíkon, hanem azért is, mert a Golán stratégiai szempontból a Jerusalem Center for Public Affairs elemzése (pdf) szerint

„csaknem tökéletes védelmi vonalat képez".

Izrael északkeleti határát az 1948-as felosztás a Jordán mentén jelölte ki, ami a forrásának számító Genezáreti-tóhoz képest több mint kétszáz méterrel fekszik a tengerszintje alatt. A Jordán-völgytől keletre azonban a terep hirtelen meredeken kezd emelkedni – alig 15-20 kilométer alatt akár 1500-2000 métert is –, majd utána kelet, azaz a mai Szíria felé már szelídebben süllyedő platóként nyúlik el. A magaslatokról 1967 előtt kiválóan be lehetett látni és be lehetett lőni Észak-Izrael jelentős részét, és az akkor még Jordániával és Egyiptommal szövetséges, egy ideig államközösséget alkotó Szíria komoly helyzeti előnyben volt Izraellel szemben.

A zsidó állam a hatnapos háborúban egészen addig nem is piszkálta a meredek hegyoldalakra beásott szíriai hadsereget, amíg ki nem harcolta a döntő győzelmet a Sínai-félszigeten és Ciszjordániában, és csak a háború utolsó napján – részben amerikai sugallatra – indított támadást.

A heves és mindkét oldalon nagy vérveszteségekkel járó harcok totális izraeli győzelmet hoztak, és a zsidó állam megszerezte a földrajzi értelemben vett régió mintegy kétharmadát, melyet az 1973-as jom kippuri háborúban sikerült némi nehézségek árán megtartani. A konfliktust 1974-ben lezáró fegyverszünet pedig létrehozott egy ENSZ által felügyelt demilitarizált zónát a két ország között, azóta pedig nem is volt nagyobb szabású fegyveres összecsapás a térségben.

Izrael hamar rájött, mekkora kincsre tett szert a Golánnal. A fennsíkról ugyanis kiváló rálátás nyílik észak felé Libanonba, kelet felé Szíriába, ráadásul a terep megakadályozza a szíriai oldalról történő felderítést, és a Jordán völgyét célzó tüzérségi támadásokat, a keleti lejtők nagy része pedig limitált behatolási pontot kínál a harckocsik számára. Így a határ védelme a már idézett stratégiai elemzés szerint csekély számú védősereget és légitámogatást igényel, azaz egy Szíriával folytatott háború esetén a légierő a komoly (mármint a polgárháború előtt komoly) szíriai ballisztikus rakétaerő semlegesítésére koncentrálhat. A Golánnak azonban nemcsak a katonai, hanem a közvetett értelemben vett stratégiai jelentősége is óriási, mivel a csapadékban relatíve gazdag fennsík táplálja a Jordán folyót, és számítások szerint Izrael vízkészletének 15 százalékát biztosítja.

A régió lakossága 1967 előtt túlnyomórészt arabokból és drúzokból (ami egy több közel-keleti országra kiterjedő, arabul beszélő, de genetikai belterjessége és sajátos vallási koktélja miatt is különálló népcsoport) állt, de a hatnapos háború során több tízezer nem-zsidó menekült el, akiket később az izraeli hatóságok biztonsági okokra hivatkozva ugyanúgy nem engedtek vissza, mint a palesztinokat. A Golánra való zsidó betelepülés már hónapokkal a fegyverszünet után megkezdődött, de soha nem pörgött fel úgy, mint Ciszjordániában. Jelenleg 26 ezer zsidó lakos él itt 22 ezer drúz mellett – ez utóbbiaknak Izrael felkínálta az állampolgárságot, de ellentétben a többi izraeli drúzzal, ők kevésbé voltak lojálisak a zsidó államhoz, és csak 1700-an fogadták el a lehetőséget.

Egy darabig becserélték volna a békére, utána feleslegessé vált a béke

Viszont jellemző a Golán státuszának képlékenységére, hogy a mély gazdasági-demográfiai-közigazgatási integráció ellenére (melyet az 1981-es, eddig még Izrael szövetségesei által is a nemzetközi jogba ütköző Golán-törvény szentesített) a régiót az izraeli politikai vezetés a legutóbbi időkig cserealapnak szánta a Szíriával kötendő békéhez – a kétezres években erről szóló tárgyalásokon Benjámin Netanjáhu 2010-ben már titokban meg is egyezett Bassár al-Aszaddal az ügyben.

