Ilona
15 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

Szankciós aknák elől menekül az illiberális nagymester

K  AP20190715252
2019.08.08. 20:51 Módosítva: 2019.08.09. 08:38

Ha egy ország a Balkán és a Közel-Kelet, a Fekete- és a Földközi-tenger között fekszik, akkor annak diplomáciai kara még augusztus elején is csak óvatos rotációban mehet szabadságra. Hát még ha az ország vezetője hiperaktív és hiperkonfrontatív politikájáról ismert, és jelenleg is épp legfontosabb szövetségeseinek és partnereinek tűréshatárát tesztelgeti, miközben egy újabb offenzívával egyszerre tenyerel bele a régió legfontosabb etnikai és politikai konfliktusába.

Természetesen az illiberális nagymester Recep Tayyip Erdoğanról van szó, aki

  1. vasárnap bejelentette, hogy Törökország három éven belül már a harmadik offenzíváját indítja Szíriában, méghozzá a nyugati hatalmak egyetlen megbízható helyi szövetségesének számító kurd Népi Védelmi Egységek (YPG) ellen,
  2. júliusban véglegessé vált, hogy az orosz Sz-400-as légvédelmi rakétarendszer megérkezésével Törökország az eddig elköltött egymilliárd dollár ellenére elbukja a 116 darab ötödik generációs amerikai F-35-ös vadászgép megvásárlásának lehetőségét, de Trump közvetítésével július végén legalább az amerikai törvényhozás által követelt szankciókat sikerült elkerülnie, miközben szerzett egy csomó jó pontot a Törökország számára egyre fontosabbá váló Vlagyimir Putyinnál,
  3. és közben szankciókig menő konfliktusba bonyolódott az Európai Unióval, melynek nem tetszett, hogy Ankara az uniós tagállam Ciprus felségvizein akar kiaknázni egy milliárdokat érő gázmezőt.

Az első fejlemény tűnik a legsúlyosabbnak – már ha Erdoğan tényleg beváltja az Egyesült Államok tiltakozását azonnal kiváltó fenyegetését. Az a tény ugyanis némileg elveszi a fenyegetés élét, hogy a török elnök

nagyjából négy éve minden héten megígéri, hogy hamarosan végleg megsemmisíti a „terroristákat”.

De a határfal építésén, a katonák, járművek és rengeteg hadianyag állandó mozgatásán túl Törökország eddig csak a kurd kantonok közé éket verő – zömmel arab és turkomán lakosságú – Észak-Aleppót, illetve a teljesen kurdok által lakott, de viszonylag jelentéktelen Afrin kantont vonta ellenőrzése alá. A kurdok törzsterületének számító Rojava kantont eddig nem merte piszkálni, és ha meg is történne újabb kurd területek elfoglalása, azok valószínűleg a vezető kurd milícia, a Népi Védelmi Egységek Eufrátesztől nyugatra megmaradt szórványai lesznek. A bejelentés után egyébként keddtől itt, az Aleppó városától északra húzódó terület ellen hajtottak végre a törökök és a vazallus arab milíciák tüzérségi csapást.

Amit a törökök még az Iszlám Államnál is nehezebben tudnak elviselni

Azonban a jatagáncsörgetés mégsem csak – a később még előkerülő – gazdasági válság zajait hivatott elnyomni. Mert ahogy az Iszlám Állam szorításától megszabadult kurdoknak egyre nagyobb idejük van a demokratikus szocialista föderációjuk kiépítésére, úgy válik – török szempontból – egyre sürgetőbbé a háború.

Ennek leginkább az az oka, hogy az YPG a török hatóságok ellen kisebb szünetekkel 1984 óta gerillaháborúban álló Kurd Munkáspárt testvérszervezete, melyet nem mellesleg Törökország szövetségesei is terrorszervezetként bélyegeznek meg. Ankara úgy gondolja – és nem is alaptalanul –, hogy ha Szíriában Abdullah Öcalan ideológiai alapjain felépül egy kvázi autonóm kurd állam, akkor az a 10-15 milliós törökországi kurdok szeparatista harcainak is új lendületet ad.

Azonban a katonai erőfölény ellenére az Észak-szíriai Demokratikus Föderációt nem lesz olyan egyszerű eltiporni. Ugyanis miközben Törökország 2016-ig szemet hunyt az Iszlám Állam (IS) ténykedése felett, a kurd szélsőbaloldali szervezet Szíriában megbízható és tettre kész szövetségesnek bizonyult a Nyugat számára a Kalifátus felszámolását célzó hadműveletekben (ami különösen akkor tűnik nagy érdemnek, ha felidézzük, hogy az Egyesült Államokat rutinszerűen vágták át a szíriai ellenzéki milíciák).

