Antal, Antónia
-3 °C
-1 °C
Index - In English In English Eng

Nem lettünk német gyarmat, és nem Berlin lett az új Moszkva

C  ZA19950301021
2019.11.23. 15:45 Módosítva: 2019.11.23. 21:49
Négyezer aktányi diplomáciai iratot nézett át Hettyey András, az NKE kutatója, aki új tanulmánykötetében megvizsgálta a rendszerváltás utáni 12 év német–magyar kapcsolatait. Bár a Szovjetunió széthullott, nem Németország lett az új hegemón hatalom Magyarországon – viszont kiderült, hogy a Bokros-csomag áterőltetésénél fontos volt a németek akarata.

„Magyarországon az ország méretéből fakadóan a külpolitikának különleges jelentősége van. (...) Ha földrajzilag hadak keresztútján fekszik egy ország, mint ahogy Magyarország teszi, akkor pedig különösképpen az.

Nekünk folyamatosan egy Berlin–Moszkva–Isztambul háromszögben kell elképzelni az életünket

– Orbán Viktor így jelölte ki külpolitikai stratégiáját 2016 februárjában, a téma pedig az utóbbi hetek eseményei kapcsán igen aktuális lett: míg november első hetében Vlagyimir Putyin orosz elnök látogatott Budapestre, egy hétre rá Recep Tayyip Erdoğan török államfőt fogadta a magyar miniszterelnök.

5677898 5

A német kancellárral legutoljára augusztusban, Sopronban találkozott Orbán a Páneurópai Piknik harmincadik évfordulóján: a magyar–osztrák határ megnyitása a keletnémet menekültek előtt olyan gesztus volt, ami máig pozitív emlékként él a németek szemében. A rendszerváltás utáni évekre pedig ez különösen érvényes volt – utóbbiról szól Hettyey András nemrég megjelent könyve is. 

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó adjunktusa legújabb, Hegemónia helyett című tanulmánykötetében a német és a magyar kormányok egymáshoz való viszonyát veszi alapos vizsgálat alá az 1990 és 2002 közötti években, és közben arra keresi a választ,

vajon az újraegyesült német állam tényleg hegemón szerepet töltött-e be a rendszerváltás utáni Magyarországon.

Hettyey még a Magyar Külügyi Intézetben kezdett el foglalkozni a német–magyar kapcsolatok boncolgatásával, kutatómunkáját pedig az NKE adjunktusaként is folytatta. Könyvéhez a legnagyobb forrást a Külügyminisztérium 1990 és 2002 közötti 3-4 ezer aktányi iratanyaga jelentette – ezek között voltak bizalmas, úgynevezett „TÜK” (titkos ügykezelt) iratok is.

Moszkvából Berlin kezébe kerültünk?

Időről időre felvetődik az a közhely, hogy a Szovjetunió széthullása utáni hatalmi űrt Németország töltötte be a rendszerváltás utáni Magyarországon: Hettyey szerint főleg a jobboldali gondolkodók között terjedt el az a nézet, hogy a német cégek letarolták hazánkat a kilencvenes években, ennek következtében pedig nem önmaga vezérelte a saját sorsát. 

Három évtizeddel ezelőtt több külpolitikai szakértő szerint is reális volt az a kép, hogy az újraegyesült Németország lesz Európa, de legalábbis a kelet-közép-európai régió „természetes hegemónja“, még akár szándéka ellenére is. A gazdasági nagyhatalomnak számító NSZK keleti szomszédai ugyanis mind alaposan le voltak maradva fejlettség tekintetében a német nagy testvértől:

még a legfejlettebbnek számító Magyarországon is hetedakkora volt az egy főre eső GDP 1991-ben, mint NémetországBan 

– ez az arány az IMF 2018-as adatai alapján 1:3 közelébe javult.

Hettyey András
Hettyey András
Fotó: Magyar Történeti Intézet, Kolozsvár

A német hegemónia nem lett volna idegen a régiótól, és különösen nem Magyarországtól, hiszen 1938 és 1944 között, és még markánsabban a II. világháborúba való belépés után az ország gazdasága borzasztóan ki lett szolgáltatva a németeknek. Ebben az időszakban a magyar külkereskedelem 60-70 százaléka a Harmadik Birodalommal folyt, ez pedig egyértelmű függőségbe sodorta az egész országot, mondta Hettyey az Indexnek.

