Zsolt
5 °C
21 °C
Index - In English In English Eng

Miért akarják eltávolítani Trumpot?

2019-12-18T032012Z 427256830 RC2FXD9ZKA3U RTRMADP 3 USA-TRUMP-IM
2019.12.18. 17:05
Megkezdődött a végső vita az amerikai képviselőházban, melynek végén a demokrata többség várhatóan megszavazza majd a Donald Trump elmozdítására tett javaslatot, mely alapján a republikánus többségű szenátus januárban elkezdheti majd az elnök sorsának megtárgyalását. De hogyan lett Trump a harmadik olyan amerikai elnök, aki ellen megindulhat az impeachment, és miről is szól ez az egész?

Megválasztása óta a levegőben lógott, de három évet kellett várni az eljárásra, mellyel a kongresszusi demokraták megkísérlik elmozdítani elnöki hivatalából Donald Trumpot.

Az „impeachment” (mely speciális jelentése miatt a magyarban is kezdi átvenni a nehézkes „elnök elmozdítására indított eljárás” helyét) a képviselőház szerdai szavazásai – két vádpontról külön szavaznak majd – után lép tényleges szakaszába. Ugyanis eddig a képviselőház bizottságai előtti meghallgatásokkal, a vádak megfogalmazásának előkészítésével, megszövegezésével, majd megszavazásával csak az impeachment előkészítő szakasza folyt, a szenátus csak a képviselőház várható döntését követően alakul át a legfelsőbb bíróságot vezető John Roberts elnökletével a Trump bűneiről ítélkező kvázi-bírósággá.

Hogy ez a Trump örökségén mindenképpen foltot hagyó – hiszen 44 elődjéből csak kettő esetében fajultak idáig a dolgok (Richard Nixon ekkorra már magától távozott) – fejlemény voltaképpen mit is jelent, és mi is a jelentősége, arról máris könyvtárakat lehetne megtölteni, hiszen túlzás nélkül hónapok óta erről szól az amerikai média, vezető lapok egész rovatokat szentelnek a szerteágazó folyamatok követésének.

Az impeachment azért is lóg évek óta a levegőben, mivel Trump eleve egy sor kétes üggyel a bőröndjében költözött be a Fehér Házba, amit demokraták már kezdettől próbáltak kihasználni. Az FBI beiktatása idején már javában vizsgálta azt, milyen kapcsolatban állt a friss elnök választási kampánycsapata az orosz titkosszolgálatokkal, majd amikor Trump kirúgta James Comey FBI-igazgatót, akkor a Trump akkori igazságügy-minisztere által kinevezett Rober Mueller különleges ügyész már az orosz befolyás nyomainak elsikálása miatt is nyomozott Trump után.

Már a Mueller-vizsgálat közben lehetett látni, hogy milyen falba ütközik bárki, aki Trump vélt törvénytelenségeit akarja megfogni: miközben az elnök több munkatársa ellen is fel lehetett hozni bíróság előtt is megálló büntetőjogi vádakat, addig maga az elnök pusztán alkotmányos pozíciója miatt is megvádolhatatlan maradt. Lényegében ezt fogalmazta meg Mueller, aki – miközben az oroszokkal való összejátszás alól tisztázta Trumpot – erősen utalt arra, hogy nem azért nem mondta ki, hogy az elnök bűnös lehet az igazságszolgáltatás akadályozásában, mert nem bűnös, hanem azért, mert ezt csak a kongresszus mondhatja ki.

A Mueller-vizsgálat előtt tornyosuló falat jópár demokrata képviselő és Trump-ellenes aktivista látta előre, ezért is költött például Tom Steyer milliárdos már 2017-ben is irdatlan összegeket a közhangulat és egyes törvényhozók megdolgozására. Pedig ekkor még három fontos kellék hiányzott:

  1. a demokrata párt képviselőházi többsége,
  2. a demokrata frakció elkötelezettsége,
  3. és az eljárás megindítására alkalmas konkrét ügy

2018-ban azután a félidős választáson a demokraták megszerezték az impeachment megindításának jogát élvező képviselőházi többséget, és az új képviselőkkel egyben az eljárás támogatói is megszaporodtak. Azonban a frakció kemény magja – köztük Nancy Pelosi házelnök – a mandátumfölény birtokában sem lelkesedett a politikailag rendkívül kockázatos (a kockázatokról és mellékhatásokról néhány bekezdés múlva bőven lesz szó, hiszen az impeachment jelenlegi formájában valójában másról sem szól, mint a kockázatokról és mellékhatásokról) eljárás iránt.

