István, Vajk
18 °C
33 °C
Index - In English In English Eng

Van-e menekülés Kína szorításából?

2019-06-12T105842Z 1548257958 RC16998B88A0 RTRMADP 3 HONGKONG-EX
2019.06.14. 12:18
Hongkongban százezres-milliós tüntetéshullám indult egy vitatott törvénytervezet miatt, ami a félelmek szerint lehetővé tenné, hogy a kínai pártállam kiterjessze fennhatóságát az eddig relatíve szabad és független városra. A fellángoló erőszak mögött évtizedes viaskodás áll a demokráciát követelő aktivisták és Peking, illetve a kínai gazdasági lehetőségek fényében a demokráciát kevésbé fontosnak tartó, a Pekinggel szembeni engedményeket elfogadó hongkongi üzleti körök és konzervatívok között. A zászló egyre inkább utóbbiaknak áll, de a mostani események azt is jelzik, hogy a demokrata oldal egyre elszántabb.

Példátlanul nagy és példátlanul erőszakos tüntetések rázták meg Hongkongot az elmúlt egy hétben. A nagyjából hétmillió lakosú városban vasárnap a szervezők szerint egymillióan, a rendőrség szerint negyedmillióan vonultak utcára. A vasárnapi békés demonstráció után szerdán nagyrészt fiatal tüntetők tízezrei körülvették a helyi kormányzat központját, majd egy kisebb csoportjuk megpróbált betörni a törvényhozás épületébe. Emiatt összetűzésbe kerültek a biztonsági erőkkel, utóbbiak végül könnygázzal és gumilövedékekkel verték szét a demonstrációt.

A balhé közvetlen oka egy vitatott kiadatási törvénytervezet, amely a bírálói szerint lehetővé tenné a kínai pártállami hatóságoknak, hogy Hongkongban is utolérjék a rendszer ellenségeit. Tágabb értelemben viszont egy legalább másfél évtizede tartó folyamat áll a demonstrációk mögött, amely arról szól, hogy

Hongkong meg tudja-e tartani különleges, relatíve szabad helyzetét az utóbbi években keményedő kínai diktatúrával szemben, illetve többet ér-e a kínai pénz és a viszonylagos stabilitás mint a szólásszabadság?

A jelek szerint ebben az egyre erőszakosabb küzdelemben mind politikai, mind gazdasági téren a Hongkong különleges státusát egyre mérsékeltebben toleráló Pekingnek áll a zászló, ami láthatóan egyre elkeseredettebb akciókra sarkallja a szabadságban felnőtt, annak elvesztésétől tartó hongkongiak egy jelentős csoportját.

Gyilkosságból politika

A kiadatási törvénnyel kapcsolatos felháborodás egy, a nagypolitikától önmagában független, viszont a Kína különböző területeinek hovatartozása körüli furcsa helyzettől egyáltalán nem független üggyel indult. Egy 19 éves hongkongi férfit tavaly azzal vádoltak meg Tajvanon, hogy egy utazás alatt meggyilkolta terhes barátnőjét. A férfi a vádak elől hazaszökött, és miután Tajvan és Hongkong között nincs kiadatási szerződés, a hongkongi hatóságok nem tudták visszaküldeni.

A hongkongi kormány erre hivatkozva kezdeményezte, hogy olyan országoknak és területeknek is kiadhassanak gyanúsítottakat, vádlottakat vagy elítélteket, amelyekkel nincs érvényben kiadatási szerződés. A probléma, hogy ez lehetővé tenné, hogy „a szárazföldi Kína" által üldözött embereket kiadják a pártállami hatóságoknak. Márpedig a kínai hatóságok élénken vadásznak a rezsim bírálóira is; a véleményszabadságot tiszteletben tartó Hongkongban pedig rengetegen vannak, akik pusztán a pekingi rezsim bírálata és a városállam szabadságának hangoztatása által a szárazföldi Kína szemében felforgató tevékenységet végeznek.