Ezután jöttek az államszocializmus évtizedei, amiben a szovjetek abszolút hegemón pozícióban voltak az ország sorsát illetően: pár év alatt mintaszerűen átvették a Moszkvából érkező vezetők a Szovjetunió politikai és gazdasági rendszerét, és mind a külpolitikai, mind a belpolitikai döntésekbe beleszólásuk volt a nyolcvanas évek végéig.

Azonban a kutató szerint nem beszélhetünk a szovjet után német hegemóniáról, ugyanis Magyarországnak a rendszerváltás óta jóval nagyobb a nemzetközi mozgástere, mint az azt megelőző évtizedekben. Hettyey hat tényező alapján vizsgálta meg a két ország kormányainak kapcsolatát az 1990 és 2002 közötti években: szerinte ha legalább többségében teljesültek volna ezek a tényezők, akkor Németország tényleg hegemón pozíciót tölthetett volna be hazánkban.

1: Németország mint vezető hatalom megkérdőjelezhetetlen volt a régióban

Hettyey a felvetést jogosnak nevezi, hiszen a bonni-berlini kormány volt az uniós integráció motorja, a régió legfontosabb külkereskedelmi partnere, és az egyik legnagyobb befektetője is – azonban szerinte

bizonyos kulcsfontosságú kérdésekben Németország egyáltalán nem akart vezető szerepet betölteni.

A NATO-csatlakozás során például egyáltalán nem a német kormány, hanem Washington vitte a vezető szerepet: nekik volt köszönhető az, hogy a térség rengeteg állama – köztük Magyarország is – előbb léphetett be az Észak-Atlanti Szövetségbe, mint az Európai Unióba.

Az Európai Unióba pedig Németország csak a visegrádi országokat akarta bevenni első körben, de nem nagyon ellenkezett, amikor a skandináv államok kilobbizták a sokkal rosszabb helyzetből induló balti államok egyidejű belépését. Sőt, a franciák támogatásával bíró Románia és Bulgária is ugyanakkor kezdte meg a csatlakozási tárgyalásokat, mint a 2004-es új tagok, Németország pedig ez ellen sem kardoskodott.

Hettyey szerint viszont ez a fajta szerénység kifizetődő Németországnak: a történelmi példákból tanulva inkább az Európai Unión keresztül, néha a mögé bújva próbálják meg érvényesíteni érdekeiket a népszerűségüket féltő németek. Kétoldalú helyett többoldalú tárgyalásokat folytatnak, vagy éppenséggel négyszemközt, a háttérben alkudoznak – de nem élnek vissza nyilvánosan az erőfölényükkel.

2: Nagy előnnyel Németország volt hazánk vezető kereskedelmi partnere és befektetője

„Ha Németország tüsszent, Magyarország megfázik“ – a magyar gazdaság németfüggősége régi téma, ugyanis már 1978-tól kezdve az NSZK volt Magyarország második legnagyobb kereskedelmi partnere a Szovjetunió után, a rendszerváltást követően pedig hamar az első helyre lépett – olyannyira, hogy az egy főre eső német befektetések összege 1998-ban hazánkban volt a legmagasabb.

A németek nagyon is értékelték Magyarország stabil helyzetét a régióban, mind a politika, mind a gazdaság, mind a biztonságpolitika terén: míg Csehszlovákia és a Szovjetunió szétesett, addig Lengyelországban egymásnak adták a kilincset a különböző kormányok, Jugoszlávia pedig a háborúba sodorta magát.

Nemcsak vezető külkereskedelmi partnere volt Németországnak, de 1993 óta a legnagyobb befektetője is – ezzel kapcsolatban viszont az Antall-kormány úgy érezte, a vártnál lassabb tempóban jött a német tőke Magyarországra. Korabeli német diplomáciai iratok ezt azzal magyarázták, hogy az ország vonzereje „viszonylag nem volt jelentős“, ráadásul még akadályoztatva is voltak befektetéseikben: a túlzott bürokráciára, a jogi hiányosságokra, és a privatizációs folyamat átláthatatlanságára panaszkodtak leginkább a hazánkban megjelent cégek.

