Nagyot fordult a világ tíz év alatt

kulfold-decade
2019.12.31. 18:28
Minden évtizednek megvannak a maga történelmi távlatú eseményei, de a 2010-es évek különösen mozgalmasan teltek a világpolitikában, és rengeteg olyan folyamat tetőzött, vagy indult el, amiknek még a következő időszakban is komoly hatásai lesznek a világban. Ezek közül szedtünk össze meghatározó történéseket a brexittől Donald Trump megválasztásán át a szíriai polgárháborúig.

Nagyhatalmi erőfitogtatások

Ha létezik olyan, hogy világpolitikai zeitgeist, akkor a 2010-es éveké a demokrácia talajvesztése, és ezzel párhuzamosan a populizmus, az autokrácia és az ezektől nem független geopolitikai feszültségek felerősödése volt.

A demokrácia visszaszorulásának mértékéről megoszlanak a vélemények: a demokráciák száma nem csökkent jelentősen, de a demokratikus rendszerek minősége (azaz azok szabadsága) igen. Magyarországtól kezdve az Egyesült Államokon keresztül Brazíliáig egy sor helyen a demokratikus játékszabályokat feszegető vagy radikálisan átíró vezetők jutottak hatalomra; a szalagcímeket és még a mértékadóbb folyóiratok címlapjait is olyan „új autokraták” népesítették be, mint Vlagyimir Putyin orosz, Recep Tayyip Erdoğan török és Rodrigo Duterte fülöp-szigeteki elnök, gyakran Orbán Viktor magyar miniszterelnök vagy Matteo Salvini volt olasz belügyminiszter társaságában.

Mindez együtt járt azzal, hogy a nemzetközi politikában ismét előtérbe került a szűken értelmezett „nemzeti érdek” és nagyhatalmi erőfitogtatás. Ennek legfontosabb és legegyértelműbb jele az Egyesült Államok és Kína viszonyának fokozatos, haditengerészeti manőverekkel, kereskedelmi büntetőintézkedésekkel és technológiai harccal tarkított romlása volt. 

Bár Orbán Viktor kifejezetten üdvözölte ezt a trendet, a Magyarországhoz hasonló kis országok számára, illetve általában véve az egyre összefonódottabb világ közös problémáinak megoldását illetően nem igazán pozitív fejleményről van szó. 

Donald Trump elnöksége

E folyamatok egyik legfőbb megtestesítője és katalizátora Donald J. Trump volt, akit 2016-ban választottak az Egyesült Államok elnökévé. Trump dúsgazdag médiaszemélyiségként, valóságshow-szereplőként lett ismert, majd nagy meglepetésre bármiféle politikai beágyazottság nélkül, a populizmus egy sajátosan nyers fajtáját képviselve jutott hatalomra – különböző elemzések szerint az ipar leépülése miatt elszegényedett melósok, a baloldal adóemeléseitől tartó gazdagok és (a vagyoni helyzetüktől függetlenül) a liberalizmustól és a kisebbségektől félő konzervatív fehérek sajátos választási koalíciójának élén.

Donald Trump egészen új politikai nyelvezetet és kultúrát honosított meg azáltal, hogy Twitter-kirohanásokban kommunikál a külvilággal, az amerikai sajtó szerint döntéseit gyakran pillanatnyi hangulata alapján hozza meg, és a tényszerűségnek a látszatát is kerüli, egyes számítások szerint több mint tízezerszer nem mondott igazat 2017. januári beiktatása óta. 

Elnökségének egyik olvasata, hogy az Egyesült Államok a végletekig megosztottá vált, és a két politikai oldal már-már más valóságban él: miközben a baloldal Trump hazugságain és stílusán lovagol, addig az elnök nagy és lojális (felmérések szerint a választók közel 40 százalékára rúgó) tábora mindezt „fake newsnak” tartja, és a saját „alternatív tényeivel” vág vissza. Az alternatív valóságok kialakulása miatt sok bírálat érte a Facebook és más közösségi oldalak algoritmusait, illetve a közösségi médiát manipuláló Ororszországot is, bár hogy ezek közül melyik mennyit nyomott a latba, az vitatott

