Zsófia
15 °C
23 °C
Index - In English In English Eng

Leparkoltuk a Zsigulit, és mentünk forradalmat csinálni

Baltic-Way-Jaan-Künnap-Wiki
2019.08.25. 20:40
Tetszettek volna forradalmat csinálni: a baltiak 1989-ben csináltak, békéset, erőszakmenteset, a három kis ország felét az utcákra szólítva. A Tallinntól Vilniusig élőláncba álló kétmillió ember kihasználta a történelmi esélyt, fegyverek nélkül kényszerítette meghátrálásra a Szovjetuniót. Hogy emlékeznek erre 30 év után, mi köze ehhez a black metálnak, és mi lett volna, ha Gorbacsov helyett Putyin a Szovjetunió ura? Riport Rigából.

Nem jártam még olyan országban, ahol egy black metál együttes a fő performer az állami ünnepi megemlékezéseken, Lettországban viszont bevállalták, hogy a Skyforger folkmetál operája legyen a csúcspont egy észt és egy litván pogány banda felvezetése után. Az apropó a rendszerváltás fő eseményének a 30. évfordulója: a balti láncé, amikor 1989. augusztus 23-án kétmillió ember ment ki, és fogta meg egymás kezét Vilniustól Tallinnig, hogy ácsit mondjon a még bőven az országaikat megszállva tartó Vörös Hadseregnek és a szovjet vezetőknek.

Ez volt az a katartikus rendszerváltó pillanat, amit nálunk sokszor szoktak hiányolni, és amitől Moszkva is igazán megrettent, hogy tényleg el fogja veszteni az 1940-ben, majd '45-ben újra bekebelezett térséget, a Szovjetunió messze legnyugatosabb népeit. Néhány hónapon belül ez be is következett, és a balti mozgalmak dominóeffektust indítottak el a térségben: a SZU szétesett, a felborult dominókat pedig egy-két kisebb darabtól eltekintve idáig az újraéledt orosz birodalmi politika sem tudta visszaállítani.

A Skyforger látványos színpadi produkciója Kurbads, egy kilencfejű rém és más zűrös természetű démonokat legyőző lett mitikus hérosz történetét folkmetálosította az István, a királynál némileg nagyobb erővel – aki akar, könnyen láthat bele politikai áthallásokat is, de a kereszténység előtti hagyományvilág és a népi kultúra amúgy is iszonyúan jelen van a Baltikumban a lett Dievturi és a litván Romuva pogány spiritualizmusától az ötévente megtartott, az egész országot mozgósító rigai népdal- és néptáncfesztiválig.

A helyiek – vannak, akik szó szerint – tényleg imádják a természetet, de hogy egy koncerten sem nagyon vannak eldobált csikkek vagy műanyagpoharak, magyar szemmel már egészen zavarba ejtő. Csak az a fura, hogy a nyírfákkal, tölgyekkel, fenyőkkel vegyes gyönyörű erdőkben sem nagyon köszönnek egymásnak a túrázók. Talán ők is valamelyik itt honos természetfeletti lényre koncentrálnak, de az is lehet, hogy csak örülnek, hogy nem kell felvenniük a kontaktust idegenekkel. A turistás rigai belvárosban is az átható csend üti meg elsőként a látogatót, sőt van a városban egy Zolitude nevű lakótelep is, de nem csak ez hangzik úgy, mintha Magánykerületnek hívnák.

A lettek annyira szeretik hangsúlyozni, hogy mennyire introvertáltak, hogy Londonban a tavalyi könyvvásáron – #Iamintrovert – erre alapozták nagy sikerű irodalmi kampányukat is.

„Ha bókolsz egy lettnek, piros-fehér-pirosba vált az arcszíne"

– figurázzák ki befelé fordulásukat a nemzeti színeikkel játszó viccben, de közben ezt ők inkább kreativitásnak szeretnék hinni, aminek a fejlesztése a lett oktatásban is hangsúlyos cél, és büszkék a fejlődő startup szcénájukra is. Ebben persze a gazdaságilag másban is kiemelkedő észtek az élenjárók arrafelé, de a lettek sem akarnak lemaradni.