Ennek ellenére a Bokros-csomag meghirdetése után, az 1995 és 2000 közötti időszakban nagyon bepörgött a gazdasági együttműködés Németország és Magyarország között: mind az exportban, mind az importban két számjegyű növekedést mértek ezekben az években. A Horn-kormány alatt felpörgetett privatizációk során pedig stratégiai szektorokban szereztek tulajdonrészt a német vállalatok: például tovább növelték részesedésüket az MKB Bankban, és olyan nagy közműszolgáltatók kerültek német tulajdonba, mint az ELMŰ.

Ezek alapján ugyan erős lett a rendszerváltás után a két ország gazdasági kapcsolata, és a hat közül ez az egyetlen tényező, ami megállja a helyét, de még ez sem jelentett teljes függőséget a németek irányába, ellentétben például a két világháború közötti időszakkal.

A médiában egyértelmű volt a német dominancia

Bár rengeteg kereskedelmi ügyről esett szó a tizenkét év anyagaiban, a médiapiac kérdésével gyakorlatilag egyáltalán nem foglalkoztak a diplomáciai iratok. Holott a német cégek nagyon komoly pozícióba kerültek a magyar sajtóban: a megyei lapok többsége az Axel Springer és a WAZ-Funke csoport kezébe került, ahogyan a magasan legolvasottabb napilapot, a Népszabadságot is a német Bertelsmann vette meg. Utóbbi médiakonszern egyébként a régióban egyedül Magyarországon nyert országos tévéfrekvencia-pályázatot a kilencvenes években: míg a környező országok többségében az amerikai CME indíthatott csatornát, itthon kigolyózta őket az RTL Klub. Hettyey szerint viszont a magyar kormányokat nem nagyon izgatta, hogy a német médiavállalatok leuralják a hazai médiát, ugyanis ezek a szereplők csak piaci alapon fektettek be Magyarországon, és nem gyakoroltak politikai nyomást a szerkesztőségekre.

3: Az EU bővítéspolitikájában rendre a németek döntöttek

A kelet-közép-európai országok EU-integrációja volt kezdettől fogva a németek célja, az első években pedig egészen optimista volt ezzel kapcsolatban mind a német, mind a magyar fél: Hettyey még egy anekdotát megemlít Göncz Árpád egyik fogadásáról, ahol pohárköszöntőjében az ezredfordulóra célozta meg a csatlakozást a köztársasági elnök –

a dátumot pedig Helmut Kohl kancellár átjavította a szövegben 1995-re.

Azonban az újraegyesítés nem várt nehézségeket hozott egész Németországnak, emiatt pedig igen hamar hanyatlani kezdett a hurráoptimizmus, helyette pedig megjelent a halogatás taktikája, főleg Klaus Kinkel külügyminiszter részéről.

1994-ben Jeszenszky Géza azért csak beadta még épp kormányváltás előtt Magyarország csatlakozási kérelmét, elsőként a régióban – de Kohl kancellár figyelmeztette a magyar diplomatákat, hogy „nehéz útja lesz“ az országnak az Unióba. Igaza volt: 1997 decemberére lett csak terv a csatlakozási tárgyalások megkezdésére, és egy újabb öt évet kellett várni arra, hogy kiderüljön a csatlakozás időpontja.

Bár a tárgyalások 1998 márciusában megkezdődtek, pár hónappal később a frissen megválasztott Orbán Viktor máris egész pályás letámadással indított a szintén új kancellárral, Gerhard Schröderrel szemben. A magyar miniszterelnök szerint „egész Európa a német kancellártól várta a magyar EU-csatlakozás időpontját”, aki viszont köpni-nyelni nem tudott a kérdés hallatán, és magyarázkodni kényszerült a kollégája előtt.  

Az Európai Unió ugyanis jóval bonyolultabb annál, hogy csak a németek álláspontja érvényesüljön,

írja könyvében Hettyey, és nem sokkal később Orbán számára is kiderült, hogy a német kancellár nem mindenható az EU-ban: miközben az 1998-as kormányprogramban 2002-es belépési céldátum szerepel, a kormány hivatali idejének végén sem lehetett tudni erről pontosabbat.

Csak 2002 decemberében, már a Medgyessy-kormány idején dőlt el, hogy 2004. május 1-jén tíz új tagállam csatlakozik az Unióhoz – holott német diplomaták még 2000-ben kizártnak tekintették egy ekkora bővítés megvalósítását. Végül nem a németeknek lett igazuk, ebben sem.