A külpolitikában hasonlóan éles váltást hozott az „Amerika az első” szlogent hangoztató Trump. Bár sok kérdésben álláspontja nem különbözik radikálisan elődjeitől, eszközeiben és stílusában nagyon is. A „csaló” Kínával és az EU-val szembeni kereskedelmi háború, a NATO és ázsiai szövetségesek egzecíroztatása, Putyinhoz való vonzódása, a közel-keleti stratégiájának kiismerhetetlensége és klímaváltozás-tagadása szakértők szerint hozzájárult ahhoz, hogy ma egy jóval instabilabb világban élünk, mint tíz éve.

Hszi Csin-ping hatalomra kerülése

Ugyanakkor a nagyhatalmi politika alakulása messze nem csak a Trump-elnökség következménye. Kínában a 2000-es évek elejének nagyon óvatos politikai nyitása Hszi Csin-ping pártfőtitkár-államelnök 2012/2013-as hatalomra jutása után a visszájára fordult. Az új vezető egyfelől jelentősen megerősítette a Kínai Kommunista Párt, illetve azon belül saját személyi hatalmát, a nyugati bírálói Mao Ce-tung óta az első igazi kínai diktátorként kezdték emlegetni.

Hszi ezzel párhuzamosan pedig Kína világpolitikai szerepének növelésére is nagy energiát összpontosított. Ennek legfőbb eszköze Kína növekvő gazdasági ereje volt: Hszi 2013-ban Egy övezet, egy út néven egy globális, kínai vezetésű geopolitikai-gazdasági programot hirdetett, amely infrastrukturális beruházásokon keresztül próbálja mind gazdaságilag, mind politikailag közelebb hozni a világot, többek között Kelet-Európát is Pekinghez. Hogy mindez új típusú gyarmatosítás, vagy a fejlődő világ (önérdektől sem mentes) segítése, arról azóta is folyik a vita.

Ettől függetlenül a 2010-es évtized a kínai csoda lassú leeresztéséről is szólt: manapság már messze nem dübörög úgy a kínai gazdaság mint tíz éve, és a szkeptikusabb nyugati elemzők szerint a pénzügyi rendszerben bőven vannak (eddig jól palástolt) bajok. A növekedés fenntartását Peking a csúcstechnológiák fejlesztésével próbálja biztosítani, bár ennek módja és potenciális hatásai Amerikában és Európában is aggodalmakat keltenek. 

Mindazonáltal a Hszi által meghirdetett „kínai álom” nem mindenkinek jött be. Hongkongban 2014-ben és 2019-ben is súlyos tüntetéshullám indult, miután a pekingi kontroll erősödése miatt különösen a fiatalok féltik a város szabadságát. Az ország nyugati végén, a jelentős, és a kínai uralommal szemben évszázadok óta lázadozó muszlim kisebbség lakta Hszincsiangban nyugati kutatók szerint százezreket zártak átnevelőtáborokba, a hatóságok szerint a terrorizmus, jogvédők szerint a muszlim ujgur nép kulturális és vallási autonómiájának eltiprása végett. Eközben ahogy sok más helyen, Kínában is gőzerővel épül a megfigyelő állam, amelyet az állam és az online közvélemény az államigazgatás hatékonyabbá tételeként üdvözöl, jogvédők viszont az emberek feletti totális állami kontroll előfutárának tartanak.

Kilábalás a 2008-as válságból?

Kína lassulása ellenére így is a világgazdaság motorja maradt, miután a nyugati világ csak részlegesen tért magához a 2008-as válság sokkjából. Nyugat-Európában a növekedés lassú maradt, Dél-Európában valójában még ma sem ért teljesen véget a válság.

Az Egyesült Államok azért szépen növekedett 2009 óta, az idei évtized Amerika történelmének leghosszabb konjunktúráját hozta. Ugyanakkor ezt az egyenlőtlenségek növekedése és az alsóbb vagyoni rétegek fokozatos lecsúszása kísérte. Emiatt kommentárok hosszú sora magyarázta azzal a populizmus európai és amerikai előretörését, hogy a 2010-es évtized gazdaságilag nem volt jó a nyugati átlagember számára.

