Gál
10 °C
21 °C
Index - In English In English Eng

Putyin egyre beljebb megy a kelet-ukrán zsákutcába

GettyImages-1070308246
2019.05.06. 19:11

Nemhogy mézesheteket, de átmeneti nyugalmat sem hozott Moszkva és Kijev között, hogy a kampányát Ukrajna harcias védelmére felépítő Petro Porosenko elnököt a választásokon nagy többséggel legyőzte a Moszkvával konstruktívabb viszony kialakítását ígérő Volodimir Zelenszkij színész-humorista.

Rövid bizonytalankodás után a Kreml úgy döntött, jobb, ha nem barátkozik a távozó elnök által oroszbarátsággal vádolt elnökkel, sőt, befolyásának kiterjesztéseként értelmezhető módon orosz állampolgárságot kínál fel Ukrajnának, ezzel az „oroszpárti” Zelenszkijt látványosan Porosenko terepére kényszerítve.

Zelenszkij még hivatalba sem lépett, de már a győzelem utáni nyaralásakor, Törökországból olyat posztolt, amilyet tőle aligha vártak a választás éjszakáján. Igaz, talán Moszkvától sem számítottak olyan lépésekre, amelyekre nem nagyon reagálhatott másképp Zelenszkij. Azért azt sejteni lehetett, hogy Moszkvának Zelenszkij valójában nem főnyeremény.

Az ukrán elnökválasztás után három nappal ugyanis Vlagyimir Putyin orosz elnök aláírta a törvényt, amely egyszerűsített módon juttatja állampolgársághoz a szakadár Donyecki (DNR) és Luganszki Népköztársaságok (LNR) lakóit. (Legalábbis azokat, akiknek van DNR-es és LNR-es igazolványuk, amit Moszkva 2017 óta elismer, bár magát a két szakadár államot nem.) Ez a hír az újságírókat akkor is jobban érdekelte, amikor Putyin Kim Dzsongunnal való találkozója után adott sajtótájékoztatót, ahol az orosz elnök készséggel beszélt a témáról, többek között a magyar kettős állampolgársággal igazolva a törvényt. 

Ezután arról beszélt, hogy tulajdonképpen minden ukrán állampolgárra jó lenne a lehetőséget kiterjeszteni. Ez ugyan nem történt meg, de április végén aláírta azt a törvényt is, amely alapján a Krím orosz elcsatolása előtt ott élők, szüleik és gyermekeik is igényelhetnek orosz állampolgárságot, valamint azok a szíriai, jemeni, afganisztáni állampolgárok, akik a Szovjetunióban vagy Oroszországban születtek, továbbá az ő szüleik vagy gyermekeik is.

Aztán jött az adok-kapok

  • Zelenszkij visszadobta a labdát azzal, hogy inkább Ukrajna biztosítana állampolgárságot azoknak az oroszországiaknak, akik üldöztetve vannak.
  • Ezt Putyin azzal csapta le, hogy remek ötlet, ő maga is úgy gondolja, hogy a két nép valójában egy, és lám, milyen sok közös van bennük.
  • Mire Zelenszkij olyan poszttal jött a Facebookon, amilyet Porosenko is írhatott volna: „A helyzet az, hogy a Krím annexiója és a Donyec-medencében végrehajtott agresszió után Oroszországgal legfeljebb a határaink közösek. 2295 kilométer és 400 méter, amelynek minden millimétere felett az ukrán ellenőrzés jogát Oroszországnak vissza kell adnia.”
  • És még azt írta Putyinnak, hogy ne reménykedjen abban, hogy sok ukrán akar majd orosz állampolgárságot, mert: 

Ukrajna egyebek mellett abban különbözik Oroszországtól, hogy az ukránoknak a hazájukban van szólásszabadság, szabad média és internet. Mi pontosan tudjuk, mit jelent az orosz útlevél. Ez jog arra, hogy békés tüntetéseken letartóztassanak bennünket, jog arra, hogy ne legyenek szabad választások. Jog arra, hogy elfelejtsük úgy általában minden emberi és szabadságjog létezését.

