Frigyes
15 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

Börtön? Szuper, pont erre vágytak

GettyImages-543912916
2019.06.16. 21:52
A börtön nemcsak a büntetésnek szánt rabságot, a szigorú szabályokat és az elviselhetetlen monotóniát jelenti, hanem bizonyos különleges esetekben a túlélés, de legalábbis egy emberibb élet esélyét is, egyéni egérutat megoldatlan társadalmi problémák elől. Az Egyesült Államokban rettenetesen drága tud lenni a gyógyulás? A következmény: időről időre felbukkannak emberek, akik direkt a büntetést megcélozva szegnek törvényt, mert szabadlábon belehalnának abba, hogy nincs pénzük kezeltetni a betegségüket. Japánban egyre több a magányos öreg? Nagymamák kapnak rá a bolti lopással elérhető társas életre, még ha az rács mögötti is.

Húsvét előtt jött a hír Amerikából, hogy a rendőrség megoldott egy 40 éves bűnügyi rejtélyt: a mostanában hasító DNS-technológia és egy borotváról begyűjtött minta segítségével kiderítették, ki erőszakolt és gyilkolt meg két fiatal nőt Kaliforniában a hetvenes évek végén. Mire az igazság kiderült, a tettessel már nem volt mit kezdeni. Arthur Rudy Martinez 2014 júniusában meghalt rákban a Washington állambeli Spokane fegyházában, ahol életfogytiglani büntetését töltötte rablások és szexuális erőszak miatt. Első ránézésre úgy tűnik, hogy Martinez – ha nem is a két kaliforniai gyilkosságért –, de megkapta a méltó büntetését, rács mögött élt, amíg meg nem halt.

De a gyilkos történetében rejtőzik egy sajátos csavar. Martinez éppen azért volt börtönben, mert neki így volt jó, így akarta, így intézte a saját jól felfogott érdekében. A férfi eredetileg 1994-ben megszökött a fogságból, és húsz éven keresztül éldegélt szökevényként, szabadon, mígnem 2014-ben halálos betegséget nem diagnosztizáltak nála. Ekkor feladta magát. Szabadlábon nem tudta volna kezeltetni a rákbetegségét, és még ha a remélt gyógyulás végül el is maradt, odabent legalább megkapta azt az esélyt, amit pénztelen, de törvénytisztelő amerikaiak tömegei nem kapnak meg. 

Arthur Rudy Martinez
Arthur Rudy Martinez
Fotó: San Luis Obispo County Sheriff’s Office

Nem ő volt az egyetlen, aki kihasználta a társadalmi igazságosság szempontjából ironikus helyzetet, ami a fogságban tartott emberek kínzásának tilalmából és az amerikai egészségügy sajátos problémáiból fakad. Miközben az Egyesült Államokban az egészségbiztosítás sokaknak csupán álom, és egy komolyabb betegség orvosi számlái simán csődbe vihetnek szinte bárkit, a kegyetlen büntetéseket tiltó alkotmánykiegészítés garantálja, hogy a raboknak jár orvosi ellátás. Míg Martinez csak a már elkövetett bűneiért járó büntetést jelentkezett leülni a gyógyulás reményében, akadnak olyanok is, akik eleve csakis ezért követnek el bűncselekményt. Még olyan is van közöttük, akiből ez a húzása kisebbfajta népi hőst faragott.

Dick Verone balladája

Richard James Verone 2011 júniusában egy szép napon besétált az észak-karolinai Gastone egyik bankjába,

átadott a banktisztviselőnek egy cetlit azzal, hogy fegyver van nála, és 1 dollárt követel. Aztán leült a bejárat melletti kanapéra, hogy illedelmesen megvárja a rendőröket.

Hamarosan kiderült, hogy az 59 éves, munka- és biztosítás nélküli férfinél a cetli állításával szemben még fegyver sem volt, ellenben a mellkasában daganat növekedett, miközben hát– és lábfájás is kínozta. Utólag egy interjúban logikus emberként jellemezte magát, és a logikája szorult helyzetében ezt diktálta neki:

Ha ez manipulációnak számít, akkor – muszájból, mert szükségem van orvosi ellátásra – asszem manipulálom a bíróságot, hogy megkapjam.