Ezzel szemben az évtized elején a legtöbb elemző azt jósolta, a feltörekvő országok lenyomják a Nyugatot, és a világgazdaság fő mozgatórugójává válnak, ami egyes adatok alapján be is jött. A Nemzetközi Valutaalap adatai szerint 2010 és 2019 között az Európai Unió GDP-je csak 7 százalékot, a nagy, fejlett gazdaságokat tömörítő G7 20 százalékot nőtt, addig a világátlag 31 százalék volt, a feltörekvő ázsiai országok pedig megduplázták gazdaságuk méretét.

Másfelől azonban Törökországtól kezdve Thaiföldön át Brazíliáig a fejlődő világ számos sztárja elvérzett az utóbbi években. Latin-Amerika alig nőtt valamit tíz év alatt (mindössze 2 százalékot), de Afrika is elmaradt a világátlagtól a maga 30 százalékával. Egy főre vetítve pedig még mindig hatalmas a fejlődő világ lemaradása: Ázsiában vásárlóerő-paritáson az EU-s átlag 30 százaléka, de még Kelet-Közép-Európában is csak 60 százaléka az egy főre eső GDP. Afrika pedig egy főre számítva egyenesen távolodott Európától (azaz a GDP-növekedés nagyrészt demográfiai okokkal magyarázható). Egy szó mint száz, a fejlődő világ felzárkózása mögött nagyrészt néhány ázsiai sikersztori áll. Manapság pedig egyre többen hangoztatják, hogy jön a következő válság, bár valójában ezzel már 2010 óta riogatnak.

Brexit és skót népszavazás

A gazdasági folyamatok is fontos szerepet játszottak abban, hogy az Egyesült Királyság két népszavazás mentén is rendszeresen középpontba került a hírekben a 2010-es években. Előbb a Skóciában rettentően megerősödő nacionalistáknak sikerült elérniük, hogy 2014-ben függetlenségi népszavazást tartsanak az elszakadásról, amivel a kezükbe vennék a gazdaságuk irányítását is. Ezen végül 55-45-re a maradás hívei győztek, és mindenki azt gondolta, hogy ezzel a skót függetlenség kérdése évtizedekre lekerül a napirendről. 2019 végén azonban a Skót Nemzeti Párt (SNP) megint egy függetlenségi népszavazást szorgalmaz 2020 második felére, miután egy másik referendum teljesen új helyzetet hozott az évtized közepén.

Noha ő maga az EU híve volt, David Cameron brit kormányfő a Konzervatív Párton belüli ellenfeleit azzal próbálta leszerelni, hogy még 2013-ban azt ígérte: ha 2015-ben nyer a választásokon, népszavazást ír ki az EU-tagságról. Az előnyökről és hátrányokról szóló csúsztatásoktól sem mentes, éles kampány végén 2016-ban a britek 52 százaléka úgy döntött: az ország lépjen ki az EU-ból. Cameron megbukott, utódja Theresa May lett. May sem kilépéspárti volt, de a brexit levezénylése eltökélt célja volt. Már a brit kormány és az EU között is nehezen haladtak a tárgyalások, de 2018 végére Maynek sikerült megállapodnia az Unióval a kilépés legfontosabb feltételeiről. Csakhogy bármilyen, a brit kormány és a tagországi vezetők által elfogadott kilépési megállapodást a brit alsóháznak is jóvá kellett hagynia. Ott pedig az ellenzék mellett még saját pártján belül is sokan ellene voltak May dealjének.

A kialakult patthelyzet miatt az EU egyetértésével többször elhalasztották a brexit 2019. március végi, eredeti határidejét. Miután háromszor is elkaszálta az alsóház a megállapodását, végül májusban May is megbukott. Utódja a népszavazási kampányban a kilépéspártiak legfontosabb arca, Boris Johnson volt londoni polgármester és exkülügyminiszter lett.

