Orsolya
11 °C
26 °C
Index - In English In English Eng

20 millió rabszolga szigete

GettyImages-929085736
2019.09.15. 18:23

Alig negyedakkora, mint a Margitsziget, mégis 20 millió embert hurcoltak el róla, akikből hatmillió vesztette életét az úton vagy a fogságban – legalábbis így él ma az emlékezetben az óvilág legnyugatibb csücske, a szenegáli Gorée szigete, pár kilométerre a fővárostól, Dakartól.

A számok ugyan még úgy is túlzónak tűnnek , hogy a több mint három évszázadon át zajló rabszolga-kereskedelem egész idejére vonatkozik, mindenesetre Gorée a feketék elhurcolásának szimbólumává vált, ahol illik megjelennie minden arra járó nyugati politikusnak – volt ott Bill Clinton, George W. Bush, Barack Obama is – és elgondolkodnia a „civilizált világ” barbárságán. Igaz, a bocsánatkérésig a nyugati politikusok nem jutottak el: ezt a katolikus egyház nevében tette csak meg II. János Pál pápa, még 1992-ben.

„Nem tudom, talán a politikusok attól tartanak, hogy ha országuk nevében bocsánatot kérnének, akkor Afrika kártérítést követelne” – mondta a sziget idegenvezetője. Tavaly a portugál elnök is járt a szigeten, ám hiába épp ez az ország nyitotta meg a gyarmatosító rabszolga-kereskedelem évszázadait, Marcelo Rebelo de Sousa beérte annyival, hogy országa azzal „már elismerte az emberkereskedelem igazságtalanságát, hogy 1760-ban ezt korlátozó törvényt fogadott el”. A szerecsen- vagyis pont, hogy fehérmosdatás nem aratott nagy sikert.

Portugália másfél évszázados fennhatósága után a hollandok jöttek, kis brit közjátékkal, aztán a franciáké lett a sziget, csaknem háromszáz évre, Szenegál 1960-as függetlenedéséig. Akkor már 110 éve megszűnt a francia területeken a rabszolga-kereskedelem. A becslések nagyon eltérők, 5-40 millióra teszik az Afrikából Amerikába szállított rabszolgák számát 350 év alatt, ennek megfelelően a franciák aránya is 1,5-10 millió között mozog.

Az örök búcsú ajtaja 

Nem nyugati találmány

Az Újvilágba elhurcolt milliókról és az elvárható bocsánatkérésről jóval több szó esik, mint arról, hogy az afrikai emberkereskedelem jóval a nyugati gyarmatosítók előtt megindult. A koraközépkorban, már az iszlamizáció előtt indultak arab hajókon emberszállítmányok a Közel-Keletre, az iszlám hódítással ez még kiterjedtebb és szervezettebb volt. Az európaiak bő 300 éves működésével szemben ez egészen a 20. század elejéig, összesen 1300 évig fennmaradt a rendszer, amelyben a kasztrálás is sokkal nagyobb szerepet kapott.

Az Oszmán Birodalom révén a törökök is bekapcsolódtak a rabszolga-kereskedelembe, Afrikán túl az európai hódoltság területeiről is begyűjtve rabszolgákat – részben katonai igényeiket is kielégítve. Igaz, volt, aki így hatalmas karriert is befuthatott, mint Pargali Ibrahim, aki halászatból élő családjától elszakított görög keresztény fiúból I. Szulejmán nagyvezíre és sógora lett.

Az komolyan fel sem merül, hogy az arab államok és Törökország elismerve évezredes szerepüket az afrikai emberkereskedelemben bocsánatot kérjenek.

A sziget három kilométernyi hajóút után a zsúfolt Dakartól egy egészen más világba visz: nincsenek autók, motorok, csend van, és színes, 18-19. századi épületek. A hely már a francia fennhatóság idején védett lett, az ENSZ 1978-ban vette fel világörökségi listájára.

Gorée épületei között áll a mályvaszínű a rabszolgaház is, ahol részletesen bemutatják a fogva tartás körülményeit. De hogyan került az emberanyag a szigetre?

A fehérek általában nem közvetlenül gyűjtötték be a rabszolgákat, sokszor nem is mentek a kontinensre – Dakar a 19. századig nem is vált jelentősebb várossá –, hanem kihasználták a szárazföldi törzsi háborúkat. Az egyik felet fegyverrel látták el, akik aztán a győzelem után cserébe leszállították a veszteseket a szigetre. Nagyjából ez az egyszerű recept működött évszázadokon át.

„Négytől tizenkét éves korig már adtak el rabszolgákat, ilyenkor kifejezetten ügyelve arra, hogy elválasszák őket az anyjuktól. A 12 év feletti fiúkat pedig, ha elérték a 60 kilogrammot, már férfiként adták el” – mondta az Eric néven bemutatkozott idegenvezető.

