800 ezer ember lemészárlását alig vettük észre

A 20. század legnagyobb népirtásaival mérhető össze a ruandai polgárháború alig három hónapig tartó mészárlása, mégis, mai szemmel meglepően kevés cikk jelent meg az öldöklés napjaiban Magyarországon arról, mi is történik Ruandában. Nem arról van szó, hogy alapvető tények vagy a legfontosabb események maradtak volna ki, de olyan helyen és terjedelemben jelentek meg, hogy a teljes kép csak a legmegrögzöttebb újságolvasók előtt rajzolódhatott ki. Nem mondhatni, hogy a felfoghatatlan népirtás – 800 ezer tuszit és velük szolidáris hutut öltek meg a hutu szabadcsapatok – híre kiverte volna az olvasók szemét. A tévénézőkét sem nagyon.

A Népszabadság – ne feledjük, akkor 300 ezer példányszámban kelt el, napi egymillió olvasóval reklámozhatta magát a napilap – a százezer feletti Magyar Nemzet, a hetilapok közül pedig a HVG és a 168 óra számait néztük meg az április eleji kettős elnökgyilkossággal indult és a július 7-én tuszi csapatok Kigaliba való bevonulásával véget ért népirtás napjaiból.

6000 kilométer vs MSZP

Igaz, a belpolitika elég mozgalmas volt 1994 tavaszán, jött a második szabad parlamenti választás, és sejthető volt, hogy az MDF-kormány megy a levesbe, ahogy az is, hogy az 1990-ben 9 százalékkal bejutott MSZP négy évvel a rendszerváltás után tarolni fog. Ráadásul volt még egy dolog, ami elnyomta a hatezer kilométerre lévő ruandai polgárháború hírét: dúlt a délszláv háború boszniai szakasza, Szarajevó is már két éve szerb ostrom alatt állt. És akkor is rendeznie kellett a nemzetközi közösségnek egy krími válságot – amit majd decemberben zártak le a Budapesti Memorandummal, területi sérthetetlenséget garantálva Ukrajnának, cserébe azért, hogy a nála maradt szovjet atomarzenált átadja Moszkvának. Ezenkívül

• a vérengzés utáni napokban temették el Észak-Korea alapító-diktátorát, Kim Ir Szent,
• iktatták be hivatalába a Belaruszt azóta is vezető Alekszandr Lukasenkót,
• és lett a brit Munkáspárt vezetője Tony Blair.

1994. április 8-án a vezető hír a Népszabadságban érthető módon a parlament befejező ülése volt, bár a címlapon oldalt rögtön megjelent a ruandai polgárháborút jelentő kezdet, a Ruanda és Burundi elnökét szállító gép megsemmisítése. A Magyar Nemzet erről csak a belső oldalon számolt be röviden – repülőgép-szerencsétlenségként –, viszont másnap vezető hírben hozott cikket a ruandai polgárháború kitöréséről.

Hasonló ezután a Magyar Nemzetnél még egyszer fordul elő: május 16-án, amikor már félmillió halottról szóltak a hírek. Ezen a napon a Népszabadság negyedmillió halottról írt, és ott csak tíz nappal később került képpel először címlapra Ruanda azzal az ötsoros képaláírással, amelyikből már kiderült, hogy a harcoknak félmillió áldozata is lehet. Ezzel a képpel együtt a Népszabadság háromszor, a Magyar Nemzet kétszer tette címlapra vezető cikként a ruandai mészárlást. Összesen tehát ötször a három hónap alatt megjelent 156 kiadásból. (Összesen 80 cikket számolhatunk össze, de ebben a semmitmondó háromsorosok is benne vannak, tucatnyi, „az ENSZ BT megvitatta" típusú, távirati stílusban írt jelentéssel együtt.)

