Valér
-1 °C
9 °C
Index - In English In English Eng

Amerika elkezdi beszedni a védelmi pénzt

GettyImages-847524922
2019.11.22. 07:35
Az Egyesült Államok a hírek szerint Dél-Koreától a védelmi hozzájárulása ötszörösét, Japántól négyszeresét akarja beszedni, azaz Donald Trump jelentősen növelné az amerikai katonai jelenlét árát szövetségesei számára. A tehermegosztás kiegyenlítésével Washington nem most próbálkozik először, valójában az 1950-es évek óta minden amerikai elnök előhozakodott a dologgal. Trump bírálói szerint ugyanakkor a jelenlegi amerikai hozzáállás anyagi hozadékától függetlenül hosszú távon többet árt, mint használ, és Kína malmára hajthatja a vizet.

Donald Trump amerikai elnök egyik régi panasza, hogy szövetségesei élősködnek az Egyesült Államokon: nem képesek amerikai segítség nélkül megvédeni magukat, nem fizetnek eleget az amerikai segítségért cserébe, nem vállalnak elég jelentős szerepet az amerikai külpolitikai érdekek támogatásában, emellett pedig még kereskedelmi téren is lehúzzák Amerikát. 

Erre hivatkozva Trump ismét meglebegtette, hogy jelentősen felemeli a katonai szövetség árát.

Sajtóértesülések szerint az amerikai kormány azt követelte Dél-Koreától, hogy a jelenlegi évi egymilliárd helyett ötmilliárd dollárt fizessen azért cserébe, hogy Washington az észak-koreai fenyegetésre hivatkozva mintegy 30 ezer katonát állomásoztat az országban. Japán esetében kétmilliárdról nyolcmilliárdra akarják emelni az összeget; ott nagyságrendileg 50 ezer amerikai katona teljesít szolgálatot.

Ugyanezen két országot a Trump-kormány gazdaságilag is megcsuklóztatta: Dél-Koreával újratárgyalta kereskedelmi szerződését, Japánnal pedig idén ősszel állapodott meg nagy vonalakban egy hasonló megállapodásról. A paktumokkal Washington a kétoldalú kereskedelmi deficit csökkentését akarja elérni.

Egyesek szerint az ehhez hasonló követelések a közeljövőben elérhetik az Egyesült Államok többi szövetségét; így a Trump által mind védelmi, mind gazdasági téren évek óta bírált európai NATO-tagokat is.

Szakértők viszont arra is figyelmeztetnek, hogy a szövetségesek megfejése nem feltétlenül jó stratégia. Az Egyesült Államoknak ugyanúgy szüksége van partnereire, mint fordítva, a pénzügyi viták pedig gyengíthetik a szövetségeket, ezáltal pedig Washington geopolitikai riválisai, Kína és Oroszország malmára hajthatják a vizet. 

Nem Trump kezdte, de új szintre emelte

A Donald Trump által megfogalmazott panaszok nem újak és egyáltalán nem a jelenlegi elnökhöz köthetők: Dwight D. Eisenhower már 1952-ben arról beszélt, hogy a dolog anyagi vonzatai miatt Washington nem vállalhatja örökre magára más országok védelmét. 

Trumpig bezárólag az Eisenhowert követő összes amerikai elnök presszionálta NATO-s és ázsiai szövetségeseit, hogy költsenek többet saját hadseregükre, és vállaljanak nagyobb nemzetközi biztonságpolitikai szerepet. 

A szövetségesek viszont hagyományosan vonakodnak eleget tenni az amerikai igényeknek, ami jó ideje feszültségforrást jelent.

Ezzel párhuzamosan, különösen a drága, végeláthatatlan és nem igazán sikeres afganisztáni és iraki háborúk miatt az Egyesült Államokban erősebbek lettek azok a hangok, amelyek szerint Washington túl sok pénzt és energiát fecsérel a külföldi katonai jelenlétre, valamint az olyan konfliktusokra, amelyekben nem áll érdekében részt vennie. Nagy vonalakban hasonló alapvetéseken alapult a Trumpot megelőző demokrata párti Barack Obama külpolitikája, aki az amerikai katonai aktivitás visszafogása mellett próbálta fenntartani az ország nemzetközi vezető szerepét (a gyakorlatban elég mérsékelt sikerrel).

Trumpnak köszönhetően ennek az elképzelésnek egy unortodox, elvi megfontolásoktól megtisztított, az önös és anyagi érdekeket minden más fölé helyező verziója a jobboldalon is visszatért. Ez a gyakorlatban ahhoz vezetett, hogy az elnök egyrészt a korábbiaknál jóval agresszívabban próbál több pénzt kisajtolni a szövetségesekből, másrészt a szövetségi rendszer mélyebb stratégiai szempontjainál élénkebben foglalkoztatják a dolog pénzügyi vonzatai. Emiatt korábban a NATO-ból való kilépés és az amerikai csapatok Koreából való kivonásának gondolatával is flörtölt, ami korábban súlyos tabunak számított. És a fentiekkel magyarázzák a Dél-Koreával és Japánnal szembeni követeléseket is.

Összetettebb 

Az amerikai világpolitikai szerep fenntartása mellet érvelők szerint ugyanakkor az egyenlet összetettebb a Trump által citált pénzügyi vonzatoknál:

a szövetségek politikai hasznát elég nehéz pusztán anyagi tranzakciókkal számszerűsíteni. 

Japán és Korea nélkül sokkal nehezebb megrendszabályozni akár Észak-Koreát, akár az egyre inkább Washington fő geopolitikai riválisává előlépő Kínát; Európa nélkül pedig Oroszország féken tartása és a közel-keleti csendőrködés válna összetettebbé. Trump egyedi külpolitikai stílusától függetlenül a jelek szerint Washingtonban növekvő egyetértés övezi azt az elképzelést, hogy Amerikának féken kell tartania Kína politikai, gazdasági és katonai ambícióit; ezt viszont nehéz lenne az ázsiai szövetségesek nélkül kivitelezni.