Szenegáli idegenvezető

A 60 kilogrammnak megfelelő súly annyira fontos volt, hogy külön hizlaldát is tartottak fenn a rabszolgaházban, ahol akár hetekig táplálták, hogy végre egy Amerikába tartó hajóra küldhessék az örök búcsú ajtaján át vezető vékony pallón.

Ami az ajtót illeti, a történészek szerint ez nem történhetett pontosan így, különösen nem egy 1780-ban felhúzott háznál, de a rabszolga-kereskedelem bemutatásánál ez talán nem is annyira fontos, mint maga a jelkép.

Mulattok és signarék

Már csak azért sem fontos, hogy milliók léptek-e át az ajtón, vagy csak tízezrek, mert a sziget bemutatásában központi helyen lévő rabszolgaház ha késői is, eredeti. És nem is akárkié volt, hanem egy olyan családé, amelynek története jól mutatja, miért is működhet egy ilyen rendszer: azért, mert érdekeltté tették benne a helyiek egy részét.

szenegal4
Fotó: Nyilas Gergely / Index

Nem csak a már említett fegyverkereskedelemmel, amely révén a szárazföldön az egyik törzs előnyhöz juthatott a másikkal szemben, hanem egy sajátos, leginkább Gorée szigetén jellemzővé vált csoport megteremtésével – a mulattok és signarék világával.

„A nőket és férfiakat külön tartották a cellákban, a gyerekeken kívül mindenki láncon volt. A házba érkező fehér vendégek, rabszolga-kereskedők megvásárolhatták a szűz lányokat is tartózkodásuk idejére” – mondta Eric. Ha ebből a kapcsolatból gyerek született, az anya és az utód is felszabadult, és komoly privilégiumokat kapott: földet birtokolhatott és a rabszolga-kereskedelemben is részt vehetett, lényegében fehéreknek járó jogokkal.

A férfi utódok voltak a mulattok – a szó ma általában a fehér és fekete szülők gyermekeit jelenti –, a nők a signarék. Utóbbiak meglepően nagy szerepet kaptak a kereskedelemben, és komoly vagyonra tettek szert. Ilyen volt Anne Pépin, akinek több rabszolgaháza is volt a szigeten, vagy a fivére, akié az a bizonyos, máig álló rabszolgaház.

szenegal5
Fotó: Nyilas Gergely / Index

Gyakori volt a signarék és a fehér kereskedők házassága is: a férfi helyi kapcsolatokat, a nő a kereskedelem kiterjesztését kapta a frigytől. 

Az egyik felére emlékeznek

Furcsa kettősség jellemzi a szembenézést a nyugati rabszolga-kereskedelemmel. Emlékművei régóta vannak a rabszolgaság eltörlésének, de a rabszolga-kereskedelem áldozatainak emlékét később kezdték ápolni: igaz, Liverpoolban 1994-ben megnyílt a Rabszolgaság Nemzetközi Múzeuma, két éve pedig még az előző francia elnök, François Hollande ígérte meg egy rabszolgaságnak és rabszolga-kereskedelemnek szentelt francia múzeum felállítását.

Előtte egy évvel, 2015-ben pedig felavatta a világ legnagyobbnak mondott, rabszolgaságnak szentelt múzeumát Franciaország karibi tengeren túli megyéjében, Guadeloupe szigetén.

A Gorée-i rabszolgaházban kimondott hatmillió halott – tekintettel az egyébként erősen eltérő becslésekre – talán nem egészen véletlen.

Afrikai holokausztnak nevezem a rabszolga-kereskedelmet. Akik belehaltak, azoknak kijár ez az elnevezés

– mondta néhány éve a Haaretznek egy interjúban Marcus Rediker. Az amerikai történészt a rabszolga-kereskedelem technikai részleteiről, kifejezetten a hajón való szállításról írt könyvet, elismerve, hogy nem feleltethető meg pontosan a holokausztnak az afrikai emberkereskedelem – előbbiben a cél a megsemmisítés volt, utóbbiban az emberi élettel ugyan nem sokat törődve, de a cél mégis az élőerőn keresztül a profitszerzés volt –, de mégis fontos a szembenézés.

A magát baloldaliként aposztrofáló Rediker szerint az Egyesült Államokban egyelőre nem lehetséges, hogy ugyanolyan módon emlékezzenek a rabszolgaságra, mint ahogyan Izrael emlékezik a holokausztra. "A fehér lakosság többsége ellenez olyan szembenézést, amelynek politikai, gazdasági következményei lehetnek" – mondta a történész.

A legnagyobb emlékmű

Gorée szigetén ma mindössze 1300 ember lakik.

Néhány partmenti kávézó, egy remek kilátással megáldott étterem és egy kis hotel mellett az ott élők többnyire szuveníreket gyártanak. Az ingatlanok többségében állami kézben vannak. Ami magántulajdonban van, az korlátozottan értékesíthető, építkezni pedig nem is lehet a szigeten, így garantáltan a világ legnagyobb, rabszolgaságnak szentelt emlékműve marad.