Verone elszámította magát. Három évre szeretett volna rács mögé kerülni, mert 62 éves korától már jogosult lett volna szociális alapon valamiféle egészségbiztosításra. Azonban fegyveres rablás helyett csak lopás miatt emeltek vádat ellene, amiért nem nézett ki a vágyott hosszúságú büntetés. Míg Verone 1 dolláros bankrablásos sztorija, a méltatlan helyzetbe került kisember lázadása bejárta az országos médiát, és annyira megragadta az emberek fantáziáját, hogy valaki még dalt is írt róla Dick Verone balladája címmel, arról már nem nagyon találni híreket, hogyan alakult később a sorsa.

Az észak-karolinai wbtv 2012 nyarán arról számolt be, hogy egy nyomorúságos, börtönben töltött év után szabadult, miután egyezséget kötött a vádhatósággal. A börtönben megtudta, hogy amitől a legjobban tartott, az nem igaz, nem rákos, bár azért súlyos egészségügyi gondjai vannak. Utólag némi megbánással gondolt vissza a vele történtekre, de még ekkor is úgy volt vele, hogy megérte. A szabadulása után egy menedékhelyen húzta meg magát, igyekezett talpra állni, és azt tervezgette, hogy könyvet ír, abból szerez némi pénzt. Ez volt az utolsó hír, amit sikerült felkutatni róla.

Richard James Verone
Richard James Verone

Azt nem tudni, hogy Dick Verone volt-e a példakép, de Oregonban 2013-ban történt egy kísértetiesen hasonló eset. A Portlandtől nem messzi Clackamas településen egy 50 éves, büntetlen előéletű hajléktalan, Timothy Dean Alsip játszotta el a papírcetlin 1 dollárt követelő, majd a letartóztatást türelmesen megváró akciót.

Az exrendőr szíve és a cipőfűzőlopás

1 dollárnál ugyan több, de bankrabláshoz képest nem valami sok pénz forgott kockán a columbusi exrendőr, Edward Pascucci esetében, aki 2011 augusztus 3-án szánta rá magát egy kétségbeesett lépésre, amikor nem volt hol laknia, nem volt munkája és szívbetegségtől szenvedett. Megtöltetlen pisztollyal 1000 dollárt zsákmányolt, aztán hagyta, hogy elfogja a bank biztonsági őre, mert abban reménykedett, hogy a rács mögött majd megoldódnak az anyagi és egészségügyi gondjai. Pascucci a bíróság előtt bocsánatot kért a banktól, a helyi közösségtől és volt kollégáitól. Mire megkapta az 5 éves büntetését, már megbánta az egészet. Végül 2016-ban tüdőgyulladásban halt meg, kórházban, ahol mellette volt a felesége és a testvére is. Az újságban közzétett gyászjelentés a rendőr életének bankrablásos epizódjára nem tért ki, így arra sem, végül mennyit kellett ténylegesen leülnie a büntetéséből.

Pascuccihoz hasonlóan megbánással emlékezett vissza az akciójára az a New York állambeli férfi is, aki 2012-ben azért csukatta le magát, mert életmentő kezelésre volt szüksége. Kézenfekvőnek tűnik feltételezni, hogy csak olyan ember megy önként börtönbe, aki nem tudja, milyen is a benti élet valójában, de Frank Morrocco esetére ez nem igaz. Ő az életéből húsz évet rács mögött töltött súlyos, kokaincsempészéssel kapcsolatos drogvádak és egy hebehurgyán visszautasított vádalku miatt. 2011 decemberében szabadult, és még csak a következő év novemberét taposta, amikor bevonult egy amhersti ábécébe, a kosarába pakolt egy cipőfűzőt, egy szandált, egy kisméretű plüssállatot és még pár filléres holmit összesen 23 dollár értékben, majd – gondosan ügyelve arra, hogy a pénztáros és mások is jól lássák – fizetés nélkül távozott. A terv működött, percekkel később lekapcsolták a rendőrök.