A három balti ország között jó a viszony, a külpolitikában közös alapvetés az orosz befolyással szembeni kiállás (ez főleg Lettországban az állampolgárságától is megfosztott orosz kisebbség rovására megy) és a nyugatos orientáció. A három miniszterelnök évfordulós közös sajtótájékoztatóján is a kooperációt hangsúlyozzák természetesen, és ugyan a magas lett Krisjanis Karins menne el ránézésre simán norvégnak is, az észt Jüri Ratas kapja a kérdést, hogy ők már inkább Skandináviához húznak-e. Természetesen nem, nem is kell választani – szól a hivatalos válasz, és érdemi nézeteltérés is csak az energiapolitika kapcsán jelenik meg ezúttal.

Nem az EU-s klímacélok blokkolása miatt, amibe a visegrádiakhoz hasonlóan első körben az észtek is beleálltak a palagázbizniszük miatt, hanem a belorusz atomerőmű ügyében. A környezeti szempontból kockázatosnak tartott, már átadás előtt álló osztroveci erőmű közvetlenül a litván határ mellett van, Pakshoz hasonló technikával, orosz kölcsönből szintén a Roszatom építi, és a litvánok régóta tiltakoznak ellene – a lettek azonban nem álltak melléjük, bár döntés még nincs, valószínűleg ők így is az orosz projektből fedeznék az energiaszükségletüket.

1989 nyarán a baltiak mar ellenzéki erőket választottak meg, de Moszkvában a glasznoszty és peresztrojka jelszavai ellenére Mihail Gorbacsov egyáltalán nem akarta elfogadni az elszakadást. A balti mozgalmak résztvevőit szélsőséges burzsoá-nacionalistáknak, időnként fasisztáknak állították be, amiért azok – a szovjet himnuszon túllépve – inkább már szövetségbe forrás nélkül szerettek volna simán csak szabad köztársaságok lenni. Amikor a három balti országot a szovjet érdekszférába dobó Molotov-Ribbentrop-paktum után a Vörös Hadsereg néhány nap alatt megszállta Észtorszagot, Lettországot és Litvániát, másfél hónapon belül elcsalták a választásokat, deportálták a helyi elitet és kiépítették a szovjet terrorrendszert.

A kulákok és más osztály- és politikai ellenségek újabb tömegeinek elszibériásítása után rengeteg oroszt telepítettek be főleg a két északibb tagköztársaságba, az etnikai viszonyokat is alapvetően átalakítva. A szokásos kisállami nemzethalál-víziók a Baltikumban tökéletesen indokolt félelmek voltak – a paranoiának az a különleges válfaja, amikor a pszichózis a valóság helyes leképezése.

1989-ben a balti demokratikus és nemzeti mozgalmak éppen a Molotov–Ribbentrop-paktum 60. évfordulójára időzítették a fő akciójukat. Szinte egyidőben a keletnémetek magyar kiengedésével, az egész kelet-európai rendszerváltás egyik legfontosabb és legkatartikusabb pillanata volt, hogy a kis baltiak a közmondásos introvertáltságukat felfüggesztve együtt álltak ki a szabadságért.

„Mi tényleg eléggé magunknak valók voltunk egyébként, de harminc éve kiálltunk, és kinyújtottuk a kezünket. Én akkor a cipőgyárban dolgoztam, az erősebb cipőket persze vitték az oroszokhoz, nálunk csak a silányabbak maradtak. Riga mellé mentünk ki egy faluba, a városban már annyian álltak láncban, hogy három vagy négy kört kellett alkotniuk, el sem fértek” – meséli egy hatvanas férfi az ünnepségeken Riga főterén, amikor a saját emlékeiről kérdezem.

„Leparkoltuk a Zsigulit, vittük a rádiót, hogy halljuk, mikor kell megfognunk a mellettünk álló kezet."