A félelmeket több közelmúltbeli ügy is táplálja. 2015-ben a kínai politikai elit állítólagos piszkos ügyeiről szóló, megkérdőjelezhető hitelességű köteteket publikáló hongkongi könyvforgalmazókat vettek őrizetbe a kínai hatóságok homályos körülmények között (Hongkong mindig is a kínai rezsimet bíráló kínai nyelvű irodalom központja volt), majd tavaly egyiküket a börtönből való távozása után újra elrabolták. 2017-ben pedig Kína egyik leggazdagabb emberét hurcolták el Hongkongból

A most életben lévő kiadatási törvény pont az ilyen ügyek elkerülése miatt nem teszi lehetővé a kínai kiadatást:

a jogszabály 1997-es megalkotásakor a törvényhozók „tűzfalat akartak vonni” a szabad Hongkong és a pártállamtól egyáltalán nem független, és gyakran a Kínai Kommunista Párt (egyik) ökleként funkcionáló kínai igazságszolgáltatás között. A törvénytervezet ellen tiltakozó aktivisták szerint a tűzfal lebontásával lehetővé válna, hogy a kínai pártállam Hongkongban is fellépjen a szólás- és véleményszabadsággal szemben. 

A kommunisták szerint rendben van

Carrie Lam hongkongi kormányzó és kabinetje azt állítja, nincs semmiféle hátsó szándék a törvény mögött, csupán azt akarják megakadályozni, hogy Hongkong bűnözők rejtekhelyévé válhasson. Nem segíti a törvény társadalmi támogatottságát, hogy a Kínai Kommunista Párt is ugyanerre hivatkozva állt ki a törvény mellett. A hongkongi vezetés azt is felhozza, hogy a tervezet csak bűncselekmények egy korlátozott körét, azokból is csak a súlyosabb tényállásokat érinti, és bár a kiadatás ügyében a kormányzó dönt, a helyi bíróságok felülvizsgálhatják a döntését.

Jogászok viszont arra figyelmeztetnek, hogy a bíróságok jogköre nem terjedne ki a kiadatási kérelem alapját képező ügyek tárgyi vizsgálatára, magyarul

arról nem dönthetnének, hogy valós és jogos bűncselekmény miatt keresik-e az illetőt, vagy csak elhallgattatni akarják; csak arról, hogy formailag rendben van-e a kérelem.

Ahogy azt is sokan felhozzák, hogy hiába csak „valódi" bűncselekményekre vonatkozik a tervezet, a pártállami hatóságok általában koholt vádakkal, legtöbb esetben gazdasági bűncselekményekre hivatkozva szokták őrizetbe venni a rendszer ellenségeit.

Bár egy tajvani gyilkosságra hivatkozva terjesztették be a tervezetet, a napokban még (a sziget feletti kínai fennhatóságot el nem ismerő) tajvani elnök is azt mondta, emberi jogi kockázatokat vet fel a jogszabály. Ehhez a Tajpej és Peking közti általános feszültségeken túl az is hozzájárul, hogy pont a napokban a tajvani vezetés élesen tiltakozott, amiért Spanyolország Pekingnek adott ki tajvani gyanúsítottakat egy telefonos csalási ügyben.

Az ellenállás azonban nemcsak a vitatott kiadatási törvényről, hanem általában véve a szabadságjogokra leselkedő veszélyekkel és a növekvő kínai befolyással szembeni félelmekről szól.

Ezek legutóbb 2014 őszén torkollottak százezreket megmozgató, elhúzódó, olykor erőszakos tüntetésekbe; a jelek szerint most is hasonló patthelyzet alakulhat ki a szabadságukat féltő demonstrálók és a pekingi ukázt nagyrészt teljesítő helyi kormányzat között. 2014 óta pedig nem javult a helyzet, sőt.

  • 2016-ban és 2017-ben hat törvényhozásbeli képviselő mandátumát elvették, miután Kínát becsmérelték és Hongkong függetlenségét hirdették,
  • tavaly egyes aktivistákat az önrendelkezés hangoztatása miatt még a jelöltségtől is eltiltottak,
  • egy kis, a Kínától való függetlenedést hirdető politikai pártot pedig nemzetbiztonsági fenyegetésre hivatkozva be is tiltottak.

Ezek az ügyek a demokrácia-párti erők szerint azt jelzik: az egyre autokratikusabb pekingi kormány lassan, de biztosan le akarja bontani Hongkong különleges státusát. Amely vádak egyébként nem újak, és a fenti, konkrét ügyeknél mélyebben gyökereznek.

Ópiumban fogant

Egy ország, két rendszer

A koncepciót az 1980-as években fogalmazták meg, és alapvetően azt jelenti, hogy Tajvan, Makaó és Hongkong, továbbá a Kínai Kommunista Párt irányítása alatt álló "szárazföldi Kína" egy ország. Ezt 1992-ben az akkori tajvani nacionalista vezetés is elfogadta, annyi kiegészítéssel, hogy közölték, ők az egy Kína "igazi" kormánya. Ezzel szemben a Kínai Kommunista Párt értelmezésében az egy Kína legitim vezetését ők testesítik meg, és Tajvan egy szakadár tartomány.