4: Németország előre meghatározta a magyar kormányok fontos politikai döntéseit

A tizenkét év alatt mindössze egyszer fordult elő olyan alkalom, amikor Németország bevetette az erőfölényét, hogy nyomást gyakoroljon a magyar kormány politikájára: ez a Bokros-csomag bevezetése volt. 

Bár az 1994-es kormányváltásnál a németek nem lepődtek meg a szocialisták győzelménél, az első fél év után mégis megingott a bizalmuk a Horn-kormányban, mivel az nem jött egyből a sürgető pénzügyi reformokkal. Ekkoriban kritikus volt a magyar gazdaság helyzete: 1,4 millió munkanélküli volt az országban, az éves infláció elérte a 28 százalékot, ráadásul az MSZP–SZDSZ koalíció vitái nem azt mutatták az első hónapokban, hogy valóban jó irányba mennének a dolgok.

Holott a németek nem csak ismerték, de tisztelték is a magyar miniszterelnököt, hiszen ő nyitotta meg a keletnémetek előtt a magyar-osztrák határt – Horn Gyula pedig éppen emiatt nagyon bízott a Kohl-kormány jóindulatában egy újabb hitelkérelem és a magyar államadósság egy részének elengedése kapcsán. A magyar kormányfő viszont rosszul mérte fel a viszonyokat: a németek szerint Magyarországnak a rendszerváltás után öt évvel már a saját erejéből is talpon kellett volna maradnia, így elzárkózott a hitelnyújtástól mindaddig, amíg az ország nem állapodik meg az IMF-fel.

Pedig éppen a német segítségben bízva nem tárgyalt a valutaalappal a Horn-kormány, az ugyanis csak szigorú reformok esetén adott volna hitelt Magyarországnak. Ezeket viszont nem lehetett tovább halogatni, így 1995 márciusában meghirdették a híres-hírhedt megszorító intézkedéseket, és ennek köszönhetően kapott a kormány készenléti hitelt 1996-ban a Valutaalaptól, és több százmillió márka értékben további kölcsönöket a német államtól. 

Ugyan más politikai döntések kapcsán is próbált hatást gyakorolni a német kormány a magyar partnerére, viszont a többi esetben nem járt sikerrel, írja Hettyey:

Aki azt feltételezi, hogy a rendszerváltás utáni első három magyar kormány döntései Bonnban születtek, az alapjaiban becsüli túl Németország befolyásolási lehetőségeit.

„Magyarország számára fontosabb az EU-tagságra való felkészülés, mint a NATO-hoz való csatlakozás mindenáron való sürgetése“ – mondta például Klaus Kinkel bonni külügyminiszter 1995-ben; a magyar külügy viszont felismerte, hogy a NATO-csatlakozás hamarabb következhet be az uniós bővítésnél, így nem is ragaszkodtak a németek által felállított sorrendhez.

Vagy egy másik példa a magyar kormányok hozzáállása a határon túli magyarokhoz, ami a németek szemében például „értetlenséget váltott ki“ az Orbán-kormány státusztörvénye kapcsán, Bonnban (ami 1999-ig volt az újraegyesült Németország fővárosa) ugyanis megoldhatatlannak látták „a kisebbségi magyar fogalmának a gyakorlatban is használható jogi definícióját“. 

Természetesen az uniós csatlakozás kapcsán rengeteg új törvényről vagy törvénymódosításról is határozott a budapesti parlament, viszont ezek egyikét sem Németország, hanem az Európai Unió szabta meg a csatlakozás feltételeként.

5: Magyarország mintaként átvette a német politikai és gazdasági rendszert

Ez a pont is csak részben érvényesült 1990 és 2002 között, és inkább a politikai, mintsem a gazdasági rendszerben: ahogyan a németeknél, úgy a magyaroknál is kifejezetten erős lett 1990 után a kormányfő pozíciója a végrehajtó hatalomban, valamint az alkotmánybíróság szerepe is kiemelt volt a fékek és egyensúlyok között. Emellett létrejött a győztest erősítő vegyes választási rendszer, viszont például az ország méretéből fakadóan nálunk nem érvényesült a németeknél igen fontos föderalizmus. 