Itt, az aranyfigurás Szabadság-szobornál most koncertek, államfői koszorúzások és köztéri fotókiállítás van a 30 évvel ezelőtti eseményekről, a hivatalos emlékezeti rituálé díszletei között. Ezt a két világháború között emelt szobrot meghagyták a szovjet időkben is, mást viszont nem sok mindent. A „szovjet megszállás éveiben”, ahogy a baltiaknál a rendszerváltás óta nevezik az időszakot, a nemzeti jelképeket is betiltották, nem lehetett használni az észt, lett, litván zászlókat sem. Természetesen a Szabadság-szobornál sem engedélyeztek semmilyen gyűlést – a meginduló olvadás után, 1987-ben azonban már 5000-en helyeztek el itt virágokat a Sztálin alatt deportáltak emlékére.

Nálunk Bős-Nagymaros, ott a Daugavára tervezett vízerőmű váltott ki nagy ellenállást: folyószabályozás elleni tiltakozás jelentette az áttörést a letteknél is. Tulajdonképpen ebből nőtt ki a Lett Népi Front, az a tömegmozgalom, amely '89-ben a szovjet rezsim elleni élőláncot szervezte az országban. Akkorra helyben már győztek a félig szabad utolsó szovjet választásokon, és a fő céljuk a balti államok teljes függetlensége volt. Az volt az alapvetésük, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum a titkos záradékával együtt törvénytelen, a Szovjetunió egyszerűen megszállta a balti köztársaságokat, semmibe véve szuverenitásukat és a nemzetközi jogot. Ez messze nem csak történelmi kérdés volt: ha így van, a Szovjetunióhoz való tartozásuk is illegitim.

A Hitler és Sztálin közötti paktum átértékelésére a dumában vizsgálóbizottságot akartak létrehozni, Moszkvában viszont a Gorbacsov-féle reformerők is blokkolni próbálták a témát, inkább a balti népeket igyekeztek szembe fordítani egymással, és a Gorbi-mániás nyugati sajtó is inkább Moszkva álláspontjának adott hangot.

Egy igazán látványos, közös és látványosan békés akció ezért létkérdés volt a balti közvéleménynek.

Az, hogy ennek a formája élőlánc legyen, észt kezdeményezés volt miután látták, hogy Gorbacsovval nem tudnak megegyezni. A szervezők úgy számolták, hogy egy emberre átlagosan másfél métert számolva legalább félmillió résztvevőre van szükségük, hogy a lánc végig érjen a három főváros között. A három országban összesen élnek 6 millióan, így ez komoly szervezéssel is kétséges volt – úgy gondolták, ha nem jön össze, zászlókkal, népviseletekkel, nemzeti színű szalagokkal pótolják a hiányzó szemeket. Nem kellett: 1989. augusztus 23-án kétmillió ember kapaszkodott össze, a teljes népesség több, mint harmada.

„Soha nem volt meg a történelmünkben, hogy a nemzet ennyire egységben volt, fantasztikus szolidaritásban. Azt éreztük, hogy a három kis ország együtt nagy erővel bír” – mondja most Dainis Ivans, a Lett Népi Front akkori vezetője, a balti rendszerváltás egyik kulcsfigurája. Az újságíróból lett aktivista 1989-ben alig harminc éves volt, ő volt a balti lánc egyik fő szervezője, amiért a Szovjetunió egyik szétbontójának is szokták mondani. Ez ellen ő sem tiltakozik, amikor az évfordulón a Népi Front ma már múzeumként működő volt székházában beszélünk vele.

Ivans a rendszerváltás után egy időre beállt profi politikusnak, pártjának azonban nagyon gyorsan beteljesedett a rendszerváltó mozgalmak szokásos sorsa: 1993-ban máris kiestek a parlamentből. Ivans így megélte a saját muzealizációját: miközben beszél nekünk, mögötte a faltól-falig képen korabeli önmaga, csak valamivel több hajjal, egy lett népi motívumokkal ékesített nyolcvanas évek végi pulcsiban a szovjet népgyűlésben. A pulóver ma szintén kiállítási anyag a múzeumban.