A dolog azóta annyival bonyolódott, hogy miután a "szárazföldi Kína" láthatóan nem akar demokratizálódni, Tajvanon egyre népszerűbbé váltak a koncepciót elvető, a sziget függetlenségét hirdető erők. A jelenlegi tajvani elnök, Caj Ing-ven is a függetlenségpárti táborból érkezett, bár gazdasági okokból próbál pragmatikus Kína-politikát folytatni.

A függetlenségpártiság a fiatalabb hongkongiak körében is népszerűvé vált, aminek a Peking-barát helyi vezetés erővel próbálja elejét venni. Felmérések szerint a hongkongi fiataloknak mindössze 3 százaléka tartja magát kínainak.

A történet legmélyebb gyökerei a kínai piac erőszakos megnyitását célzó 19. századi ópiumháborúkig nyúlnak vissza, ekkor vette el Nagy-Britannia Kínától a mai Hongkong területének nagy részét (egy másik részét 1989-ben „bérelte ki” 99 évre). A város később kereskedelmi és pénzügyi központtá vált, Kína többi részétől függetlenül fejlődött.

Kína azonban az 1970-es években elkezdte visszakövetelni a területet a britektől, miután az Egyesült Államokkal való, 1972-es kibékülése után a nyugati világ kénytelen volt ismét nagyhatalomként elismerni Pekinget. Az igényt erősítette, hogy az 1970-es években induló kínai reformok folytán a város egyre inkább a Kínai Népköztársaság gazdasági kapujává vált, és üzletileg elkezdett összefonódni Kínával. 

Nagy-Britannia végül 1997-ben visszaadta a területet Kínának, azzal a feltétellel, hogy

  • Hongkong bár Kína része, de különleges igazgatás alá esik (hivatalos megnevezése is különleges igazgatású terület),
  • a diplomáciai és védelmi ügyektől eltekintve irányítása nagyrészt független marad Pekingtől,
  • legalább 2047-ig fenntartják a szólás-, sajtó-, gyülekezési- és sajtószabadságot (ezek egyike sincs meg Kínában),
  • saját független (angolszász típusú) igazságszolgáltatási-
  • és (szabadpiaci) gazdasági rendszerüket.
  • Mindezt pedig egy alaptörvényben szentesítették, amely bár nem teljesen demokratikus, de mind a gyarmati időknél, mind a kínainál jóval szabadabb rendszert teremtett. (Az erről szóló nyilatkozat megfogalmazásában szerepet játszott az a nyugati elképzelés is, hogy 2047-ig majd Kína is demokratizálódik.)

Hongkongra az „egy ország, két rendszer” koncepciója vált érvényessé: a kommunista Kína az ország területi egységének biztosításához megtűri, hogy egyes területein eltérő politikai-gazdasági rendszer működjön.

Peking és a demokrácia

Ezt a vállalást nem sikerült hosszú ideig tartani. Az első nagy tüntetéshullámot egy 2003-as törvénytervezet váltotta ki, amely büntethetővé tette volna az árulást és a Kínával szembeni agitációt. A tervezet ellen hatalmas tiltakozás indult, mivel aktivisták szerint az lehetővé tette volna, hogy árulás és agitáció ürügyén ítéljék el a kínai rezsim hongkongi bírálóit. Miután becslések szerint mintegy félmillióan vonultak utcára a törvény ellen, azt hamar jegelték is.

A következő nagyobb tiltakozási hullám 2014-ben a választási rendszer reformja kapcsán tört ki. Akkor a mostanihoz hasonló intenzitású, a város megbénítására irányuló „esernyős forradalom” tüntetésein az általános választójog bevezetését követelték. 

Az alacsonyabb intenzitással ugyan, de azóta is tartó konfliktus háttere, hogy a hongkongi politikai rendszer egy furcsa hibrid, amely részben a gyarmati igazgatás idejének, részben a demokrácia kézben tartására törekvő kínai kormány machinációinak lenyomata. A rendszer központjában két intézmény áll:

  • a városi tanácsból lett törvényhozás,
  • és a hongkongi kormányt kinevező és vezető kormányzó.

