Mi a baja a klímaválsággal a populista jobboldalnak?

Nehéz megérteni, mi baja is van a NER-nek a klímaváltozás elleni harccal. Mert ha a kormány tagjait szembesítik a problémával, akkor mindenki komoly arccal bólogat, hogy „hát igen, ezt a kérdést komolyan kell venni”, és szakpolitikai szinten – különösen az agráriumban – tényleg nem veszik félvállról a kérdést. De közben nemcsak az Európai Bizottság által előírt klímakérdőívet igyekeztek eldugni a magyar polgárok elől, hanem a kormánymédián keresztül a magyar polgárokat is arról igyekeznek meggyőzni, hogy ez az egész „klímahiszti” nem más, mint egy újabb sorosista-genderlobbista huncutság.

Eszerint a „klímahiszti” egy „ártalmatlannak tűnő kapudrog", ami a környezetért aggódó embereket a 68-as generációnál is rosszabb kommunisták karjaiba taszítja, akik szükségszerűen felszámolnák a keresztény európai civilizáció maradékát is, majd a kereszténységet lecserélné a saját „apokaliptikus valláspótlékával”, a klímakatasztrófa-szektával. Rogán Antal is lerántotta a leplet a „zöld ideológiáról”:

A mostani világban egy zöld ideológia mentén akarják a világot átalakítani, de az egész mögött szimpla kommunizmus van.

A kommunizmusnak az új Leninje nem más, mint „a média agymosásának” legfőbb eszköze, a saját klímaparájától besokallt és azóta a klímaváltozás elleni harc nagyköveteként tevékenykedő „kis svéd lány, a neve nem fontos“, Greta Thunberg. Ahogy a klímaváltozás klímaválsággá terebélyesedett, úgy váltak a kormánypárti médiában mindennapossá a klímaváltozást tematizáló, a klímavédelmet sürgető politikusok és aktivisták elleni hecckampányok – néha a „szakad a hó, na hol itt a felmelegedés” szintjére süllyedve.

Az EP-kampány idején még csak bemelegítő körét futó, mára teljes fordulatszámon pörgő politikai kampány nem elsősorban a klímavédelem, hanem a klímavédők ellen folyik, akiktől egyfelől azért tart az Orbán-kormány, mert a klímapolitika a baloldalnak új identitás alapját képezheti (Budapesten például meghatározó volt az ellenzéki polgármester-jelöltek programjának zöld jellege), másfelől pedig a klímaválság gyakorlatilag egy év alatt a kormány által nyomatott migrációs válsághoz mérhető és erejű politikai témává vált.

Mondjuk érdemes megjegyezni, hogy a migráns vs. klíma szembeállítás csak a jobboldali populizmus által teremtett politikai univerzumban értelmezhető „vagy-vagy”-ként, mert valójában a klímaváltozás és a tömeges migráció között ok-okozati viszony áll fenn, és ez az okság évről évre egyre szorosabbá válik.

A Fidesz belesimult az európai populista trendbe

Úgy tűnik, a klímavédelem diszkreditálása csak a Fidesz egyik újabb politikai hajtűkanyarja, amivel egy, valójában még ki sem bomló kihívásnak akar elébe menni. Csakhogy az egész anti-klímapolitika a maga ellentmondásaival és a tagadás „oké, fontos, de ne a liberálisok mondják már meg, mit kell tenni”-től a „a Teremtő szándéka, hogy változzon az éghajlat”-ig terjedő fokozataival nem csak Magyarországra jellemző.

Ez a trend a párizsi klímaegyezményt felmondó és a környezetvédelmi hatóságot – ezen a területen a republikánus párt támogatásával – szisztematikusan leépítő Donald Trump amerikai elnök, vagy a klímaváltozás elleni harcot „marxista összeesküvés”-nek tartó brazil elnök, Jair Bolsonaro kabinetjének esetében nyilvánvaló.

Azonban a német Adelphi think-tank a 2019-es EP-választásokra készített klímapolitikai tanulmánya szerint

A tanulmány szerint a trend alól csak három kivétel van, az egyik a lett Nemzeti Szövetség, a másik a Finnek nevű finn párt, a harmadik pedig a Fidesz. A kutatás adatai ugyanis 2018 végével záródtak le, és akkor a Fidesz még konstruktív partnernek számított az Európai Unió szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére irányuló törekvéseiben, és csak az EP-kampány idejére fűtötte fel a klímaszkeptikus kazánokat, majd vétózta meg az Európai Unió karbonsemlegességről szóló direktíváját.

A vizsgált pártok klímaszkepticizmusának mértéke természetesen igen változatos formát ölt; az Adelphi két csoportra osztotta őket:

• 7 formáció a klímaváltozás tényével kapcsolatos tudományos konszenzust is megkérdőjelezi,
• 11 pedig ellentmondásos üzenetekkel, vagy sokatmondó hallgatással jelzi klímaszkeptikus álláspontját (mivel a Fideszt is ide lehet sorolni, szóval ez a szám valójában 12).