Ezért azután a Nyugat úgy tett, mintha nem is a kurdokat, hanem az általuk létrehozott ernyőszervezetet, a Szíriai Demokratikus Erőket támogatnák a tonnaszámra szállított fegyverekkel, kommunikációs eszközökkel és járművekkel. No meg azokkal a kiképzőkkel és katonai tanácsadókkal, akik a Kalifátus legyőzésének tavaszi bejelentése, valamint Trump máig fenntartott csapatkivonási elképzelése ellenére is ott maradtak.

Csakhogy a nagyjából kétezer fős amerikai kontingens szerepe megváltozott, jelenlétük kimondatlanul is, de már leginkább a török inváziót hivatott megakadályozni.

Erdoğan azonban mindig is árulásnak tartotta a kurdok felett terpeszkedő amerikai védernyőt, és állandóan egy határ menti fegyvermentes övezet létrehozását követeli (ami a fő kurd települések elhelyezkedését tekintve lényegében a kurd milíciák lefegyverzésével lenne egyenlő). Azonban ennek megvalósítása az Egyesült Államok vonakodó egyetértése mellett/miatt nem nagyon haladt előre az elmúlt nyolc hónapban, és könnyen lehet, hogy az inváziós tervek, pontosabban az inváziós fenyegetés felfüggesztése ennek a zónának a kialakításában számíthat értékes adunak. Ehhez a legfrissebb fejlemény, hogy közös műveleti központot hozott létre Törökország és az USA az övezet kialakításával és igazgatásával kapcsolatban.

Elmaradtak a szankciók, de a világ legmodernebb gépei is

De a török elnök ezt a lapot villogtathatta akkor is, amikor elcsitította az orosz légvédelmi rakéták beszerzése miatti amerikai felháborodást. Az amerikai szenátus ugyanis július második felében egy pártokon átívelő kezdeményezéssel felszólította Donald Trumpot, hogy hozzon szankciókat Törökország ellen amiatt, hogy egy orosz rendszerrel, az Sz-400-assal akarja új alapra helyezni a légvédelmét. Az amerikai törvényhozók (és nyilván az amerikai fegyvergyártók) szerint nem elfogadható, hogy az USA egyik NATO-szövetségese a NATO-ra legnagyobb – még ha a hidegháborús szintet nem is karcoló – fenyegetést jelentő hatalomtól vesz ilyen stratégiai fontosságú fegyvert.

Az Sz-400-asok megvásárlása ráadásul az amerikai vádak szerint nem csak gesztus szintjén számít illetlenségnek, de katonai szempontól is veszélyes. Ugyanis az Sz-400-as lokátora, illetve a lokátor adatait rögzítő-elemző számítógép a török hadsereg egy sor más, főleg nyugati gyártmányú eszközéről szerezhet fontos adatokat, melyeket akár Moszkvában is megismerhetnek. A legveszélyeztetettebb típus a hipermodern F-35-ös lett volna, melynek az USA szerint Oroszország akár a lopakodó képességét is kiismerhette – volna. Mert amint kiderült, hogy török részről komolyan gondolják az orosz rakétavásárlást, Washington kitette az országot az egész vadászgépprogramból (melyben pedig fejlesztőként is részt vett).

A szankciók tekintetében azonban a Fehér Ház már nem volt túlságosan keménykezű; és végül a szankciókról való döntést az Sz-400-asok megérkezésének júliusi dátumáról eltolták a rendszerbe állításuk idejére, azaz 2020 tavaszára. Donald Trump leszögezte, hogy nem hibáztatja Erdoğant a döntése miatt, és személyes találkozón a republikánus frakciót is meggyőzte arról, hogy ne siessenek a törökök megbüntetésével. A külpolitikai ügyekben nagy befolyással bíró Lindsay Graham republikánus szenátor azzal a jól hangzó frázissal adott magyarázatot az enyhülésre, hogy: „Ha Törökországról van szó, akkor csakis egy win-win-megoldásról lehet szó."

Az amerikai enyhülés mögött részben az áll, hogy Trump személyesen nem tartja fenyegetésnek Erdoğan lavírozását, másfelől a törökök abban a kellemes helyzetben vannak, hogy a Turkish Airlines gépbeszerzésétől a Trump veje által kreált palesztin béketerv támogatásáig (vagy elutasításáig)

valóságos paklit halmoztak fel azokból az adukból, melyekkel garantálhatják az Egyesült Államok jóindulatát, vagy legalább is semlegességét.