MINDKETTŐT VÉGTeLENÜL BONYOLULT ÉS JELEN FORMÁJÁBAN PEKING ÉRDEKEINEK MEGFELELŐ RENDSZERBEN VÁLASZTJÁK, BEBETONOZVA A Pekingbarát(Abb) eRŐK TÖBBSÉGÉT.

A demokrácia két bajnoka

A brit vezetés részben rasszista, részben reálpolitikai gyökerű megfontolásokból sokáig hallani sem akart arról, hogy beleszólást engedjen a kínai lakosságnak Hongkong ügyeibe, és az 1950-es évektől a kommunista Kína is ellenezte az önrendelkezés bármilyen formáját, miután nekik sem állt érdekükben, hogy a város szabaddá és függetlenebbé váljon. Ekkor egy Londonból kinevezett kormányzó irányította a területet, rajta kívül a helyi üzleti elit rendelkezett befolyással a város ügyeire.

Aztán a britek az 1980-as években, a város visszaadásáról szóló tárgyalások hajnalán hirtelen ráébredtek a demokrácia fontosságára, és a városi tanácsból az 1990-es évekre választott törvényhozást faragtak. Peking ezt nem fogadta el, és a hatalomátvétel után át- illetve visszaalakította a rendszert.

Korporativizmus

A törvényhozás a 2010-es választási reform óta 70 képviselőből áll.

  • Ennek a felét, 35 képviselőt közvetlenül választanak, öt választókerületben, pártlistákra leadott szavazatokkal, arányos rendszerben.
  • További 29 tagot egy, a britek által az 1980-as években kialakított korporativista rendszerben szavaznak meg. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy 29 meghatározott gazdasági és szakmai érdekcsoport maga között választ meg egy-egy képviselőt. Így van külön képviselője a fuvarozóknak, a biztosítóknak, a halászoknak, a mérnököknek, a bankároknak, stb.
  • Egy további képviselőt a 18 kerületi önkormányzat választott tisztviselői szavaznak meg, további öt helyről pedig azok voksolnak, akik egyik szakmai vagy gazdasági érdekcsoportnak sem tagjai. 

Hasonlóan bonyolult a kormányzóválasztás. A kormányzót egy 1200 fős elektori kollégium választja meg, amely 300-300 tagot delegál az úgynevezett „négy szektor”, azaz

  • az üzleti szektorok (a nagy szereplők a pénzügy, kereskedelem, biztosítás, ingatlan);
  • a szakmai szektor (könyvelői, ügyvédi tanári, stb. kamarák);
  • a munkások és társadalmi szolgáltatásokat nyújtók;
  • valamint a különböző politikai szervek, például a fent említett városi törvényhozás, a kerületi és területi önkormányzatok, mellettük pedig a pekingi parlament képviselői.

Az elektori kollégium döntését Peking megvétózhatja, de erre még nem volt szükség, miután mindig sikerült Kínának megfelelő jelöltet választani. Ebben a demokrácia-párti oldal szerint nagy szerepet játszik, hogy a választási rendszer nem a népakaratot, hanem az erősebb gazdasági érdekcsoportok elképzeléseit jeleníti meg.

Gazdasági érdekek

A bírálatok szerint a szakmai csoportok voksainak jelentős részét egy szűk üzleti kör irányítja, más szóval a főnök vagy a kamarai elnök mondja meg, kire kell szavazni; sok helyen pedig nem is szükséges részletesebb iránymutatás, mert eleve csak egy jelöltre lehet. Így a szakmai és szektoriális választások nem tekinthetők szabadnak és tisztességesnek, reprezentatívnak meg végképp nem. Ezt jelzi, hogy a 2016-os voksoláson a korporativista szavazókörökben a demokrácia-pártiak 1,1 millió szavazatot kaptak a Peking-pártiak 800 ezer voksával szemben, utóbbiak mégis háromszor annyi képviselői helyet szereztek (7 vs. 22).   

A rendszer támogatói ezzel szemben azt állítják: a hongkongi gazdaság és fejlődés alapját képező szektorok és szakmák széleskörű képviselete teszi lehetővé a konszenzusos és stabil kormányzást; és ennek köszönhető az is, hogy 1997 óta Hongkong egy főre eső jövedelme több mint duplájára nőtt. Ennek az érvrendszernek egy cinikusabb értelmezése, hogy a hongkongi elit, a bürokrácia és a lakosság konzervatívabb része úgy van vele:

a hongkongi gazdaság ma már egyértelműen Kínától függ, Peking pedig akkora erőfölényben van, hogy sokkal jobban kifizetődő dolog engedményeket tenni a kommunistáknak, mint megpróbálni hadakozni velük. 