Kellett egy kellőképpen kicsi Nagy Ügy

A demokrata vezetés többször is leszögeze, hogy a Mueller-jelentésben megfogalmazott vádak még a különleges ügyész által vád alá helyezett Trump-közeli figurákkal együtt sem álltak össze alkotmányjogi szempontból megalapozottan kifogásolható esetté. A demokraták ugyanis egy olyan ügyre vártak, melynek fókusza szűkebb, és melyben Trump bűnei jobban kidomboríthatók, mint a szinte követhetetlenül szerteágazó Mueller-vizsgálat (bár azért abból is lehetett volna szemezgetni).

A casus belli végül Trump azon húzása lett, melyben az ukrán elnököt a kongresszus által megszavazott katonai támogatás visszatartásával lényegében megzsarolta, hogy ásson elő valami terhelő adatot, ügyet általa legveszélyesebbnek tartott riválisa, Joe Biden fiáról. Ezt a demokraták lényegretörően valahogy úgy foglalták össze, hogy:

Trump nem csak elfogadta, hanem ki akarta zsarolni egy külföldi vezető beavatkozását az amerikai elnökválasztásba. És ez nem csak az elnöki hatalom magáncélra való felhasználását jelenti, hanem nettó választási csalást is.

Kevesebb figyelmet kapott Trump második kérése, hogy Zelenszkij járjon utána annak a teljes amerikai hírszerzés által megcáfolt konteónak, miszerint igazából nem Oroszország, hanem Ukrajna befolyásolta a 2016-os elnökválasztást, és igazából nem Trump, hanem Hillary Clinton javára. Pedig az elnök ebben az ügyben nem tett mást, minthogy

az amerikai államapparátust ráállította egy Amerika nemzeti érdeke szempontjából irreleváns és megcáfolt összeesküvés-elmélet soha nem létező bizonyítékainak felkutatására.

A demokratákat nemcsak a Trump által tálcán kínált ügy sarkallta cselekvésre, hanem az a tényező is, hogy az elnök nemcsak szavakkal, hanem tettekkel bizonyította, hogy kész a kiterjedt elnöki hatalmat is bevetni a 2020-as győzelem érdekében. Ezzel indokolták azt, miért nem várják meg azt, hogy a képviselők helyett a nép mondjon ítéletet Trump felett, és azt is, miért nem várnak azokra a tanúkra, akiket a Fehér Ház visszatartott, de akiket bírósági eljárással minden bizonnyal vallomásra lehetett volna kényszeríteni. Ahogy Adam Schiff, a képviselőházi hírszerzési bizottság elnöke fogalmazott:

A kivárás azt jelentette volna, hagyjuk, hogy Trump még egy választást elcsaljon.

Szar meló, de valakinek ezt is meg kell csinálni

Azonban az impeachmenthez vezető út során a vezető demokrata politikusok részéről meglehetősen ritkák voltak az ilyen szlogenszerű vádak. Ugyanis a párt nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy érzékeltesse, Trump nem a demokraták érdekeit, hanem az amerikai alkotmányos alapelveket sértette meg. És ebben élvezik az amerikai alkotmányjogászok és az elnöki hatalommal foglalkozó történészek többségének egyetértését is; az eljárásról való szavazás előtt 700 vezető amerikai történész, illetve a történészektől függetlenül 500 alkotmányjogász szólította fel a kongresszust, hogy a választások tisztaságába és a közbizalomba vetett hit érdekében mozdítsák el a hatalomból.

Az eljárás pártérdekeken felül álló megalapozása több szempontból is fontos volt a demokraták számára.

Leginkább azért, mert az impeachment olyan, mint az amerikai légibázisok silóiban álló Minuteman-III interkontinentális ballisztikus rakéták: nagyon-nagyon alapos indokkal lehet csak elindítani őket, mert ha már elindultak, akkor onnan nincs visszaút: az atomháború elkezdődött. Ezért az impeachmenthez olyan vétség kell, mely a lehető legközvetlenebb és legnyilvánvalóbb módon sérti az amerikai alkotmányban lefektetett (vagy onnan kiolvasható) alapvető normákat.

Trump notórius normaszegő; az előválasztási kampány során valósággal sokkolta republikánus riválisait és a republikánus elitet prosztóságával, személyeskedéseivel és arcátlan hazudozásával, elnökként pedig az intézményi normák, a magánérdek és a közérdek közti határ semmibe vételével. A demokraták az optimista forgatókönyv szerint arra is apellálhattak, hogy egyes republikánusok a „Na ez már minden határon túlmegy!”-alapon meghajlanak egy kellően súlyos normatív érv alatt.

Ezért is volt nagy szerepe a meghallgatások során annak, hogy a koronatanúk között több, republikánus kötődésű diplomata volt, és bár a tudósításokban nem volt hangsúlyos elem, az egész eljárásra jellemző volt a komor hangulat, mely azt sugározta:

A képviselők csak a Haza által megkövetelt, ámde szomorú kötelességüknek tesznek eleget.