Egy év alatt 13 orosz-török csúcs

A rakétavásárlási válságot könnyű lenne azzal magyarázni, hogy az Egyesült Államokkal a vámháborútól az emberi jogi kérdéseken keresztül az ellenzéki hitszónok, Fethullah Gülen kiadatásáig egy csomó ügyben összecsattanó Erdoğan függetlenedni akar az Egyesült Államoktól, és közben a kétmilliárd dollárnyi orosz hitelből végrehajtott kétes kimenetelű orosz fegyvervásárlással felvállalja a Putyintól való függőséget – azaz

lényegében belecsúszik a maga mini Paks 2-jébe.

Csakhogy az orosz és a török elnök nem valamilyen vazallusi viszonytól vezéreltetve bonyolított le csak 2018-ban 13 személyes találkozót és 7 telefonbeszélgetést. Ugyanis mára Törökországon és Oroszországon kívül nem maradt olyan nemzetközi hatalom, mely komoly hatással bírna a szíriai polgárháborúban részt vevő erőkre.

És annak ellenére, hogy Putyin és Erdoğan ellenséges erőket támogatnak, a 2015-ös mélypont (amikor török F-16-osok lelőttek egy orosz Szuhoj-24-es vadászbombázót) óta a két hatalom alapvetően sikeresen tartja kordában a polgárháborús harcokat. Nem arról van szó, hogy azóta ne történtek volna szörnyű vérontások, és ne fenyegetnének humanitárius katasztrófák, de például az utolsó ellenzéki területen, Idlib kormányzóságban a két hatalom összefogása eddig sikerrel akadályozta meg a totális vérontást és a civil élet totális összeomlását (még akkor is, ha az oroszok előszeretettel bombázzák le a régió kórházait).

Akkor is megnyitnák a gázcsapot, ha az EU elzárja a pénzcsapot

Erdoğan hosszú éveken keresztül a választók – igaz, mindig hajszálnyi – többségével el tudta hitetni, hogy ő és csakis ő tudja megvédeni Törökországot a kurdoktól/spekulánsoktól/gülenistáktól. Azonban a háborús szólamok egyre többeket idegesítenek, mert közben részben pont az elnök kézi vezérlésének is köszönhetően befulladt a dollárhitelből finanszírozott gazdasági növekedés, meredeken zuhant a líra, és elmélyült az illiberális rezsimmel szembeni elégedetlenség.

Érthető, hogy a török vezetés ki akarja venni a részét a Földközi-tenger keleti medencéjének földgázkincsének kiaknázásából – melyet 2014 óta ott próbált elgáncsolni, ahol csak tudott.

A probléma csak ott van, hogy a törökök által kiszemelt gázmezők a nemzetközi jog alapján ciprusi felségvizek alatt rejtőznek, a török álláspont szerint viszont az Ankara által létrehozott bábállamhoz, Észak-Ciprushoz tartoznak, mely nagylelkűen engedélyt is adott nekik a kísérleti fúrásokra. Törökország hadihajók és felderítő gépek fedezete alatt két kutatóhajót is a Ciprustól nyugatra található vizekre küldött, kiváltva Ciprus és Görögország tiltakozását, melyet kisebb uniós szankciók követtek (az EU egészen addig nem fog keménykedni a törökökkel szemben, amíg rájuk van utalva a szíriai menekültek feltartóztatásában).

Ráadásul – amolyan minden mindennel összefügg alapon – ez a próbálkozás is kiváltotta az Egyesült Államok haragját, mivel az USA geopolitikai elképzelései szerint a tenger alatt fekvő, összesen 3500 köbkilométernyi gázvagyont az egymással az év elején már koordinációs fórumot létrehozó Izrael, Egyiptom és Ciprus termelné ki és szállítaná az európai piacokra – enyhítve ezzel a kontinens orosz gázfüggőségét.

A Törökországgal való többi súrlódás miatt eleve érzékenyebb amerikai törvényhozók a júliusi incidensekre reagálva ezért egy jelzésértékű, 5 millió eurós katonai segítséget szavaztak meg Ciprus és Görögország számára, és feloldottak több fegyverszállítási korlátozást a szigetországgal szemben. A szankciókra és riválisainak tett gesztusokra a török diplomácia bejelentette, „minden opció" iránt nyitott.

Azonban valójában úgy tűnik, egy opció mégsem játszik: a fúrások leállítása.