A gyakran Kína-barátnak vagy Kína-pártinak bélyegzett, bár a gyakorlatban inkább pragmatikus megalkuvóknak nevezhető erőkkel szemben álló, javarészt fiatalabb demokrata mozgalmárok azt hangoztatják: a stabilitás jelszava hamis. Szerintük a torz választási rendszer és a gazdasági elit túlzott befolyása vezetett ahhoz, hogy Hongkongban nőnek a vagyoni egyenlőtlenségek, az egekben az ingatlanárak, a köznép politikai befolyása minimális, és a gazdagok a kínai pénz reményében még a maradék szabadságjogaikat is kiárusítanák Pekingnek.

Két lépést előre, két lépést hátra

A 2014-es tiltakozások a választási rendszerrel kapcsolatos bírálatokból fakadtak. A hongkongi alaptörvény azt írja, a „végső cél” az általános választójog bevezetése, amely a demokrácia-párti erők szerint közvetlen törvényhozási- és kormányzóválasztást jelent. Az egyik probléma, hogy az alaptörvény nem tartalmaz további konkrétumokat arról, hogy ezt mikor és hogyan kellene elérni; a másik, hogy

a hongkongi alaptörvény értelmezése a pekingi parlament jogköre.

  • Utóbbi először 2007-ben közölte, hogy 2017-ig nem lehet bevezetni az általános választójogot,
  • majd 2010-ben egy kisebb reformmal, a törvényhozási választásokon a közvetlenül megválasztott helyek számának növelésével (korábban csak a posztok harmadát választották közvetlenül) próbálta lecsillapítani a demokrata erőket.
  • Aztán 2014-ben a pekingi parlament állásfoglalása leszögezte: a kormányzói voksolás kapcsán úgy értendő az általános választójog, hogy a változatlan összetételű elektori kollégium kiválaszt két-három jelöltet, a nép pedig erre a két három jelöltre voksolhatna.

A tüntetések ez után kezdődtek el: a demokrácia-párti aktivisták elfogadhatatlannak tartották a Peking által ajánlott reformot. Az „esernyős forradalom” végül felemás véget ért: megakadályozták ugyan a reform elfogadását, saját elképzeléseikből viszont semmit sem tudtak megvalósítani, és Peking ellenkezésének fényében erre szinte semmi esélyük nincs.

A 2016-os választáson az esernyős forradalom fiatal vezérei közül ugyan páran bejutottak a törvényhozásba, de a Peking-párti erők befolyása alig csökkent: bár 43-ról 40-re apadt képviselői helyeik száma, az erőviszonyok nem változtak.

Fiatal demokraták

Bár a többség továbbra is a korporativista voksolásokon jött össze,

a Peking-pártiak 2016-ban még a közvetlen szavazáson is 40 százalékot kaptak, ami elemzők szerint azt jelzi, hogy az idősebb rétegek a stabilitás végett megelégszenek a status quóval, és pekingnél veszélyesebbnek tartják a várost felforgató és megbénító, olykor erőszakos fiatal aktivistákat. 

Eközben az ellenzék megosztottá vált. Ennek az az oka, hogy a fiatal aktivisták nemcsak demokrácia-pártiak, hanem Hongkong függetlensége mellett is kampányolnak, arra hivatkozva, hogy csak így biztosítható a szabadságjogok megtartása – pont erre hivatkozva próbálják őket elhallgattatni a hatóságok. Ezzel szemben a „hagyományos” demokrata pártok elfogadják az „egy ország, két rendszer” elvét. Az ebből fakadó ellentétek tovább csökkentik a demokrácia-párti oldal befolyását. Mindazonáltal az egységes ellenzék sem tudta volna megakadályozni, hogy 2017-ben a Peking jelöltjének tartott, az 1980-as évek óta a városi bürokrácia különböző szerveiben dolgozó Kína-barát Carrie Lamot válasszák meg kormányzónak.

Ebbe a politikai patthelyzetbe robbant be a kiadatási törvény ügye, amely az év eleje óta folyamatosan növekvő társadalmi ellenállással szembesült. Míg a 2014-es tüntetések nagyrészt a fiatalokról szóltak, addig a jelek szerint a mostani megmozdulások összetettebb társadalmi támogatást élveznek.