A demokrata vezetésű bizottságok által rekonstruált történéseket a republikánusok sem igazán tagadják. Az eljárás kezdetén még kapaszkodtak abba, hogy nem lehet bizonyítani azt, Trump valóban direkt „valamit valamiért” kérést intézett volna Zelenszkijhez, de mára ezt elengedték, maga az elnök pedig leginkább a megállapítások hangsúlyait vitatta – néha kifejezetten provokatív módon.

Trump csak heccelte a demokratákat

A republikánusok érvelése leginkább az eljárás politikai jellegére fókuszál. A „politikai jelleg” az impeachment esetében azt jelenti, hogy.

  1. maga az eljárás nem jogi, hanem politikai természetű, még akkor is, ha meg lehet állapítani bizonyos alkotmányos alapelvek megsértését. Mondjuk ez fordítva is igaz: az elnöknek nem kell bűncselekményt elkövetnie az alkotmány megsértéséhez.
  2. az amerikai alkotmánynak az elnök elmozdításáról szóló rendelkezéseiben a Trump esetében egyedül alkalmazható ok, a „főbenjáró bűnök és vétségek” kellőképpen homályos ahhoz, hogy azt lehessen mondani, „oké, az elnök hibázott, de az Alapító Atyák sem gondolhatták komolyan, hogy egy ukránhoz hasonló kabátlopási ügy miatt kéne távoznia egy elnöknek”.

A republikánusok mindkét értelemben teljes mélységében kiaknázzák az impeachment politikai jellegét. Tudatosan elengedik a fülük mellett a meghallgatásokon elhangzó érveket, és a kezdetektől ragaszkodnak ahhoz a narratívához, hogy a demokraták nem ismerik el Trumpot legitim elnöknek, és ahelyett, hogy a kevesebb mint egy év múlva esedékes választáson próbálnák leváltani, antidemokratikus eszközöket vetnek be, tudván, hogy jelöltjüknek (akárki is legyen az) úgysincs esélye ellene.

Éppen ezért Trump az egész eljárást törvénytelennek tekinti, és megtiltotta a Fehér Ház volt és jelenlegi alkalmazottainak a tanúskodást, illetve visszatartotta a képviselőház által kért dokumentumokat. Ennek következménye az lett, hogy az elnökre akasztották a „kongresszus akadályozásának” vádját is.

Ezen kívül az egyre merevebb falú jobboldali médiabuborékot kihasználva folyamatosan „a valódi kérdésként” nyomják azt, hogy mit is keresett Hunter Biden a Buriszma igazgatótanácsában, miért váltották le a gázipari cég ellen vizsgálódó Viktor Sokin akkori ukrán főügyészt. És persze továbbra is él az „ukrán hackerek oroszoknak álcázva magukat be akarták feketíteni Trumpot a 2016-os kampányban”-konteó (előfordult, hogy egy republikánus képviselő a CNN műsorvezetőjének el kellett ismerje, hogy az egész légből kapott vád, majd utána jobboldali fórumokon, mintha mi sem történt volna, ugyanúgy ismételgette az eredeti állítását).

Félreértés ne essék, az amerikai döntéshozók befolyásának külföldön való dollárosítása egy valóban létező jelenség, mely mindkét oldalt mélyen áthatja; épp ezért Trump magánemberként abszolút szabadon küldheti ügyvédjét, Rudy Giulianit Ukrajnába. Azonban az impeachment központi állításai nem az évekkel ezelőtt, kétpárti konszenzussal lezárt ukrajnai ügyekről szóltak, hanem arról, hogy Trump kész-e külföldi hatalmak segítségét is igénybe venni 2020-as újraválasztásához.

Senki nem várt többet a cinizmusnál

Az ügy átpolitizáltsága azonban nem lepte meg a kongresszusi politika évtizedes válságán edződött demokratákat. És pláne nem egy olyan dörzsölt pártpolitikust, mint Nancy Pelosit. A házelnök nyilván előre látta, hogy a republikánusok kitartanak az elnök mellett, a képviselőházi előcsatározásokon igyekeznek megtépázni a demokrata érveket, majd a szenátusban, ahol kétharmados többség, 67 szavazat kellene Trump elmozdításához, magabiztosan elkaszálják az egész kezdeményezést.

Az impeachment eljárás kudarca – hacsak közbe nem jön valami teljesen váratlan fordulat – borítékolható. A szenátus republikánus elnöke, Mitch McConnell leszögezte, hogy „ez egy politikai folyamat”, és

senki ne várja tőle, hogy pártatlan bíróként fog eljárni.

És eddig még a Trumpért amúgy nem rajongó republikánus szenátorok sem álltak ki az impeachment ellen. Sőt, a republikánus átszavazásnál esélyesebb az, hogy egy-két „vörös államból” érkező demokrata nemmel fog szavazni újraválasztási esélyeinek növelése érdekében a szerdai képviselőházi szavazásokon, és a szenátusban is.