Szóval a Golánnal kapcsolatos izraeli érzések és szándékok meglehetősen ellentmondásosak voltak, a stratégiai érdekekkel és az előrehaladott integrációs folyamattal szemben ott állt annak a lehetősége, hogy az ország új fejezetet nyisson a Szíriával való kapcsolataiban (ami akkor még a libanoni helyzetre is nagy kihatással lett volna), hasonlóan a Szadat egyiptomi elnökkel közösen tető alá hozott, az elmúlt negyven évet tekintve diplomáciai sikertörténetnek számító Camp David-i megállapodáshoz.

Csakhogy a dilemmákat egycsapásra megoldotta a szíriai polgárháború.

Mely során Irán még nagyobb befolyásra tett szert Aszad felett, a Golánnal szembeni Kuneitra tartományban az Iszlám Állam is befészkelte magát, és az izraeli határon iráni főtisztek és a Hezbollah magasrangú parancsnokai tartottak szemléket. Ahogy az egyik külügyi tisztségviselő még 2016-ban megfogalmazta:

voltak tárgyalások Aszaddal, hogy visszaadjuk a Golán-fennsíkot. De amikor most átnézünk a határon, és látjuk, mi folyik ott, akkor azt mondjuk: hál' istennek, hogy nem sikerült!

És ez a fenyegetés 2019-re sem mérséklődött. Sőt, talán még nőtt is, mivel az Aszad-rezsim, illetve a mögötte álló Irán, meg a Hezbollah – melyek deklarált szándéka a zsidó állam megsemmisítése – jelentős erőforrásai szabadultak fel a szíriai polgárháború tulajdonképpeni lezárásával, a harcok lecsengésével. Ilyen körülmények között erős nemzeti konszenzus uralkodik Izraelben azzal kapcsolatban, hogy a Golánt meg kell tartani.

Ráadásul mára a Szíriával való békekötés akkor sem számítana prioritásnak, ha Damaszkuszban nem Aszad ülne. Ugyanis a polgárháború után az ország úgy meggyengült, hogy maga a rezsim már katonailag nem jelent akkora fenyegetést, hogy érdemes lenne kiegyezni vele. Ráadásul Damaszkusz nemcsak katonai súlyát, hanem erőszak-monopóliumát is elveszítette; azaz képtelen lenne garantálni, hogy az iráni kontingensek, a Hezbollah libanoni csapatai vagy a nemzetközi síita milíciák is betartanának-e egy esetleges békeszerződést – egyébként Netanjáhu 2010-es ajánlatának legfontosabb feltétele pont Aszad Teheránról való leválása volt.

Értelme nincs, de következménye se sok

Szóval a helyzet Izrael számára egyértelmű: a Golán-fennsíkot meg kell tartani. Ez eddig rendben is van, valójában a jelenlegi állapotot a Golán-fesztiválokat és „spontán" tüntetéseket szervező Aszad-rezsimen kívül senki nem feszegette napi szinten.

Csakhogy közben senkinek nem állt szándékában a fennálló helyzet legalizálása. Az 1945 utáni globális szervezetek víziója ugyanis az volt, hogy az erőszak tényei helyett a jogokra, az egyoldalúan kikényszerített helyzetek helyett a multilaterális döntésekre kell alapozni a nemzetközi kapcsolatok rendszerét. És annak ellenére, hogy az ilyen idealista alapelvek olvastán sokan reflexből vállat vonnak, azért a tárgyalásos-kompromisszumos módszer több heves konfliktus lehűtésében jeleskedett az elmúlt hetven-egynéhány év alatt – és nem kell egy kubai rakétaválságra gondolni, mert konkrétan Izrael is hosszas tárgyalások árán tudott a mai napig kitartó békét kötni Egyiptommal vagy Jordániával.

Szóval a nemzetközi közösség  az Egyesült Államokat beleértve – a Golánt nem ismerte el izraeli területnek, inkább elvi, mintsem valódi nyomásgyakorlás szintjén jelezve, hogy a terület státuszát előbb-utóbb rendezni kell.

De Trumptól távol állnak a közel-keleti politikát átható finom distinkciók, meg úgy általában a nemzetközi jogok rendszere, Izrael pedig annak legfőbb közvetítőjével, az ENSZ-szel áll hadilábon, amióta a világszervezet közgyűlése – aránytalanul vagy sem, azt nem itt fogjuk eldönteni – állandóan a fejére olvassa a palesztinokkal szembeni politikáját. Ezért aztán az amerikai elnök olyan impulzív döntést hozott, mellyel tulajdonképpen saját adminisztrációját, sőt, Benjamin Netanjáhut is meglepte.