Johnson azt ígérte, hogy ha kell, akár megállapodás nélkül, rendezetlen brexitet hozva is kilépteti a briteket az október 31-i határidővel. Ez végül nem történt meg, de az EU-val újratárgyalt, az ír-északír határ nyitvatartásának dilemmájára új megoldást kínáló megállapodása sem ment át az alsóházon. Viszont december 12-re kiharcolt egy előrehozott választást, amin Margaret Thatcher óta nem látott mértékben nyertek a toryk. Ezzel eldőlt, hogy 2020. január 31-én kilépnek a britek az EU-ból, viszont a brexit története még nem ér véget: először egy átmeneti időszak kezdődik, ami alatt meg kellene majd állapodniuk az EU-val a jövőbeni kapcsolatokról, például egy szabadkereskedelmi megállapodásról.

Polgárháború Szíriában, Líbiában és Jemenben

A 2010-es évek elején Tunéziából kiindulva az arab világ számos országára átterjedt az Arab Tavasz néven emlegetett tüntetéshullám, ami több régóta fennálló rezsimet és diktátort is elsöpört. Egyedül Tunéziában ment azonban végbe átmenet alkotmányos demokratikus kormányzásba, míg Egyiptom élén Hoszni Mubarak helyét Abdel Fattah esz-Sziszi vette át, Líbiában, Jemenben és Szíriában pedig azóta is tartó hatalmi vákuumok és polgárháborúk alakultak ki, az események pedig a 2015-ös menekültválsághoz és az Iszlám Állam terrorszervezet felemelkedéséhez is hozzájárultak. A 2019 őszén számos arab országot érintő újabb tüntetéshullám pedig azt is jelezte, hogy a 2010 eleji tiltakozásokhoz vezető okok közül több azóta is fennáll.

Moammer el-Kadhafi bukása után Líbia káoszba süllyedt, és 2019 végén is ketté van szakadva az ország: az ENSZ által elismert, tripoli székhelyű, de gyenge haderejű egységkormánnyal szemben a keleti területeket uraló Halífa Haftár tábornok offenzívát indított. Jemenben súlyos humanitárius válság alakult ki, miközben az Irán által támogatott síita húszi felkelők küzdenek a nemzetközileg elismert kormány ellen, ami mellett Szaúd-Arábia is beavatkozott a polgárháborúba, civil szervezetek szerint számos esetben civileket, kórházakat lebombázva.

Szíriában is megingott Bassár el-Aszad rezsimje a 2011-es tüntetések nyomán, az ország jelentős része felett elveszítette az ellenőrzést. A véreskezű diktátor ellen küzdő felkelő csoportok mellett azonban egyre több szélsőséges szervezet jelent meg, az Iszlám Állam pedig Irak és Szíria terülének egy részén „egy kalifátust” kiáltott ki. Az USA egy nemzetközi koalíció élén indított légiháborút az ISIS ellen, miközben felkelő milíciák és kurd erők adták a földi egységek gerincét. Közben Aszad megsegítésére a tartúszi kikötővel a földközi-tengeri kapcsolatot is védő Vlagyimir Putyin orosz elnök komoly erőket küldött Szíriába.

2019. március 23-án az amerikai támogatású kurd-arab Szíriai Demokratikus Erők (SDF) bejelentette: kiűzték az Iszlám Államot Szíria területéről, közben viszont Aszad az ország kétharmada felett visszaszerezte az ellenőrzést. Donald Trump 2019 végén bejelentette, hogy kivonja a megmaradt amerikai erőket Szíriából, ezzel azonban a kvázi-autonóm területen élő kurdok úgy érzik, cserbenhagyta őket a Szíria északi részére benyomuló Recep Tayyip Erdoğan török elnökkel szemben. Trump szíriai politikája lehetővé teheti, hogy Moszkva és Ankara ossza fel maga között Szíria jelentős részét. A milíciákon keresztül korábban aktívan jelenlévő Irán befolyása azonban csökkent, miután Trump kilépett a Barack Obama alatt letárgyalt, Teherán atomprogramjának megakasztását célzó atomalkuból, és új szankciók bevezetésével egy átfogóbb alkut akar kisajtolni.