„Gorbacsov általában lefelé beszélt hozzám, apáskodva, mintha aggódna értem. Gorbacsov alaphiányossága volt, hogy nem értette a nemzeti tényezőt a szovjet köztársaságokban"

– mondja harminc év elteltével Ivans. „A lett kommunisták az utolsó pillanatban mégsem engedték meg, hogy a rádió élőben közvetítse a láncot, de néhány rádiós előtte felvette a beszédemet. Szentimentális voltam, a paktum évfordulójáról beszéltem, és arról, hogy itt az idő, most megfordulhat a sorsunk. Mindenkit bátorítottam, hogy menjenek ki” – meséli.

A kétmillió ember három országon keresztül este hét órakor negyedórára láncba állt. „Ötven évvel ezelőtt úgy adták el a szabadságunkat és az országunkat, mintha nem is léteztünk volna, mintha nem emberi lények lennénk, vagy egy nemzet, amire tekintettel kell lenni. Ötven évvel ezelőtt az elnyomók úgy döntöttek, hogy mi nem létezünk, és soha többé nem is leszünk. Ötven év eltelt, de mi mégis itt vagyunk. Napok és évek telnek majd el, sok minden fog eltűnni és elfelejtődni. Ez a pillanat azonban örökké megmarad” – hallották az utcákra kivitt régi szovjet rádiókból az emberek 1989-ben.

Bár az élőlánccal látszólag nem változott semmi, a Vörös Hadsereg egységei továbbra is ott voltak a Baltikum több száz katonai bázisán, a fejekben valami alapvetően átalakult. A Kreml három nap múlva fenyegető hangú közleményt adott ki, hogy a helyi nacionalizmusok miatt a balti népek katasztrófa felé rohannak és még a puszta jövőjük is kérdésessé válik – utólagos beszámolók szerint a Kremlben is pánikba estek. A balti lánc fordulópont volt: vagy bekeményítenek, és elmennek abba az irányba, mint Kína a Tienanmen téren, amivel Gorbacsov egész reformpolitikája is bukott volna, vagy túllép rajtuk a történelem, és tényleges irányítás helyett sodródnak a valódi szétesés felé.

„Eleinte még betilthatták volna a balti nemzeti szerveződéseket, de Gorbacsov egy ideig bennünk látta a támogatóit a keményvonalas KGB-sekkel szemben. Utána mondogatta is, hogy a mi kilépésünk miatt nem lehetett sikeres a reformpolitikája” – mondta most Dainis Ivans a kérdésre, hogy Gorbacsov személyes ügyetlensége miatt esett-e szét szerinte a Szovjetunió, vagy inkább történelmi szükségszerűség volt-e.

„Ha akkor egy Putyin lett volna a szovjet vezető, nem kérdés, hogy engem azonnal letartóztatnak, a Szovjetunió meg valószínűleg egyben marad, talán elmegy egy észak-koreai irányba."

Amikor a mostani 30. évfordulóra időzített rigai konferenciáját Angela Merkel videón köszöntötte, a német kancellár arról beszélt, hogy őt 1989-ben az NDK-ban személyesen is nagyon megindította az emberi láncot alkotó, népdalokat éneklő észtek, lettek, litvánok látványa, az európai szabadságvágy egyik legerősebb képe.

A balti láncnak, a békés ellenállás képeinek nagy hatása volt az egész térségre. A láncból dominó lett, nem sokkal később Moldovában és Ukrajnában is tartottak hasonló tiltakozást, de a baltiak szerint a berlini fal lebontásához is alapvetően hozzájárult, hogy az emberek a balti példa után elhitték: valóban ki lehet lépni a szovjet blokkból.

Megállítani a Napot

„A hős neve az idő mélyébe vész

Átírják a történetét

Akik meghaltak, elfeledik

Új fű sarjad a csontjaikból

Mégsem ez lesz a vége

A csata újraindul

Hol Kurbads áll

És küzd hősiesen

Megállítja a Napot az égen

És visszafordítja a folyót, ha kell”

(Részlet a lett népi hős, Kurbads legendájából, a Skyforgers feldolgozásában)

(Borítókép: Jaan Künnap / Wikipedia)