Moszkva láthatóan szándékosan tereli Zelenszkijt Porosenko szerepébe.

De miért?

Az állampolgárságok osztogatása a legjobb indulattal sem értelmezhető a békülés jeleként – ha konkrét példa kell, ott van rá a grúziai Dél-Oszétia és Abházia esete. A szakadár területek 1993 óta orosz segítséggel léteztek 15 éven át kváziállamként – a békefenntartók nemzetközi felhatalmazással oroszok voltak –, ez alatt az idő alatt Oroszország egyre több ott élőnek adott állampolgárságot. 2008-ban pedig a grúz–orosz fegyveres konfliktuskor Oroszország épp az ott élő orosz állampolgárokra hivatkozva avatkozott be, majd ismerte el önálló államokként a két szakadár területet.

Ráadásul eközben Moszkva döntött arról, hogy június 1-jétől leállítja a kőolajtermékek Ukrajnába irányuló exportját. (A földgáz már eddig is EU-s – a vitatott Északi Áramlat révén német – kerülőúton érkezett Ukrajnába, a kőolajnál eddig a gazdasági érdek felülemelkedett a politikán.) 

Még 2018 végén Oroszország az Ukrajnából érkező importot is betiltotta, de még az azon keresztül jövő áruszállítást is, amivel viszont Moldovával – és részben az orosz függésben lévő moldáv szakadár Dnyeszter Menti Moldáv Köztársasággal – is kiszúr.

Mindez, első ránézésre kézenfekvőbb lett volna Porosenko győzelme esetén, nem pedig Zelenszkijnél, aki pont nem az Oroszországgal való ellentétet állította kampánya középpontjába. Annyira nem, hogy a keleten, Donyeck és Luganszk ukrán ellenőrzés alatt lévő területein – hiszen a szakadár államokban értelemszerűen nem tarthattak elnökválasztást – Zelenszkij 86-89 százalékkal nyert a második fordulóban. (Még fontosabb, hogy eközben az ukrán öntudatot mindig jobban hangsúlyozó Nyugat-Ukrajna nagy részén is többséget tudott szerezni.)

Valójában azonban igazolja azokat, akik szerint Moszkvának sokkal kényelmesebb, ha a mindenkori ukrán elnököt ellenségnek állíthatja be, akivel nem lehet egyezkedni, és aki így kénytelen a Kremlről ugyanolyan ellenségként beszélni, ahogyan Porosenko tette.

Egy belpolitikára koncentráló, az orosz ügyeket ha nem is rendező, de nyugvópontra vivő elnökre Ukrajnában a Kremlnek nincs szüksége, mert akkor egyrészt a saját gazdasági, szociális ügyeivel is jobban kellene foglalkoznia, de ami még fontosabb:

A hatalmi elit ellenében megválasztott, politikán kívülről érkezett, fiatal, modern ukrán elnök Oroszországban is vonzó példa lehet a 20 éves putyinizmusba beleunó orosz társadalomnak,

főleg annak a részének, akit már nem lehet a kilencvenes évek gazdasági és társadalmi káoszával riogatni, ami a putyini vezetés legfontosabb legitimációs alapja.

Erről szólt a tavalyi év egyik slágere, az újhullámos Monyetocska 90-es évek című dala, ami lényegében a mai hatalom által a 90-es évekről felfestett képet túlozza el a végletekig. Az énekesnő 21 éves, de lassan már 30 évesek lesznek annak a generációnak a legidősebb tagjai, akiknek tudatos emlékeikben kizárólag Putyin él Oroszország vezetőjeként.

A Putyinba való belefásulásra egyébként maga Zelenszkij is rájátszott a választás éjszakáján, megüzenve a „posztszovjet térség államainak, hogy minden lehetséges”.