Morrocco a leukémia egy ritka fajtájában szenvedett. A betegséget még a drogügyben kiszabott börtönévei alatt diagnosztizálták nála, és elmondása szerint nagyon jó tapasztalatokat szerzett a bent kínált orvosi ellátásról. Börtönkórházban kezelték, kemoterápiát kapott, és lényegesen jobban is lett. Viszont miután kiszabadult, csak alkalomszerűen jutott el orvoshoz, mert nem volt rá pénze. Autók adásvételével foglalkozott, nem élt elég rosszul ahhoz, hogy egészségügyi segélyre jogosult legyen, de ahhoz meg nem keresett elég jól, hogy fizetni tudja a saját ellátását.

 Vissza akarok menni a börtönbe? Nem én. De meg akarok halni odakint csak azért, mert nem engedhetem meg magamnak a gyógykezelést? Nem, ezt sem akarom

– nyilatkozta a Buffalo News-nak. Úgy okoskodott, hogy a próbaidős szabadlábra bocsátás ideje alatt elkövetett piti lopás is épp elég lesz ahhoz, hogy visszakerüljön. Végül 100 napra ítélték, 2013 áprilisában szabadult. A megbánást nála az okozta, hogy a bírósági ügy után egy barátja és rokonai is felajánlották, hogy fizetik az orvosi költségeit. Morrocco azt mondta: nem tudta, hogy vannak ilyen emberek az életében.

Szabadságot vagy életet

Hogy efféle történetek nem csak elvétve fordulnak elő, arról tanúskodik egy transzplantációs műtétekre specializálódott wisconsini sebészprofesszor, Joshua Mezrich cikke is, amelyet 2013-ban írt az Atlanticbe. A professzor azt állítja: neki egymagának is több olyan betege volt, akik végstádiumú májkárosodással az életükért küzdöttek, és a biztosítás hiányát azzal oldották meg, hogy szándékosan törvénytelenséget követtek el, mert nem voltak jogosultak a Medicaidre sem, és nem akartak meghalni.

Mezrich az egyik betege történetét részletesen is leírta. A 41 éves férfi börtönben ült, mikor verekedésbe keveredett, emiatt csináltak nála egy CT vizsgálatot. Kiderült, hogy nem tört el semmije a balhéban, de felfedeztek két aneurizmát. Kicsik voltak, de az orvosok úgy voltak vele, hogy azért rajtuk tartják a szemüket, és volt is miért: mire legközelebb rájuk néztek, a méretük megduplázódott.

Hamarosan világossá vált, hogy ha a beteget heteken belül nem műtik meg, belehal. Csakhogy a szerencsétlen a következő héten éppen szabadult, és egy műtét előtti orvosi viziten kipattant, hogy nincs már börtönben és nincs biztosítása sem. Azt mondták neki, találja ki, hogyan szerez biztosítást. Ő pedig a  következő héten bement egy boltba, és ügyelve rá, hogy a biztonsági őr jól lássa, zsebre vágott egy krémet. Ránézett az őrre, mosolygott és kisétált. Miután letartóztatták, egy feljegyzésben elmagyarázta a bírónak: vissza kell kerülnie a börtönbe egy évre, hogy megműtsék. Megértő fogadtatásra talált.

14 hónapot adok magának. Menjen és műttesse meg magát

– mondta a bíró.

De mi van a pénzzel?

Az amerikai raboknak persze nincs általános, korlátlan, ingyenes hozzáférése a legkorszerűbb orvosi ellátáshoz. A jog kielégítő, a modern orvostudomány gyakorlatával ésszerűen arányos ellátási szintet ír elő, amibe az American Civil Liberties Union (ACLU) emberi jogi civil szervezet összefoglalója szerint beletartozik azért például az, hogy specialista nézze meg őket, ha szükséges. A kezelés nem is feltétlenül ingyenes, sőt, sok börtön felszámol a raboknak valamiféle díjat az orvosi ellátásért. A Verone-ügyben például a Washington Post idézte annak idején az észak-karolinai rabok kézikönyvét, amiben benne van, hogy alkalmanként 5-7 dollár hozzájárulást kérhetnek a raboktól.

