Nándor
8 °C
23 °C
Index - In English In English Eng

Szíria: a leszámolás folytatódik

000 1GS0Y7
2019.05.28. 10:33
Az Aszad-rezsim offenzívát indított az utolsó ellenzéki tartomány ellen, azonban a kaotikus Idlib elfoglalása még éveket vehet igénybe. Damaszkusz legfontosabb pártfogóját, Iránt ráadásul pont mostanra vetették vissza a szíriai egységei elleni izraeli légicsapások és Trump szankciói. Irán meggyengülése azonban Aszad számára egyben lehetőség is, de az ország továbbra is romokban áll, és a nemzetközi donorok nem tolonganak az újjáépítés finanszírozására.

Miközben a világ az Egyesült Államok és Irán közti elmérgesedő szankciós háborúra, illetve a világgazdaságot alapjaiban megrengető amerikai–kínai kereskedelmi háborúra figyel, szép csöndben újra fellángoltak a harcok a mára tulajdonképpen elfeledett szíriai polgárháborúban. Mondjuk a „szép csöndben” jelző leginkább a nemzetközi visszhangra vonatkozik, ugyanis a forradalom utolsó bástyájának számító Idlib kormányzóság ellen megindult kormányoffenzívát véres helységharcok, ellencsapások, bombázások, aknavetőzések jellemzik.

Bassár el-Aszad orosz támogatással harcoló erői első körben az északnyugat-szíriai ellenzéki zárványt átszelő Aleppó–Hamá-autópályát akarják elfoglalni, méghozzá délről, az 50-es években az Orontész folyó lecsapolt mocsárvidékéből nyert termékeny al-Gáb-síkságon keresztül. Nyugaton, a rezsim törzsterületének számító (a törzsterületet szó szerint kell érteni, mert itt élnek az alavita törzsek, ahonnan az Aszad klán is származik) tengerparti Latákia tartományra néző hágókon egyelőre csak puhatolózó összecsapásokról érkeztek hírek.

A politikai egységként felfogott Idlib valójában túlterjed a hegyes-völgyes kormányzóságon, mivel a környező tartományok néhány régióját is magában foglalja, azonban területe így sem sokkal nagyobb egy átlagos magyar megyénél. Ehhez képest az utóbbi években a felszámolt ellenzéki területekről mintegy másfél millió ember menekült Idlibbe, így mára összesen hárommillió ember zsúfolódott össze. És bár a 2015 óta tartó viszonylagos nyugalom (ami azt jelenti, hogy a terület nagy része legalább a szárazföldi offenzívát megúszta) miatt a segélyszervezetek és a szíriai háborús mindennapokat működtető csempészhálózatok képesek voltak ellátni a lakosságot, az infrastruktúra stabilnak egyáltalán nem mondható.

És ez nem csak a rezsim áldásos tevékenységének köszönhető. Idlib meghatározó ellenzéki frakciója ugyanis az al-Kaida sokadik alakváltozásán keresztülment szíriai alszervezete, az an-Núszra Front (ma már a Vazirisztánban székelő Ajmán az-Zavahiri emírtől is függetlenedve, Hajat Tahír as-Sám néven), mely annak ellenére képes a terület 80 százalékát ellenőrzése alatt tartani, hogy az összes megmaradt helyi ellenzéki mozgalmat az Északnyugat-Szíriát ellenőrzése alatt tartó Törökország egy vazallus ernyőszervezetben, a Nemzeti Felszabadítási Frontban egyesítette. Recep Tayyip Erdoğan török elnök azt a vállalást tette az Aszadot támogató Irán és Oroszország felé, hogy a törökbarát milíciák – a török hadsereg segítségével – képesek lesznek pacifikálni Idlibet, és megtörni a dzsihadisták hatalmát. 

Ez a törekvés azonban olyannyira kudarcot vallott, hogy a mostani offenzívában a Nemzeti Felszabadítási Front közös hadműveleti parancsnokságot hozott létre a Tahír as-Sámmal, sőt, a mérsékelt (mármint a dzsihadistákhoz képest mérsékelt) erők

megosztják a dzsihadistákkal a törököktől és korábban az amerikaiaktól kapott korszerű fegyvereiket, például a páncéltörő rakétáikat is.

Ez a fejlemény nemcsak a külső hatalmak klienseikre gyakorolt befolyásának korlátait mutatja meg, de komoly csapás a török tekintélyre is. Hiszen Erdoğan így hiába ontja az Aszad-rezsimet elítélő nyilatkozatait, mert Damaszkusz és Moszkva is vállvonogatva mutathat rá, hogy a törökök fogadkozásaik ellenére nem csak az idlibi „terroristákat” nem tudták leszerelni, még a saját vazallusaikat sem tudják irányítani.