Az egész végig 2020-ról szólt

Éppen ezért valóban legitim alkotmányos aggályok mellett az egész eljárást leginkább úgy érdemes felfogni, mint az ókori görögök csatáit, ahol a két falanx egymásnak feszülő pajzsfalakkal tolja-löki egymást, réseket nyit, beszúr, fáraszt, hogy azután az egyik falanx meginogjon és vereséget szenvedjen. Az impeachment során a két nagy politikai falanx lökései és szúrásai mind arra irányulnak, hogy az arcvonal néhány kulcsfontosságú részén Floridától Wisconsinig meglegyen az a néhány százaléknyi helyzeti előny, amin a választási győzelem vagy vereség múlni szokott. A küzdelem abban is hasonlít a falanxharcra, hogy a vezéreknek a hátország politikai széljárását is állandóan figyelniük kell, mert leváltásuk vagy kinevezésük (oké, ez inkább csak Athénre igaz) a nép szeszélyén múlik.

Ezek a törvényszerűségek mindkét pártra igazak, különösen ami a saját bázis kiszolgálására vonatkozik. Az impeachment ugyanis a demokrata szavazók körében igen népszerű törekvés,

a bázis 81-83 százaléka támogatja Trump elmozdítását, a republikánusoknál pedig még nagyobb az egység: a párt szavazóinak több mint 90 százaléka veszi védelmébe az elnököt.

Ez azt jelenti, hogy még a mérsékeltebb, Trumppal sok kérdésben egyet nem értő republikánus szenátorok sem vállalhatják be az „árulást”, miközben a demokraták közül is csak kevesen (a 2016-ban Trumpra szavazó államokban indulók) fogalmaznak meg különvéleményt.

A kezdeteknél úgy tűnt, hogy az impeachment elsősorban a demokraták malmára hajtja a vizet, mára igen képlékennyé vált, ki lehet az eljárás győztese. A republikánusok abból a jelenségből meríthetnek erőt, hogy a választások közeledtével a szavazók is úgy érzik majd, hogy a demokraták „nem a valódi kérdésekkel foglalkoznak”, amikor a törvényhozás energiáit az impeachmentbe ölik (részben ezt megelőzendő fogadja el a képviselőház még a téli szünet előtt a Kanadával és Mexikóval hármasban tető alá hozott szabadkereskedelmi megállapodást).

A republikánusok optimizmusát az a trend is fűtheti, hogy a Fivethirtyeight összesítése alapján a Trump elmozdítását támogatók és ellenzők között a meghallgatások idején nyílt olló ismét bezáródni látszik. A Fehér Házból származó információk szerint az eljárás által az örökségén hagyott folt miatt

eleinte dühös Trumpot ma már inkább izgatja az eljárás.

Mivel tanácsadóival egyetértésben úgy érzi, hogy a demokraták elnavigálták magukat, és a január elején kezdődő szenátusi szakaszban látványos győzelmet akart aratni, ezért nagyszabású reality showt akart élő közvetítéssel, sok beidézett tanúval, ügyvédekkel – és persze a végén egyértelmű felmentéssel.

Csakhogy az óvatosabb szenátusi vezetés kockázatosnak ítélte meg, ha az impulzív Trump vagy legendás balfogásairól hírhedt ügyvédje, Giuliani túl sokat szerepel, ezért meggyőzték az elnököt, hogy az lesz a legjobb, ha ezt az egész eljárást két hét alatt letudják. McConnell még az újabb tanúk meghallgatását is visszautasította, amit pedig a közvélemény 70 százaléka helyénvalónak tartana egy ilyen fontos eljárásban. A republikánusok ettől még azzal számolnának, hogy az eljárás megindítása, majd várható kudarca végül a demokratákra fog visszaütni.

Az impeachment rövidre zárása azonban bizonyos szempontból a demokratáknak sem lenne ellenére, hiszen amit az impeachmentből kifacsarhattak, azt csaknem teljese kifacsarták. Pelosit elégedettséggel tölthetik el azok a mérések, mely szerint az amerikaiak 75 százaléka úgy gondolja, hogy Trump valami „rosszat tett”, mert még ha ezen véleményt beikszelők el nem is mozdítanák, könnyen lehet, hogy ellene szavaznak majd 2020 őszén (már ha addig a gyorsan fakuló politikai emlékezet megőrzi vétkeit). A demokratáknak politikai értelemben a szenátusi szavazás arra is jó lesz, hogy néhány, demokraták felé hajló államban 2020-ban az újraválasztáséért harcoló republikánus szenátor neve mellett lemoshatatlan szégyenfoltként ott álljon a Trump védelmében leadott voks.