Az arány nem véletlen, mert mint azt hamarosan látni fogjuk, a jobboldali populizmus klímapolitikához való hozzáállását legtöbbször nem a zsigeri elutasítás, hanem egy sor ellentmondásos tényező formálja.

Az Adelphi kutatása azt is megállapítja, hogy a klímavédelemmel szembeni ellenszenv a szélsőjobboldalon nem csak a nyilatkozatok szintjén van jelen. A legnagyobb tagállamok jobboldali populista pártjai – a brit UKIP, a holland Szabadságpárt, a német AfD, a lengyel Jog és Igazságosság vagy az olasz Liga – 2014 és 2018 között az Európai Parlamentben következetesen a klímavédelemmel kapcsolatos határozattervezetek ellen szavaztak – a Zöldekkel ellentétben nyilván nem a tervezetek lagymatagságát, a vállalások visszafogottságát kifogásolva.

A jobboldali populista pártok az Európai Parlamentben  csütörtökön elfogadott klímavészhelyzetre  is zömmel nemet nyomtak (a Fidesz pártcsaládjával együtt a válsághelyzet kihirdetésére szavazott).

Őrület, de mi ebben a rendszer?

A klímaváltozás korunk döntéshozóira példátlan történelmi felelősséget hárított, ugyanis még soha nem állt elő olyan válsághelyzet, melyben nem pusztán országok, régiók, populációk, hanem az egész bioszféra sorsa a tét.

Azonban a klímaválság megkérdőjelezhetetlensége mellett a klímaválságra adott kívánatos reakciók körül egy csomó kérdőjel nyüzsög, ezért nem csoda, ha a sajátos politikai logika alapján működő jobboldali populizmus gyanakvó-elutasító magatartása között egy igen bonyolult, a mély ideologikus bevésődésektől az opportunizmusig terjedő kapcsolat áll fenn.

A kapcsolat boncolgatása előtt azonban érdemes, sőt szükséges megérteni azt, hogy a klímaváltozás nemcsak a bioszférát, hanem a modern politika alapszabályait is alapjaiban forgatja fel.

Ez azt is jelenti, hogy a klímaváltozással kapcsolatban nemcsak azt kell elfogadnunk, hogy létezik, hanem azt is, hogy a hőmérséklet növekedéséről, a világtengerek vízszintjének növekedéséről, a lokális anomáliák szaporodásáról szóló forgatókönyveit halálosan komolyan kell vennünk. Érvényességüket leginkább a katasztrófafilmekben ismert helyzetekkel lehet illusztrálni, amikor a hüledező amerikai elnök elé csapják a figyelmeztetést: közeledik Földünkhöz az a bizonyos aszteroida, ha nem lépünk, itt pusztulunk.

Nem véletlen, hogy a „klímaváltozás” elnevezést az elmúlt években már felváltotta a „klímaválság”. Elvégre az aszteroida törmelékei már most is potyognak; olvadnak a jégsapkák, sorra dőlnek meg a hőmérsékleti rekordok, soványabbak a medvék, agresszívabbak a pókok. Azonban a hollywoodi forgatókönyvektől eltérően a horizonton nem egyetlen, konkrét fenyegetés sejlik fel, hanem egymással összefüggő fenyegetések sora a hőmérséklet gyorsuló növekedésétől a hulladékválságon át a direkt környezetszennyezésekig.

Ráadásul ezt a válságot, ezeket a válságokat nem a hősöknek kell megoldaniuk, hanem a mindennapi embereknek. És nem egy leleményes megoldással, hanem... És hát itt jön a bizonytalanság.

A fejlődő világ növekvő fogyasztói igényeiből kell visszanyesegetni? Vagy pedig a klímaváltozás bedurrantásában és a klímapolitika propagálásában egyaránt főszerepet játszó fejlett nyugati államoknak kellene viselniük a terheket? A sima szemetelés is növeli a kibocsátást? Elég a műanyag szívószálakról lemondanunk, vagy vége az egyiptomi all-inclusive nyaralásoknak? Van-e egyáltalán értelme az egyéni megoldásoknak, vagy a kibocsátás oroszlánrészéért felelős nagyvállalatokat kell megregulázni?

És akármilyen ostobán is hangzik ez a felvetés, a demokratikus politika sokszor ilyen lebutított dilemmákból építkezik – Marcel Dettling, a Svájci Néppárt elnökségi tagjának a 2018-as rekordkánikuláról tényleg annyi volt a mondanivalója: „Én élvezem a meleget”.

A jobboldali populizmus klímapolitikája (vagyis antipolitikája) mögötti motivációk megértéséhez érdemes tehát azt a klímaválság politikai következményeivel szembeni ellenállásból-vonakodásból kibontani.