Bin Laden likvidálásától az Iszlám Államig

2011-ben amerikai kommandósok likvidálták a 2001. szeptember 11-i terrortámadások mögött álló Oszama bin Ladent, az al-Kaida terrorszervezet vezetőjét Pakisztánban. Az előző évtizeddel szemben a 2010-es éveket pedig már nem annyira az al-Kaida, hanem egy másik terrorcsoport, az Irak és főként Szíria területein megerősödő Iszlám Állam dominálta. Az Abu Bakr al-Bagdadi vezette dzsihádista ISIS Szíria keleti harmadát az ellenőrzése alá vonta, Irakban pedig elfoglalta a szunniták legfontosabb városát, Moszult, valamint az ország legnagyobb olajfinomítóját is. A területi alapon is szerveződő ISIS-hez rengeteg külföldi dzsihadista is csatlakozott Szíriában és Irakban. A terrorcsoport brutális kivégzésekkel és a közösségi média tudatos felhasználásával is feltűnt a hírekben, külföldön pedig a magányos elkövetők által végrehajtott terrortámadásokra szólított fel. Az elmúlt években számos nyugati városban elkövetett támadást az ISIS-hoz nem szorosan kapcsolódó, de a terrorszervezet ideológiáját követő terrorista hajtott végre.

Az Iszlám Államnak a velük szemben álló szíriai felkelő csoportokkal, Aszad oroszok támogatásával új erőre kapó szíriai rezsimjével, északon a kurdokkal, délen pedig az iraki kormányerőkkel kellett szembenéznie. Előbb Irakból szorult ki az ISIS, Moszult visszafoglalták a nyugati támogatást élvező kormányerők, majd pedig a kurdok által összekovácsolt Szíriai Demokratikus Erők szorították egyre visszább amerikai légitámogatással az ISIS-t szinte egész Észak-Szíriában. 2019 márciusában jelentették be hivatalosan, hogy kiűzték az Iszlám Államot Szíria területéről, október végén pedig Donald Trump amerikai elnök beszámolt arról, hogy egy akcióban végeztek Abu Bakr al-Bagdadival is.

Azonban ahogy arról korábban is írtunk, az Iszlám Állam egyszerre volt képes működni titkos sejtekből álló terrorszervezetként, egyszerre sarcoló-fenyítő-monopolizáló maffiaként és egyszerre elnyomó-szolgáltató államként. 2017 és 2019 között teljesen leépült az állami funkciója, de ettől még terrorszervezetként aktív maradt. És bár az európai és amerikai iszlamista támadások száma jelentősen csökkent 2019-re, világszerte – főként Irakban és Szíriában – még mindig több ezer támadást vállalt magára. Az évtized végére pedig az is dilemma elé állította a nyugati országokat, hogy mi legyen a külföldről Szíriába érkező dzsihadistákkal, akiket az őket fogvatartó Törökország hazaküldene bírósági tárgyalásra. Több esetben azonban ez alól az eredeti országuk az állampolgárságuk megvonásával próbált kitérni. Ugyanígy az sem világos, mi lesz az egykori ISIS-harcosok volt feleségeivel, vagy Szíriában született gyerekeivel.

2015-ös menekültválság

A közel-keleti válságok mentén 2015-ben 2,7 millió menekült és bevándorló érkezett Európán kívülről a kontinensre: Németországba 1,5 millióan, az Egyesült Királyságba 631 ezren, Franciaországba 363 ezren, Spanyolországba 342 ezren. A bevándorlás két fő irányból érkezett: Görögország felől, a balkáni útvonalon, illetve Észak-Afrikából a Földközi-tengeren keresztül. A menekültválsággal számos helyszíni riportban is foglalkoztunk. Miközben Magyarország után több ország is kerítéseket emelt, az EU nehezen tudott lépni a több országot is érintő menekültáradat kérdésében, Angela Merkel német kancellár több százezer menekült kvótánként meghatározott elosztását szorgalmazta, ez azonban komoly ellenállásokba ütközött, többek között Kelet-Európában.