Az Idlibért folytatott harc nem most lángolt fel először, és minden bizonnyal nem is utoljára. A rezsim ellenzéki területekkel szemben az elmúlt években követett stratégiája alapján egy sokszakaszos, lassú lefolyású, a kulcsfontosságú helyek elleni rohamoktól eltekintve leginkább kiéheztetésből, kifárasztásból és megfélemlítésből álló hadjáratra lehet számítani.

A lerohanásnak az a tény is az útjában állhat, hogy az idlibi ellenzéki milíciák – melyek egymás iránti ellenérzéseit egyedül Aszad gyűlölete írja felül – összesen több tízezer harcost számlálnak (30 és 60 ezer közötti becslésekkel találkoztunk), és bár ezek egy tömbben soha nem fognak a harctérre vonulni, azért semlegesítésük, elpusztításuk, lefegyverzésük olyan nagy falat lehet, ami könnyen megfeküdheti a szűkös katonai és gazdasági erőforrásokkal rendelkező rezsim gyomrát.

A kormányerők és az orosz légierő a civil lakosság terrorizálásában is kitüntette magát; a frontvonal mögötti településeket szögekkel, csavarokkal és más vashulladékkal töltött hordóbombákkal szórják meg, és a WHO adatai szerint április óta 18 kórházat bombáztak le. Mondjuk Aleppóval vagy Kelet-Gútával ellentétben az Idlibben élők vagy ide menekülők nagy részének már nincs hova hátrálnia (a török alelnök egyértelművé tette, hogy minden együttérzése ellenére sem nyitják meg a határt), úgyhogy meg sem lehet tippelni, hová futhat ki a civil infrastruktúra elpusztítása, a civil lakosság elüldözése (már 200 ezren menekültek el a frontokról a talán hetekig, talán hónapokig még biztonságos hátországba).

De közben Szíria nagy részén kitört a béke – még akkor is, ha ez a béke a többség számára nem jelent megnyugvást.

Maga a polgárháború nem záródott le; a helyi frakciók és a mögöttük álló külföldi hatalmak konfliktusait nem sikerült megoldani, az ország még mindig darabjaira van szakadva, amerikai, orosz, török, iráni csapatok állomásoznak a területén. Azonban a rezsim vissza tudta szerezni korábbi területének 70 százalékát, és van rá esély, hogy a legnagyobb autonóm területtel, a kurd vezetésű Észak-szíriai Demokratikus Föderációval is meg fog tudni állapodni valamilyen szintű visszatagozódásról.

A harcok lecsengését a számok is mutatják: miközben még a polgárháború legcsendesebb évének számító 2018-ban is nagyjából 20 ezer halottat követeltek a harcok, addig 2019 első negyedévében összesen 2500 ember vesztette életét. Ebben az is közrejátszik, hogy Idlibet leszámítva elfogytak az olyan ellenzéki zárványok, melyeket a rezsim szívós pusztítással meg tudna törni, illetve az Iszlám Állam jó másfél éve megszűnt államként létezni, utolsó erődöcskéjét március végén foglalták el az amerikaiak támogatásával harcoló kurdok.

Trumpnak ebben igaza volt

Damaszkusz győzelmébe a Közel-Kelet is kezd beletörődni: az arab országok sorra nyitják újra külképviseleteiket, és két szír foglyának váratlan és gesztusértékű szabadon bocsátása alapján még a korábban Aszad meggyilkolásával fenyegetőző Izrael is megbékélni látszik a helyzettel.

A fegyvernyugvás megteremtése és a stabilitás önmagában jelentős eredmény, azonban mindaddig ingatag eredmény, amíg meg nem támogatják egy sor újabb stabilizációs lépéssel. Olyan alapvető dolgokra kell gondolni, mint

  • az elpusztult épületek és a civil infrastruktúra újjáépítése,
  • a háború előtti 22 milliós lakosság felét kitevő külső- és belső menekültek visszatérése,
  • a civil igazgatás visszaállítása.

Azonban a normalizáláshoz szükséges folyamatok ugyanúgy befagytak, mint a harcok. Pedig Szíria az elmúlt nyolc évben egy romhalmazzá vált; olyan fontos városi központok, mint Aleppó, Homsz, vagy (egyes részein) Damaszkusz borzalmasan megsínylették a polgárháborút. Arról nem is beszélve, hogy az Iszlám Állam elleni légiháború is borzalmas árat követelt az olyan településektől, mint Szíria legkeletibb kormányzósági központja, az Eufrátesz mentén fekvő Deir-Ezzór, az Aleppó tartomány északi részén fekvő Manbídzs és al-Báb. Az országot sújtó amerikai olajembargó miatt szinte minden régiót állandó áramkimaradások sújtanak, a PB-palackokért való sorban állás valóságos népi sporttá vált.