A hagyományos politikai aktivistákon túl egészen változatos társadalmi csoportok indítottak petíciókat a törvény ellen: nővérek, tanárok, anyák, de még animerajongók csoportjai is aláírásgyűjtésbe kezdtek. Az egymilliós tüntetés méretét jelzi, hogy a 2016-os választáson a közvetlen szavazáson 2,2 millió ember vett részt. Ahogy egy ellenzéki vezető fogalmazott,

nincs demokrácia, de van joguralom és független igazságszolgáltatás, vannak személyi szabadságjogaink, amelyeket nem akarunk elveszíteni.

A pénznek is fáj

Kivételesen pedig nem csak a hongkongi társadalom, hanem az üzletemberek és befektetők is idegesek. Bár a 2014-es tüntetések idején az üzleti élet inkább a felfordulás okozta bevételkiesés miatt idegeskedett, most arról beszélnek: a kiadatási törvény, illetve a kínai befolyás növekedése miatt elveszhet a Hongkong gazdaságának alapját adó szabad jogrendszer és független igazságszolgáltatás. 

Ez utóbbi kettő az, ami miatt számos nagyvállalat kínai vagy ázsiai központja Hongkongban van: a városon keresztül úgy lehet üzletelni Kínával, hogy közben a kínai pártállam csápjai csak mérsékelten tudják befolyásolni a bizniszt. Egyesek szerint ez a helyzet már eleve változóban van, de a kiadatási törvény elfogadása sokat rontana rajta.

Carrie Lam kormányzó mindenesetre egyelőre nem tágít: a szerdai események után „szervezett zavargásokról” beszélt, és azt mondta, a rendőrséggel való összecsapások „elfogadhatatlanok egy civilizált társadalomban”. A hatalomnak 2014-ben bejött a radikális fiatalokkal való riogatás, vélhetően most is erre játszik a városvezetés. 

A tüntetők közben túlzott erőalkalmazással vádolják a rendőrséget, amely szerdán egy nap alatt kétszer annyi könnygázt lőtt ki, mint 2014-ben a 79 napig tartó tüntetések alatt összesen. A tüntetők körében népszerű, titkosított üzenetküldést lehetővé tevő Telegram csetalkalmazást kibertámadás érte Kínából a megmozdulások alatt.

Nincs vége

Peking szokásához (és a korszellemhez) híven közelebbről meg nem nevezett „külföldi erőket” vádolt a tüntetésekkel, arra hivatkozva, hogy egyes hongkongi ellenzéki vezetők nemrég az Egyesült Államokban jártak és találkoztak az amerikai külügyminiszterrel is (mindenesetre elég lenyűgöző lenne, ha Soros György vagy a CIA képes lenne egymillió hongkongit utcára vinni). A törvényhozás egyelőre elnapolta a kiadatási törvénytervezet vitáját, de a 2003-as felháborodással ellentétben most jóval kevesebb esély van rá, hogy megfutamodik a Pekingbarát vezetés.

Az erőviszony változását jelzi, hogy 1997-ben Hongkong a kínai GDP ötödét tette ki, most 3 százalékát. Az üzleti elit hiába ideges, vagyoni helyzete nagyrészt Kínától függ. Ahogy a 2003-as árulási törvény elkaszálásában főszerepet játszó hongkongi mágnás nyilatkozta: a kiadatási törvény ugyan nagy problémát jelent, de az amerikai-kínai kereskedelmi háború hevében nem akar szembeszállni Kínával és Hszi Csin-ping elnökkel, mert alapvetően „Kínával van".

Az sem sejtet sok jót, hogy Hszi alatt belföldön keményedett a diktatúra, külföldön és a Kína-közi ügyekben pedig egyre kevésbé megalkuvó Peking. 2017-ben a kínai vezetés közölte, hogy

a Hongkong átadásakor a britekkel kötött szerződést „egy történelmi kordokumentumnak” tekinti, aminek „nincs gyakorlati jelentősége”.

A szerződés érvényessége persze eleve másodlagos. 1989-ben egy jóval gyengébb Kínával szemben sem lépett fel a nyugati világ a Tienanmen téri mészárlás után. 2019-ben, amikor Donald Trump az Egyesült Államok elnöke, az európai országok pedig a markukat tartva állnak sorban a kínai pénzért, erre aztán végképp semmi esély.