Az anyagi ügyek terén sem elhanyagolható része az egyenletnek, hogy a szövetségesek védelmi beszerzéseik egy jelentős részével Amerikát gazdagítják. Japán fegyverrendszereinek 90 százalékát Amerikától szerzi be, Szöul és Tokió a területén lévő amerikai támaszpontok modernizálásának, és kiszolgálásának költségét is állja. A védelmi hozzájárulás növelése pedig eleve csepp a tengerben: az Egyesült Államok becslések szerint nagyságrendileg évi 150 milliárd dollárt költ külföldi támaszpontjaira,

azaz relatíve mérsékelt a hatása annak, hogy 3 vagy 13 milliárdot szed be Szöultól és Tokiótól.

A trumpi pénzbehajtás potenciális sikerét a belpolitika is árnyalja. Bár felmérések Japánban és Dél-Koreában is 60 százalék körülre teszik a szövetséget támogatók arányát, az amerikai katonai jelenlétet a baloldalról mindkét országban éles bírálatok érik, és a hozzájárulás növelése sehol sem népszerű téma. Dél-Koreában jövő tavasszal választásokat tartanak, ezért a balos Mun Dzsein elnök számára nehezen lenne eladható a védelmi hozzájárulás jelentős növelése.

Kína lesben áll

Bonyolítja a helyzetet, hogy amint részletesen is írtunk róla, Tokió és Szöul az utóbbi hónapokban súlyos politikai és gazdasági adok-kapokba keveredett rendezetlen történelmi ügyei miatt. Egyes vélemények szerint ehhez hozzájárult, hogy az anyagi ügyeken való rugózása közben a Trump-kormány nem foglalkozik szövetségei politikai „menedzselésével", nem próbálja közös nevezőre hozni partnereit; holott a dél-koreai–japán viszály az Észak-Koreával és Kínával szembeni amerikai stratégiát is hátráltatja. 

Eközben egyre több olyan értékelés lát napvilágot, amely szerint Kína a maga módján próbálja betölteni a Trump által hagyott űrt a viszálykodó felek között, és a két- és háromoldalú találkozókkal próbálja jelezni, Washingtonnal szemben jó és megbízható partner. Miközben Washington mind katonai, mind gazdasági oldalról keménykedni próbál, Kína a diplomáciai lehetőséget látván, a közös gazdasági érdekek mentén próbálja közelebb vonni magához Japánt és Dél-Koreát.

Ettől függetlenül egy kínai–japán–koreai lepaktálás nem tűnik közelinek. Japán a jó gazdasági kapcsolatok ellenére biztonsági fenyegetésként tekint Kínára; és hiába függ még jobban a kínai kereskedelemtől, Dél-Korea sem feltétlenül bízik az Észak-Korea fő támogatójának számító Pekingben. Ugyanakkor vannak, akik szerint nem légből kapott Kína azon feltételezett célja, hogy az amerikaiak vezető szerepének aláásásával jobban irányítása alá vonja a térségbeli diplomáciai és gazdasági folyamatokat.

E nézőpontból az amerikai szövetségek felbomlása nem valószínű, de gyengítésük sem irreális.

A fentiekből kiindulva a japán védelmi hozzájárulás jelentős emelésére vonatkozó követeléseket megszellőztető Foreign Policy magazinnak egy, névtelenül nyilatkozó kormányzati forrás úgy fogalmazott, Trump „teljesen félreérti a szövetségek értékét”, követelései ellentmondanak Washington Kínával szembeni geopolitikai céljainak. 

Agyhalott NATO?

Ahogy korábban írtunk róla, Trump Európában is hasonló követelésekkel állt elő tavaly. Ennek következtében az Európai Unió ismét élénkebben kezdett foglalkozni a közös haderőfejlesztéssel, ami egyébként már az 1990-es évek óta téma. 

Ezen törekvések élére Emmanuel Macron francia elnök próbál állni, aki a napokban arról beszélt, hogy a NATO „agyhalott”, mert Washington nem veszi figyelembe szövetségesei érdekeit. Macron szerint ezért Európának „kezébe kell vennie sorsát”, és el kell kezdenie autonóm geopolitikai hatalomként tekintenie magára.

E felvetések ugyanakkor legalább annyira szólnak Macron személyes politikai ambícióiról, mint Trump megbízhatatlanságáról. A francia terv ráadásul az amerikai elnök megtépázott európai renoméja ellenére sem talált támogatásra, Németország kifejezetten bírálta Macron nyilatkozatát, és hitet tett a NATO és a német külpolitika euroatlanti elkötelezettsége mellett. Mindazonáltal a várakozások szerint a Dél-Koreában és Japánban körvonalazódó követelések következő állomása akár a NATO és azon belül Németország is lehet, ami hatással lehet Berlin álláspontjára is.

Egyébként sem a mostani az első alkalom, hogy a Trump-kormány jelentős összegeket követel a szövetségeseitől, a korábbi hasonló próbálkozások azonban csak részsikereket és kompromisszumos megállapodásokat hoztak. Így aztán az sem elképzelhetetlen, hogy a radikális trumpi terv csendben elhal majd – bár egyes spekulációk szerint az elnök a 2020-as választás előtt a megalkuvás helyett inkább újabb nemzetközi csatákra készül, hogy mozgósítsa táborát.

(Borítókép: Donald Trump az amerikai Andrews Közös Bázison, az amerikai légierő 70. születésnapján 2017. szeptember 15-én. Fotó: Alex Wong / Getty Images Hungary)