A konszolidáció akadozásának számtalan oka van, kezdve onnan, hogy a legtöbb régióban megsemmisültek az állami intézmények, és a hivatalnokok helyét hadurak és haduracskák vették át, addig, hogy egész, „ellenzéki” billoggal ellátott nagyvárosi kerületeket és régiókat akarnak demográfiailag átrendezni (mondjuk ennek a munkának a dandárját már elvégezte a háború), vagy hogy a kormányzati erőszak továbbra is valóságos miniháborúként dúlja a vidéket. De a legfontosabb probléma az, hogy

egyszerűen nincs arra esély, hogy sikerül előteremteni az újjáépítéshez szükséges pénzt.

A rekonstrukció költségeit alaphangon is 250 milliárd dollárra becsülik, maga a rezsim 400 milliárd dolláros segítséget szeretne kapni a külföldtől, de még az is lehet, hogy a valós költségek elérik az ezermilliárd dollárt. Csakhogy Aszad szövetségesei ennek az összegnek még a tizedét sem tudnák előteremteni. Oroszország tartalékai igen szűkösek, és Putyinék már inkább azt várják, mikor élvezhetik végre a költséges baráti segítségért elnyert jutalmukat, például a gázkitermelési koncessziókat. A rendszer legfontosabb támogatója, Irán pedig komoly gondba került. A Trump-kormányzat szankciós politikája ugyanis lehet, hogy komoly nemzetközi válságot kavar, de az elnöktől egy eredményt biztosan nem lehet elvitatni: elapasztotta a Teherán nagyívű külpolitikai céljaihoz szükséges erőforrásokat.

Az elmúlt hónapok híradásai alapján már nincs pénz a tízezernyi síita milicista zsoldjára, a Hezbollah támogatására, a megsemmisített szíriai bázisainak pótlására. A szíriai érdekeltségeire mért izraeli csapások miatt a perzsa államnak azt is be kellett látnia, hogy egyelőre képtelen a zsidó államot komolyan fenyegető pozíciókat kialakítani, ezért kénytelen volt visszább venni Izraellel kapcsolatos ambícióiból.

De ha Aszad szemében Irán elveszti katonai és gazdasági jelentőségét, akkor ez akár a jelenleg lényegében érinthetetlen iráni érdekeltségek kiszorítását is eredményezheti, amivel akár megnyílhat az út az Izraellel és a többi arab országgal való viszony konszolidációjához is. Érdekes, hogy a konszolidációs folyamatot Donald Trump zsigeri külpolitikai húzásai egyszerre mozdítják elő, egyszerre tartják vissza; ugyanis miközben Irán sanyargatásával eltávolíthatja – az arab/izraeli szemmel nézve – legfőbb imposztort Szíriából, addig a Golán-fennsík státuszával kapcsolatban hozott gáláns döntésével máris egy újabb, nehezen elmozdítható akadályt gördített a szíriai–izraeli feszültségmentesítés útjába.

A Nyugat nem akar fizetni a szíriai újjáépítésre

Oroszország és Irán kiesésével Szíria alapesetben a hagyományosan legbőkezűbbnek számító európai és észak-amerikai országoktól várhatná el a rekonstrukció finanszírozását. Csakhogy a Nyugat egyelőre csak a dilemmázásig jutott, amin a dilemma lényegét látva nem is lehet csodálkozni.

A mérleg serpenyőjét egyfelől az nyomja le, hogy senki nem akar egy romokban álló, nélkülözőkkel és üldözöttekkel – azaz potenciális menekültekkel – teli országot. Másfelől azonban mindenki viszolyog a gondolattól, hogy saját adófizetőinek pénzéből finanszírozza az állampolgárait szakmányban lebombázó, elgázosító és kiéheztető Aszad-rezsimet. Ráadásul mindenki úgy gondolja – és valószínűleg jól gondolja –, hogy a kormányon keresztül folyó segélyezés elsősorban az Aszad klánt fogja gyarapítani, amit pedig mégis beruházásra költenek, az pedig a rezsimet eddig kitartó Oroszországot, Iránt vagy a rekonstrukciós munkára bejelentkező Kínát.

Ezért a potenciális donorok többször is kijelentették, hogy a pénzcsap megnyitását meg kellene előznie egy tisztességes körülmények között lebonyolított elnökválasztásnak, amit viszont Aszad szövetségesei az ügy „átpolitizálásának" minősítve visszautasítottak.

(Borítókép: Szíriai harcos a Nemzeti Felszabadítási Fronttól (NLF) tüzeli, a lázadók által ellenőrzött Idlib tartományból, a Hama tartomány északi részét 2019. május 22-én. Fotó: Omar Haj Kadour / AFP)