Erhard
2 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Háború felé mutatnak az incidensek, de miért nem tört még ki?

K EPA20171211140
2019.06.25. 07:29

Látszólag egy amerikai–iráni háború küszöbén tántorog a Közel-Kelet. Május eleje óta nemcsak hogy egymást érik a Perzsa- (a túloldalról: Arab-)öbölben az incidensek, de ezek az incidensek egyre súlyosabbnak tűnnek:

  • Erre Amerika újabb erősítést küldött a térségbe, az Iránnal többfrontos ideológiai-politikai hidegháborúban álló Szaúd-Arábia pedig figyelmeztette Teheránt, hogy nem zárhatja le az olajszállítmányok előtt az igen sérülékeny Hormuzi-szorost,
  • Majd máris újabb területre váltva csütörtökön légvédelmi rakétával leszedett egy amerikai felderítő drónt – az vitatott, hogy az iráni felségvizeken innen vagy túl.

Első pillantásra a sűrűsödő és egyre változatosabb incidensek egyértelműen egy háború felé mutatnak. És bár egy súlyos fegyveres konfliktus sem zárható ki (hogy miért, arról is lesz szó), valójában ezek a lépések inkább tűnnek olyan könyöklésnek, mellyel

a két fél egy mindkettőjük által biztosra vett, de még embrionális formájában sem létező alkufolyamat során próbál minél kedvezőbb startpozíciót kiharcolni.

Erre utal az, hogy Irán az összes akcióban gondosan figyelt az emberek elleni erőszak elkerülésére. Kommandósai a tapadóaknákat úgy helyezték el, hogy a tankerek felszínen maradhassanak, és csütörtökön is egy pilóta nélküli gépet vettek célba, nem pedig a drón közelében 35 fős személyzettel repülő P-8-as felderítőt – erre a tényre maga a légvédelem tábornoka hívta fel a figyelmet, és maga Trump is „bölcs döntés”-nek nevezte a vérontástól való tartózkodást.

De maga az elnök sem maradt adós a „megtehettem volna, de mégsem tettem meg” fenyegetésével, amikor a 150 potenciális áldozatra hivatkozva visszarendelte a csapásmérő egységet (meg persze azzal is, hogy az elindított, de be nem vetett megtorlók történetét kiszivárogtatta a sajtónak).

Trump odahaza megkapta a magáét a megtorló csapás elindítása, majd visszafüttyentése miatt, mondván, hogy hiteltelenné tette a fegyveres opciót, és csökkentette az ország elrettentő kapacitását – csakúgy, mint Barack Obama, amikor 2013-ban az Aszad-rezsim gútai vegyi fegyveres támadására légicsapással fenyegetett, majd elmismásolta a megtorlást.

Ez a kritika azonban igazságtalannak tűnik, mivel Bassár el-Aszad ezernél is több ártatlan civilt gyilkolt meg szarinnal, az amúgy számos kétes regionális ügyletben – például a szír diktátor hatalmon tartásában – sáros Irán viszont nem adott közvetlen indokot a gazdasági, diplomáciai és informatikai eszközökön túlmenő megtorlásra. Trump is világossá tette, hogy az ő „vörös vonala” az emberi életek kioltásánál húzódik, nem pedig egy – igaz, 180 millió dollárba fájó – drónnál.

Lejátszhatják a Top Gun 3-at

A könyöklésben természetesen az Egyesült Államok tudja eredményesebben aprítani Iránt: a nukleáris megállapodás tavalyi felmondása óta bevezetett szankciókkal egy sor kulcsfontosságú területen megnyomorította a perzsa állam gazdaságát. Washington sorra vágta el Teheránt a nemzetközi pénzpiacoktól, a fő valutabevételi forrásnak számító olajkereskedelemtől – egyes elemzők szerint a napi 15 millió hordós olajexport 4-5 millió hordónyira esett vissza –, illetve szintén fontos exportcikknek számító fémáruk értékesítési piacaitól. Az USA szankciós ereje nem is abban áll, hogy közvetlenül maga kizár mindent, ami iráni – a két ország kereskedelme eddig is jelentéktelen volt –, hanem abban, hogy

az Iránnal kereskedő cégek amerikai piacról való kizárásának fenyegetését egész egyszerűen senki nem vállalhatja be.

Trump a drón lelövésére reflexszerűen új szankciókat jelentett be, azonban itt jön egy csavar: minél szorultabb helyzetbe kerül Irán, annál kevesebb lesz a vesztenivalója, és annál kevésbé tud válogatni az épphogy még nem háborús eszközök közül. Márpedig Irán katonai szempontból kemény dió; pontosabban nem is dió, hanem egy olyan cseresznye, ami csak úgy roppan a húsába vájó fogak alatt – egészen addig, amíg rá nem harapunk a kemény, csonthéjas magra.

A 83 milliós Irán hadserege ugyanis meglehetősen nagy, több mint félmillió katonát számlál, és az ország korfájának köszönhetően óriási embertartalék áll rendelkezésre. Azonban egy sor kulcsfontosságú haditechnikai eszköz területén csaknem 50 éves lemaradásban van legnagyobb ellenfeleit tekintve: légierejének legütőképesebb részét még Pahlaví sah vásárolta az Egyesült Államoktól – ha kitörne a háború, akkor iráni részről a Top Gun első részéből ismert F–14 Tomcatek szállhatnak fel a folytatás F/A-18 Super Hornetjei ellen –, páncélosait és tüzérségét is főleg hetvenes évekbeli típusok továbbfejlesztett darabjai teszik ki. Igazán korszerűnek csak néhány kínai eszköz, valamint saját fejlesztés – főleg ballisztikus és páncéltörő rakéták – számítanak.