Elemzők megpróbáltak logikát keresni a húzásban:

  • A legáltalánosabban említett ok a hiúság, ugyanis Trump szeret elsőzni, szereti látni magát a hírekben, mint aki egy történelmi lépést hajtott végre (még akkor is, ha maga a „történelmiség” nem feltétlenül pozitív).
  • Trump ráadásul szeret sütkérezni a sikerben és a csillogásban, és ha valahol sütkérezhet, akkor az Izrael, a világ egyetlen országa, ahol a népszerűsége az egekben (a Pew kutatása alapján 69 százalékponton) szárnyal – egyébként Netanjáhu hasonlóan népszerű az amerikai republikánus törzsszavazók körében.
  • Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy bár Donald Trumpra politikusi karrierje előtt jellemző volt, hogy zsidó ellenfeleivel szemben nem spórolt az antiszemita kiszólásokkal, de republikánus politikusként az izraeli jobboldalhoz szorosan kötődő tanácsadókkal vette magát körül, és készséggel teljesíti „barátja”, Benjamin Netanjáhu kéréseit – az izraeli miniszterelenöknek döntő szava volt az iráni nukleáris egyezmény felmondásában is.
  • A Golán-fennsík gyakorlati szempontból kevés változást hoz, semmibe nem kerül, ráadásul Trump – vélhetően nem saját magától – úgy gondolta, hogy lendületet ad a súlyos korrupciós perek által is fenyegetett Netanjáhunak a Benni Ganc elleni választási küzdelemben – nem mintha Ganc hatalomra kerülése bármit is változtatna a szövetségi viszonyon, vagy akár az izraeli külpolitikai prioritásokon. Mondjuk a spekuláció erejét gyengíti, hogy ez a lendület a közvélemény-kutatásokban egyelőre nem látszik.
  • De ahogy azt Trump Jeruzsálem státuszával kapcsolatos döntésénél is megírtuk, Izrael gyarapítása egybevág a republikánus párt egyik legfontosabb választói csoportjának, az evangéliumi keresztények igényeivel. A több tízmilliós csoport ugyanis a Biblia népének kezében akarja látni a bibliai helyeket – tudom, hogy nehezen hihető, de tényleg így van.

Ezek az indokok meglehetősen soványak, főleg, ha belegondolunk, hogy a nemzetközi politika szintjéről van szó. De tudomásul kell venni, hogy Trump külpolitikájában a személyes szimpátia, a hízelgés, a politikai szívességek sokszor nagyobb súllyal esnek latba, mint az USA stratégiai érdekei. A Golán-döntést kritizálók szerint ugyanis a 2017-es, Jeruzsálem státuszával kapcsolatos határozathoz hasonlóan ez a döntés is csak az Egyesült Államok nemzetközi pozícióit gyengíti:

  • De a palesztinoknak nemcsak az amúgy is halva született béketerv miatt főhet a fejük, hanem amiatt is, mert a Golán sorsa precedensként szolgálhat Izrael számára, hogy – a zsidó szélsőjobboldal régi álmának megfelelően – a zsidó telepekkel amúgy is át-, meg átszőtt Ciszjordániát annektálja. Mondjuk, a Trump- meg Netanjáhu-kritikusok félelmei ellenére azért érdemes megjegyezni, hogy a Golán 20 ezer drúzával szemben Ciszjordánia két és fél millió palesztinját nem tudná megemészteni Izrael, a tömeges kitelepítéseket pedig a zsidó állam biztos, hogy nem vállalja be.

Szóval Trumpnak és kisebb mértékben Izraelnek is számolnia kell a közvetett következményekkel,

de egy dologra senki ne számítson: komoly nemzetközi retorziókra.

Persze a Golán-döntés után beindult a szokásos mechanizmus a Brüsszeltől Moszkván át Ankaráig terjedő elítélő nyilatkozatokkal, ENSZ BT-összehívással, szórványos tüntetésekkel. Azonban a tömeggyilkos Aszad-rezsim mellett messze nem állnak ki annyian, mint az arab világban népszerű palesztin ügy mellett, és láthattuk, hogy már a 2017-es nekibuzdulás, az általános sztrájk, a bojkott meg a „harmadik intifáda” is totális csődöt mondott.

(Borítókép: Donald Trump (középen), mellette Mike Pence amerikai alelnök és Benjamin Netanyahu, izraeli miniszterelnök (balra) a Fehér Háznál, Washingtonban 2019. március 25-én. Fotó: Saul Loeb / AFP)