1. A klímapolitika óriási pofont ad a nemzeti szuverenitásnak

Az elutasítás zsigeri része abból adódik, hogy a klímaváltozás óriási pofont ad a nemzeti szuverenitásnak. A klímaváltozás hiába egy tudományosan bizonyított tény, az abból fakadó erkölcsi-politikai felelősséget a jobboldali populisták – az emberi jogok számonkéréséhez hasonlóan – valamiféle külső diktátumnak tartják. Hiszen tudományos testületek és sokszor átkozott nemzetközi szervezetek (például az ENSZ és az EU) mondják meg, hogyan kellene átalakítani fogyasztási szokásaikat, életmódjukat, gondolkodásukat – azaz identitásukat. Ráadásul a válság hangsúlyosan globális jellege a jobboldali populista pártok „nemzeti” horizontját is eljelentéktelenedéssel fenyegeti.

Az identitás védelmét képező klímaváltozás-ellenességről az Egyesült Államokban a 2000-es években a Gallup vizsgálatai kimutatták, hogy képviselői között elsöprő többségben vannak a konzervatív, fehér férfiak, akik az életmódjuk, státuszuk, azaz identitásuk egészének kiszámíthatatlan megváltozásával kapcsolják össze a klímaváltozást. A felméréseket összegző Aaron McCright szerint ez az összefüggés azzal a kognitív jelenséggel magyarázható, miszerint

Márpedig az identitást az identitás kedvéért védelmező buborékreflex különösen erős a jobboldali populizmus fő szavazói bázisánál. És ez nemcsak az Egyesült Államokra igaz, hanem az amerikai kérdésfeltevéseket a norvég lakosságra átültető, idén publikált kutatás szerint Európára is.

2. A klímapolitika megváltoztatja a tájat és az embert

Arról megoszlanak a vélemények, mennyiben felelősek a szén-dioxid-kibocsátás megállíthatatlan növekedéséért az átlagos fogyasztók, és mennyire a nagy cégek, azonban a klímaváltozás elleni küzdelem mindenképp nagy hangsúlyt fektet az egyéni tudatosságra, a lokális cikkek promotálására és az olyan, klímaterhelő közlekedési eszközök hanyagolására, mint például a repülés. Azonban a radikális életmódváltás jövőbeli kényszere sokakat aggodalommal tölt el, és nemcsak amiatt, mert nem jutnak majd hozzá az avokádóhoz vagy kevesebbet játszhatnak a konzolon, hanem azért is, mert egyes új megoldások teljesen átalakítják majd lakókörnyezetüket (nem mintha az éghajlatváltozás nem alakítaná, de ezt most hagyjuk). A cseh Szabadság és Közvetlen Demokrácia elnöke például amiatt háborgott, hogy

A Dán Néppárt követelései között pedig kiemelt helyen szerepel, hogy a „tájat elcsúfító, a kertek nyugalmát megzavaró” szélturbinákat a jövőben kizárólag a tengerbe építsék.

A „hazai táj” megóvásához kapcsolódik az a fontos vonás, hogy

vagy – a lengyel Jog és Igazságosságot leszámítva – a fosszilis energiahordozók iránti rajongással; általános például az atomerőművek támogatása, a francia Nemzeti Mozgalom pedig egyenesen „Új Ökopolitikát” hirdetett. A jobboldali populista pártok az Adelphi kutatása szerint uniós szinten is jobban támogatják a környezetvédelemmel kapcsolatos kezdeményezéseket, mint a klímavédelmi határozatokat. Ez a kettősség politikai szempontból érthető, mivel a kézzelfogható környezeti problémákra kézzelfogható válaszokat lehet adni.

3. A klímapolitika sokba kerül

Azonban az európai jobboldali populisták előszeretettel – tegyük hozzá: nem egyedüliként – húzzák elő a szociális kártyát az ingujjból, és söprik le azzal a klímavédelmi vállalásokat, hogy azok az energiaárak emelkedésével járnak. Nem csak a magyar kormány érvelt azzal az uniós klímaterv blokkolásánál, hogy a magyar családok rezsikiadásai 30-40 százalékkal is nőhetnek, Németországban is sokan összekötik a rezsi növekedését a klímatudatosabb energiapolitikával, és Franciaországban a „sárgamellényesek”-nek nevezett (igaz, ideológiailag még a jobboldali populistáknál is amorfabb) mozgalom is amiatt alakult, mert a benzin és a gázolaj Macron-kormányzat által bejelentett, majd a tüntetések hatására elvetett környezetvédelmi adójának növelése brutális üzemanyag-áremeléssel kecsegtetett. 

Az üzenetet a már említett Finnek egyik politikusa fogalmazta meg a legtökéletesebben:

A klímapolitika ráadásul az ipar szerkezetének átalakítását is megköveteli, egész iparágak épülhetnek le a következő évtizedben, és ez olyan, politikailag is könnyen artikulálható aggodalmakat kelthet a foglalkoztatottak körében, mint amilyet az amerikai autógyártás vagy szénbányászat hanyatlása indított el a közép-nyugati „Rozsdaövezet” államaiban, illetve az Appalache-hegységben.

(Borítókép: Klímatüntetés Budapesten 2019. szeptember 27-én. Fotó: Huszti István / Index)