Ja, és sok a halott

Az azért persze kiderült, hogy valami nagyon szörnyű dolog történik Ruandában és az is, hogy az ENSZ már akkor is hajlamos volt töketlenkedni – előbb az ENSZ-békefenntartók számának csökkentése volt a téma, elvégre több mint tízet megöltek a harcokban, majd az, hogy valamikor menne ötezer ENSZ-katona. (Nem ment.) És az is, hogy

De ahhoz már nagyon szemfülesnek kellett lennie az olvasónak, hogy tisztában legyen a mészárlás mértékével. Ha a 20. század végén még senki sem tudta, mi az az olvasói kattintás, de azt igen, hogyan kell elkerülni: „Súlyos harcok Kigaliban” címmel taszította el az olvasót a belső oldalon megjelent cikk, de ha ez valamiért nem hatott volna – például, mert legalább rövid volt az írás – akkor még ott volt pár szövegakna, miszerint „dübörögtek a nehézfegyverek". Át kellett rágnia magát az olvasónak azon is, hogy becsapódás érte egy kórház röntgenosztályát és hat katona sebesültet megöltek a milicisták,

De nem a magyar sajtó sajátossága volt a ruandai helyzet visszafogott kezelése. Már százezrek haltak meg akkor, amikor még mindig vita tárgya volt, hogy majd használhatják-e a fegyvereiket az ENSZ-katonák, és hogy fegyverembargó alá vegyék-e az ellenfeleket.

A mészárlás hatodik hetében okkal jelent meg a nemzetközi lépéseket hiányoló jegyzet a Népszabadságban, Tétlenül címmel. „Százezer halott. A világ nem tesz semmit. Kétszázezer halott. A nemzetközi közösség továbbra is tétlen marad. Néhány napja már félmillió ruandai áldozatról érkeznek hírek. Az ENSZ BT érzi, emellett már nem lehet szótlanul elmenni, de azért – biztos, ami biztos – még töpreng egy kicsit.”

Az olvasó egyébként leginkább a cikkekből csak azt látta, hogy a kormányerők, meg a lázadók közötti harcokban sokan meghalnak, de nem világos, ki öl kit, nem túl hangsúlyos, hogy itt a kormányerőkkel együttműködő csapatok gyilkolnak civileket és nem a lázadók. Május közepéig kellett várni az első nagyobb cikkre a Népszabadságban arról, mi is ez az egész: „Tuszi kontra hutuk: 200 ezer halott”, alcím: „Ruandát Afrika Boszniájaként emlegetik.” Az illusztráció egy rajz, koponyákkal – egy számjegyű mennyiségű fénykép jelent meg a lapokban a polgárháborúról, térkép is csak egy-egy.

Ép ésszel alig felfogható számok ezek. S hogy a nemzetközi közösséget mégsem késztették cselekvésre e megdöbbentő számok vélhetően azért van, mert azok egy apró és eddig sem teljesen ismeretlen afrikai államból érkeznek.

Igazán földközeli képet – amikor nem ENSZ BT-ről, külföldiek kimenekítéséről volt szó, itt lehetett kapni először:

„Az etnikai alapon folyó népirtás nem kíméli sem az asszonyokat, sem a gyermekeket. A harcoló felek gyakran egész falvakat mészárolnak le.” Tanzániában felépült a világ legnagyobb menekülttábora, „A két állam közötti határfolyón naponta több száz felfúvódott holttest úszik le, némelyiküknek nincs feje, vagy valamelyik végtagja hiányzik. A menekültek meg jobb híján kénytelenek a folyóból inni.”

A lehető legközelibb képet a szörnyűségek érzékeltetésére végül a Magyar Nemzet adta, de a lap érthetetlenül szerény volt: saját anyagot közölt a szomszédos Tanzánia menekülttáborából, és a határ ruandai oldaláról, de

Peremiczky Attila ezután még egy helyszíni riportot írt a világ akkori legnagyobb menekülttáborából, a határ tanzániai oldaláról. A Menekültként a "béke szigetén" című cikk két fotóval csak a 8. oldalon kapott helyet, pedig más a helyszínhez ennyire közel akkor nem járt a magyar újságírók közül.

Mit láttak a hetilapok?