Ez aztán már nemcsak finom üzengetés, de konkrét ideológiai hadüzenet is lett az egyre nyilvánvalóbb orosz stratégia láttán:

„Ukrajna nem mond le arról a küldetéséről, hogy a demokrácia példájaként szolgáljon a posztszovjet térség országai számára. Ezen küldetésünk részévé válik az, hogy védelmet, menedéket és ukrán állampolgárságot adunk mindenkinek, aki kész harcolni a szabadságért. Segítséget és menedéket fogunk nyújtani mindazoknak, akik készek velünk vállvetve harcolni a mi és az önök szabadságáért" – mondta Zelenszkij, úgy, ahogyan még Porosenko sem tette.

Nem a Kreml embere

A konfliktus Zelenszkijnek annyiban jól jön, hogy ezzel végleg lerázza magáról az oroszbarátság vádját, amellyel Porosenko még mindig operál, bízva abban, hogy az októberi parlamenti választáson revansot vehet.

Így viszont Zelenszkij – és a parlamentben még egyetlen képviselővel sem rendelkező, de a felmérések alapján legnépszerűbb pártja – Porosenko választóit vonzhatja magához, miközben a keleten Zelenszkijre szavazók ezután sem tudnak nagyon kihez fordulni – legfeljebb az elnökválasztáson országosan 9 százalékig jutott, keleten az első fordulóban 38 százalékot szerzett Jurij Bojkóhoz, neki azonban nincs esélye arra, hogy nagy frakciót alakítson.

Nem eszik olyan forrón az orosz útlevelet

Moszkva valójában a lépéssel elismerte, hogy nincs megvalósítható forgatókönyve Ukrajnában. Célja az lenne, hogy az LNR és DNR széles körű autonómiával térjen vissza a szövetségi berendezkedésűvé átalakítandó Ukrajnába, hogy ezzel tartsa távol az euroatlanti integrációtól az egész országot. (Ráadásul a Krím annexióját Ukrajnának az orosz terv alapján mindenképp le kellene nyelnie, ami egyelőre lehetetlennek tűnik, bár a kelet-ukrajnai területek feltétel nélküli visszaadása esetén talán nem volna elképzelhetetlen, igaz, akkor is inkább a probléma Ciprus-szerű befagyasztása volna valószínű, mint a végleges rendezés.)

Elvileg az orosz demográfiai célkitűzésekbe is illeszkedhetne a terv, hogy minél több határon túli orosz kapjon állampolgárságot.

Azonban a szakadár területeken élő 3,7 millió ember harmada nyugdíjas, így inkább ráfordítást jelentenének. Az orosz minimálnyugdíj alapján (ez 9 ezer rubel, kb. 40 ezer forint) éves szinten 1,7 milliárd eurós kiadást jelentene. Ez különösen akkor nem mutat jól, amikor Oroszországban épp a nyugdíjreform – a nyugdíjkorhatár fokozatos felemelése – borzolja a kedélyeket.

Igaz, ennyien rögtön nem lennének, mivel szakadár iratai csak 250 ezer embernek vannak, de ez könnyen növelhető, amint többet fog érni az orosz útlevél, mint a szakadárállam iratai, vagy az élet a szakadárállamban ukrán iratokkal.

Valamit viszont fel kellett kínálnia Moszkvának a szakadárállamok felé is, ahol öt éve várják, hogy nemcsak alkualapként kezeli Oroszország, hanem valóban felvállalja őket. Az nem valószínű, hogy Moszkva felvállalná a szakadár államok elismerését, még kevésbé magához csatolását, ami a minszki megállapodás végleges felrúgása volna, és még súlyosabb konfrontációhoz vezetne.

Ez tehát egyelőre inkább egy kényszerű lépés a zsákutcában, amelyből a Kreml kifarolni sem tud. A konfrontatív politika mérlege egyelőre annyi, hogy elnyerte az egyre nagyobb anyagi terhet jelentő szakadár államokat és a Krímet, elveszítve a 45 milliós Ukrajna egészét, amivel a Kreml a Nyugattól is elszigetelte magát.