Csakhogy az iráni stratégia tökéletesen idomult a – kétezres évek szankciói által behatárolt – gazdasági korlátaihoz, az ország nagy kiterjedéséhez és a határát alkotó hegyvidék adta lehetőségekhez. Hadserege elsősorban az iraki–iráni háború alatt tökéletesített mélységi védekezésre állt be, melynek szerves része a gerilla-hadviselés. Hasonló elvek alapján – gyors naszádokkal, tengeralattjárókkal, aknazárakkal, szárazföldről indított rakétaössztüzekkel – képzeli el a vezérkar a nagyjából 1300 kilométer hosszú partvidék védelmét, a Perzsa-öböl feletti ellenőrzés megszerzését, vagy legalábbis az Öböl hajózásának ellehetetlenítését.

Irán külpolitikai expanziójának főszereplői nem elsősorban az iráni fegyveres erők (a többes szám annál is indokoltabb, mivel a hadsereggel párhuzamosan működik az ajatollah alá rendelt, a mostani incidensekben is főszerepet játszó Forradalmi Gárda), hanem Irán kiterjedt kliensrendszere.

Teherán befolyását leginkább a vele szövetséges milíciákon (Irakban), gerillákon (a jemeni húszik), félállami szervezeteken (a libanoni Hezbollah), illetve a neki lekötelezett szíriai kormányon keresztül gyakorolja. Ez a klienspolitika az elmúlt években rendkívül hatékonynak bizonyult, ráadásul a kiképzőkön, tanácsadókon és némi hadianyag-szállításon kívül nem igényelt közvetlen részvételt a helyi konfliktusokban – ami különösen a jemeni polgárháború szaúdi és emírségékbeli költségeit figyelembe véve tűnik bölcs döntésnek.

Ezek a főként, de nem kizárólag felekezeti alapon verbuválódott kliensek jelenleg is folyamatosan zargatják Irán ellenfeleit – elsősorban a húszik Szaúd-Arábiát, és kiszámíthatatlan, hogy milyen csapásokat képesek Amerikára vagy amerikai érdekeltségekre mérni. Különösen a kiterjedt nemzetközi bűnszervezetként is működő Hezbollah számít sötét lónak; ugyanis annak ellenére, hogy az „Isten Pártja” az utóbbi időben tartózkodik a nagyszabású merényletektől, rajtaütések és kiszivárgott titkosszolgálati információk alapján aggasztóan nagyszabású terrorcselekményekre is felkészült.

Egyetlen kósza rakéta elég lehet

Irán tehát nemcsak az Öböl környékét fenyegetheti, hanem kliensein keresztül akár Európát vagy az Egyesült Államokat is. Azonban ezek a kliensek – ugyanúgy, mint egyes, Iránon belüli radikálisabb klikkek – nem biztos, hogy minden kanyart követni tudnak vagy akarnak a Teherán–Washington-játszmában, és elképzelhető, hogy egy általuk kilőtt rakéta, felrobbantott pokolgép vagy elrabolt katona felborítja az egész játékasztalt.

Annak ellenére, hogy Irán számtalan piszkos játszma főszereplője odahaza és külföldön, a háborús hangulatban az Egyesült Államok is ludas. Ugyanis bár Trump mereven elutasítja a háborús megoldást, és többször is arra biztatta az iráni vezetőket, hogy kössenek egy új egyezséget,

semmi olyan biztató lehetőséget nem villantott fel, mellyel tárgyalásra sarkallná a teheráni vezetést.

Sőt, azt sem lehet tudni pontosan, hogy voltaképpen mit is akar a Fehér Ház. Hiszen 2015-ben az akkori szankciók súlya alatt megroppant Irán vállalta a gyanú szerint katonai céljait szolgáló urániumdúsítás befagyasztását; sőt, azt is, hogy ezt a folyamatot a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség ellenőrizheti. A republikánusok és Trump (nem beszélve a szunnita Öböl-monarchiákról meg Izraelről) egyaránt elégedetlenek voltak a megállapodással, mondván, hogy ezzel új lendületet kaptak Irán nemzetközi kliensháborúi, és új lendületet kapott a megállapodásból kimaradt ballisztikus rakétafejlesztési program is.

2018-ban az elnök ki is léptette országát a nukleáris megállapodásból, de közben Irántól ma is nagyjából azt követeli, hogy álljon le az atomfegyver fejlesztésével. Ráadásul ehhez a követeléshez hozzáadódott a Trump-adminisztráció csúcspozíciókba került héjái részéről a rezsimváltás igénye, ami azért a realitások előtt meghajolva a rezsim elleni iráni tiltakozások támogatásává szelídült, majd mára el is sikkadt. Trump valószínűleg egy Kim Dzsongun-szerű találkozót képzel el magában, melyen Ali Hámenei ajatollah vállát veregetve ígéretet kap arra, hogy Irán nem fog atomfegyvert fejleszteni, és a régióban is a békére törekszik – azaz nem elsősorban az a lényeg, hogy az Egyesült Államok teljesen új alapokra helyezze a megállapodást,

hanem az, hogy ezeket az alapokat Donald Trump fektesse le.