Gazdasági téren is igyekezte átvenni az Antall-kormány a német szociális piacgazdaság modelljét – ennek köszönhető például a kamarai rendszer létrejötte is. A gyakorlatban viszont

a modell teljes átültetését megakadályozta egy prózai ok: a pénzhiány.

Az államadóssághalmokban úszó magyar kormány nem tudta tartósan előteremteni a szociális piacgazdaság fenntartási költségeit, emiatt pedig 1990 után inkább angolszász, piaci fundamentalista megoldásokat alkalmaztak az első magyar kormányok a jóléti állam európai modelljei helyett, írja Hettyey. Emiatt gazdasági berendezkedésben sem lettünk „kis Németország“.

6: Németország a céljai elérése érdekében kényszert alkalmazott

A hatodik pont, ami talán a leghangsúlyosabb az összes közül, állja meg talán a legkevésbé a helyét Hettyey szerint. Mindössze a fent említett 1995-ös esetben fordult elő, hogy Németország élt az erőfölényével a Bokros-csomag bevezetése kapcsán. Azonban Hettyey szerint a német kényszerítés messzemenő hiánya leginkább azokban az epizódokban jelenik meg, amikor egy határozott, kommunikált német álláspont ellenére is Budapest az ellenkező utat választotta:

Pénzmosoda a jegybankban?

Az NDK állampártja „a vég közeledtét érezve 1989-90 környékén több milliárd márkás pártvagyonának egy részét nyugatra csatornázta – a gyanú szerint többek között Magyarországon keresztül“, írja könyvében Hettyey. Ebben segítségükre lehetett mind a laza magyar szabályozás, mind a jó kapcsolat a nyugati országokkal. Bár az állampárti vagyon utáni vizsgálat szálai hamar Magyarországra vezettek, a német hatóságok csak 1998 környékén kezdték el azt felgöngyölíteni, és kezdetben a magyar hatóságok akadályoztatták a munkát a németek szerint. Járai Zsigmond akkori jegybankelnök az ügy kapcsán úgy fogalmazott: „nem mondom, hogy nincsenek problémák“, Hettyey szerint pedig elképzelhető, hogy a jegybank régi, már az államszocializmus évei alatt is ott dolgozó kollégái tüntethették el a SED-iratokat, vagy csak egyszerűen nem adták ki azokat.

Nem lettünk német gyarmat

Egy hegemón nem engedné, hogy veszítsen a befolyási erejéből, írja Hettyey a könyv végi konklúziójában, márpedig a kilencvenes évek után ez történt: az Európai Unión és a NATO-n belül nagyobb mozgástere lett Magyarországnak a nemzetközi térben, mint azokon kívül. A hegemón helyett Hettyey ezért inkább méltányosnak nevezné Németország és Magyarország 1990-2002 közötti kapcsolatát, sőt:

a mai vitás viszonyokhoz képest egyenesen aranykornak tűnnek ezek az évek.

Bár a német sajtó szemében már a 2002-es választási kampány kapcsán romlani kezdett Magyarország megítélése: ekkor hozta fel Orbán Viktor Szlovákia EU-csatlakozása ügyében a Beneš-dekrétumok eltörlését, és ekkor hangoztak el Kövér László olyan kijelentései is, mint hogy „a szocialisták hazaárulók, bár igazából nincs is hazájuk“.

A Fidesz végül elveszítette a 2002-es parlamenti választást, és a 2010-es visszatérés óta ugyan továbbra is kiemelkedő a magyar kormány viszonya gazdaságilag a német cégekkel, politikailag erősen megtépázódott a menekültválság óta a jó viszony. Utóbbira az egyik legkonkrétabb példa a kormányzó Kereszténydemokrata Unió (CDU) frakcióvezető-helyettesének, Johann Wadephulnak október végi nyilatkozata a török offenzívát elítélő uniós nyilatkozat magyar vétója kapcsán: 

Magyarország most világosan pozicionálja magát, játsszon csapatban, vagy döntenie kell arról, hogy elhagyja az Európai Uniót.

(Hegemónia helyett – Magyar–német kapcsolatok 1990–2002 között, Hettyey András, L'Harmattan Kiadó, 2019)

(Borítókép:  Surányi György a Magyar Nemzeti Bank elnöke a beiktatási ünnepségen, mellette Horn Gyula miniszterelnök és Bokros Lajos pénzügyminiszter / MTI)