A 168 óra fókuszából kiesett Ruanda a három hónap alatt,

• egyedül Arthur Miller említi meg egy interjúban, ahol az író azt mondta: „Csak körül kell néznünk, és látjuk vagy halljuk, mi történik Afrikában, Ruandában vagy a volt Jugoszláviában. Ezekben az országokban sok ezer ember pusztul el, teljesen értelmetlenül.” 
• És egy olvasói levél írója arról beszélt, hogy, „milliók halnak meg Ruandában, s kevés segítséget nyújtunk nekik.”
• Végül Tamás Gáspár Miklós jegyezte meg egy interjúban – már nem sokkal a vérontás után, július 12-én –, hogy „ma az emberek nem attól szenvednek, hogy erős államok bántják őket, hanem attól, hogy nincs államuk. Ruandában és Boszniában nem az állam öli az embereket, hanem az állam nélkül maradt állampolgárok ölik egymást.”

A HVG-be viszont az első adandó alkalommal, április 16-án már bekerült egy hosszabb cikk, amely jobban képbe helyezte az olvasót arról, miért is tört ki a polgárháború, milyen előzménye van a tuszi-hutu ellentétnek – Burundiban például a hutuk voltak szenvedő alanyai több pogromnak –, és kiderült az is, hogy az ENSZ-re számítani illúzió. „Nem tudjuk, hogy ki harcol, kivel, hol és miért” – a cikk ezekkel a szavakkal nyitott, és ezt nem a szerző, hanem a ruandai ENSZ-csapatok kanadai parancsnoka, Romeo Dallaire mondta. Ekkor – a mészárlás első hetében – a cikk már 8 ezer halottról, utcára vonszolt és hutu fosztogató gyilkosok által agyonlőtt civilekről írt, és arról, hogy a „Temetetlen halottaktól bűzlő városban kitört a pánik”, „aki tudott, menekült, s a vérengzés néhány napon belül vidékre is kiterjedt.”

A két héttel későbbi cikkben már a számok is hangsúlyosabbak, mint a napilapokban: 193 ezer halott, 0,7-1,5 millió menekült, 270 ezres menekülttábor a határ túloldalán Tanzániában. „Óránként 6-700 csonkolt holttest úszik le a határfolyón.” És a nemzetközi passzivitás is elég nyilvánvalóvá válik, nem kell a sorok között bogarászni, hogy az ENSZ BT miről vitázik:

Az ENSZ 2500 főnyi békefenntartó kontingensét már nem érheti a korábbi vád, hogy ölbe tett kézzel figyeli, amint a két törzs tagjai irtják egymást – a harcok komolyra fordulását követően ugyanis csomagoltak és elhagyták az országot.

„A világszervezet egyelőre azon vitatkozik, hogy lehet-e népirtásnak minősíteni a ruandai eseményeket.”

Ruanda ezután hosszú időre eltűnt a hetilapból, június végén egy hírösszefoglaló jött, majd július 9-én jelent meg cikk, miután a tuszi lázadók elfoglalták a fővárost és lezajlott a népirtásos szabadrablásnak véget vető francia beavatkozás, amelyet az üldözött tuszikat képviselő lázadók sem támogattak, mert tartottak attól, hogy az akció az ő előrenyomulásuknak is akadálya lesz. Részben így is lett, de a hónap végén így alakulhatott meg az egységkormány hutu és tuszi képviselőkkel. (A nyugalom még messze volt, ezután már a hutu menekültek százezres áradatáról szóltak a magyar sajtóban a hátrasorolt helyeken megjelenő cikkek.) 

Leckének se volt jó

Tanulsága nincs annak, hogyan jelent meg Ruanda a sajtóban, sem annak, hogyan kezelte a mészárlást a nemzetközi közösség: hiába volt Bosznia szem előtt, az ENSZ egy év múlva ugyanúgy töketlenkedett a Srebrenicában, amikor távolról végignézte, hogyan mészárol le a szerb hadsereg 8000 bosnyák férfit és fiút, és 25 évvel később is vannak kevéssé szem előtt lévő etnikai tisztogatások mint amilyen Mianmarban indult két éve a rohingják ellen.

(Borítókép: A Ruandai Hazafias Front tagjai őrzik a kibongói börtönépület bejáratát (97 kilométerre Kigalitól) 1994. augusztus 12-én. Fotó: Hektor Mata / AFP)