A díjszedés célja kettős: egyrészt segít legalább egy részét fedezni a börtönök orvosi kiadásainak, másrészt elveheti a rabok kedvét attól, hogy indokolatlanul kéredzkedjenek orvoshoz. Az ACLU szerint ezt a gyakorlatot a bíróságok nem szokták alkotmányellenesnek találni, egészen addig, amíg egy rab fizetési képtelensége nem jár együtt az ellátás megtagadásával. Magyarul akár van egy beteg rabnak pénze, akár nincs, a betegségét mindenképp kezelik a börtönben, ha nem tud fizetni, akkor is.

A költségeket a rendszer azzal próbálja még visszafogni, hogy a börtönorvosok pénzügyi plafonnal dolgoznak. Egyikük,  Jeffrey E. Keller a működési modellt leíró cikkében ezt úgy magyarázta, hogy ha például egy betegnek ritka, nagyon drága gyógyszert ír fel, akkor számolnia kell azzal, hogy emiatt a gyakori, kettes típusú cukorbetegség kezelésére nem jut majd elég pénze, illetve folyamatosan alkudoznia kell a büdzsé megemeléséért. A költségvetési plafon miatt tehát nagy a nyomás az orvosokon, hogy próbáljanak takarékoskodni.

Magányos nagymamákból bolti szarkák

Nem csak olyanok próbálnak időnként vélt vagy valós előnyökért direkt börtönbe kerülni, akiknek az élete múlik rajta. Ismétlődő hírek szólnak például olyan drogfüggőkről, akik odabent remélik megkapni a kellő segítséget a leszokáshoz, és úgy tűnik, az pedig kifejezetten gyakori, hogy hajléktalanok menekülnek így a hideg és az éhezés elől.

A Business Insider tavalyi válogatáscikkében felidézte a Guardian által közölt 2010-es brit felmérés eredményét. Aszerint  a hajléktalanok közel 30 százaléka követett már el kisebb jogsértést, például bolti lopást vagy garázdaságot abban a reményben, hogy emiatt éjszakára beviszik őket. Ötödük pedig azt mondta, hogy előfordult: kifejezetten a letöltendő szabadságvesztést célozta meg, hogy ezzel oldja meg a lakhatási problémáit.

Japánban nem a drágán kezelhető betegségek, még csak nem is a hajléktalanság, hanem az elmagányosodás kezdte éreztetni a hatását a börtönpopuláción. A Bloomberg, amely 2018-ban nagyobb anyagban foglalkozott a jelenséggel, abból indult ki, hogy a japán  népesség 27,3 százaléka 65 év feletti (ez majdnem kétszer annyi, mint az amerikai arány), és egyre több idős embert, azon belül is főként nőket tartóztatnak le. Majdnem minden ötödik börtönben ülő japán nő idős korú, és ezeknek az asszonyoknak tízből kilenc esetben olyan pitiáner bűnük van, mint a bolti lopás. Egy 2017-es kormányzati felmérés azt találta, hogy a bolti lopáson kapott idősek több mint fele egyedül élt, és 40 százalékuknak vagy nincs családja, vagy nincsenek beszélő viszonyban velük.

A Bloomberg cikkében megszólalt egy 80 éves nő, aki legutóbb halat, magvakat és egy serpenyőt lopott. Már a negyedik büntetését tölti, ezúttal két és fél évet kell ülnie. Először 70 éves korában került börtönbe. Azt mesélte, hogy amikor először lopásra adta a fejét, épp még volt is nála pénz, de aztán belegondolt az életébe, és rájött, hogy nem akar hazamenni, és nem volt hova máshova mennie. Az életét könnyebbnek érzi a börtönben. Egy másik 80 éves nő, akit korábban a férje tartott el, a börtönben tapasztalta meg, milyen érzés dolgozni, és nagyon élvezi, amikor dicsérik a munkáját. Jobban szereti a börtönéletet, mint a kintit, mert bent mindig vannak körülötte emberek, és nem érzi magát magányosnak. Egy 78 éves asszony a börtönt egyenesen oázisnak nevezte, ahol napi háromszor tápláló ételt kap, ahol elengedheti magát, ahol ugyan nem szabad, de nem kell aggódnia semmi miatt és van egy csomó ember, akivel beszélgethet.