A balkáni útvonalon érkező tömeges bevándorlás 2016-ra alábbhagyott. Ebben fontos szerepe volt az EU és Törökország közötti egyezségnek. Azóta Törökország szigorúbban őrzi parti vizeit, minden eszközzel igyekszik megakadályozni, hogy az embercsempészek lélekvesztőkön küldjenek újabb és újabb embereket a görög szigetek felé. A megállapodás értelmében Törökország visszaveszi az Európából kitoloncolt, elutasított menedékkérőket, cserébe Európa ugyanennyi, elbírált menedékkérelmek alapján legálisan védelemre szoruló embert fogad be. Törökország hatmilliárd euró (kb. 2010 milliárd forint) támogatást is kap az EU-tól a területén lévő menekültek ellátására. A Frontex adatai szerint ettől még jelenleg is a mediterrán régió keleti felén keresztül vezető migrációs útvonal a legforgalmasabb, ezt követi a Spanyolországon és Olaszországon keresztül vezető útvonal.

Ennek a helyzetnek az enyhítésére az új olasz kormány alatt egy új menekültelosztási mechanizmust dolgozott ki a francia, a német és a máltai vezetés. Eszerint a menekülteket még a kikötés előtt szétosztanák az önkéntesen résztvevő államok. Végleges megállapodás azonban erről sincs. Közben a keleti útvonal azért került megint középpontba, mert Recep Tayyip Erdoğan török elnök 2019 végén megindította a szíriai offenzíváját a kurd fegyveres erők kiszorításáért, és egy észak-szíriai biztonsági övezet létrehozásért. A kurdok lakta térségbe akar visszaköltöztetni több millió arab menekültet, ezzel komoly etnikai feszültséget kockáztatva. Erdoğan azonban többször is újabb menekülthullámot vizionálva próbált nyomást gyakorolni az EU-ra, hogy támogassák a biztonsági övezet létrehozásának tervét.

Észak-Korea fenyegetése Kim Dzsongun alatt

Az elszigetelt észak-koreai rezsimben is fontos változás történt a 2010-es években: 2011 végén meghalt a diktatúrát közel két évtizeden át irányító Kim Dzsongil, akit legkisebb fia, a 30-as éveiben járó Kim Dzsongun, a rezsimet megalapító Kim Ir Szen unokája követett az ország élén. Kim Dzsongun hatalmának megszilárdításához fokozatosan távolította el a rezsim vezetéséből az apjához köthető embereket, és cserélte le a fontos posztokat betöltő tisztviselőket, miközben a világ felé háborús hisztériát hozó fenyegetőzések mentén került újra középpontba Észak-Korea. Kim csak 2018 márciusában ment először külföldre, első útja a páncélvonatával a rezsim legfontosabb támogatójának számító Pekingbe vezetett Hszi Csin-ping kínai elnökhöz.

Kim Dzsongun az ország rakéta- és atomprogramjának felpörgetésében, az interkontinentális ballisztikus rakétákkal Dél-Korea és Japán után már az Egyesült Államokat is elérő atomfenyegetésben látta a rezsim túlélésének zálogát és a zsarolási potenciált, amivel a romokban heverő gazdaság fejlesztéséhez szükséges segítséget erőszakolná ki. 2017-re új szintre lépett Észak-Korea fenyegetése, régen látott feszült helyzet alakult ki az egyszerre az Egyesült Államok, Kína és még Oroszország érdekövezetébe is tartozó Koreai-félsziget körül. Donald Trump és Kim Dzsongun között éles üzengetés, háborús retorika ment, miközben az amerikai elnök vezetésével a nemzetközi közösség elsősorban szankciókkal próbálta megszorítani Észak-Koreát. A rezsim a szürkegazdaságon és Kínán keresztül ezek egy részét ki tudta kerülni, de így is húsbavágóak voltak.

2018 elején enyhülés indult el, a két Korea közösen vett részt a szöuli téli olimpián, majd pedig történelmi Korea-közi csúcstalálkozót tartottak. Ez megalapozott a Donald Trump és Kim Dzsongun között Szingapúrban megtartott másik csúcstalálkozóhoz. Ezen általánosságban megegyeztek a Koreai-félsziget teljes atommentesítéséről, azonban a két fél ezalatt egyáltalán nem ugyanazt értette, a folyamat így megakadt. 2019 elején Trump és Kim Dzsongun vietnámi csúcstalálkozója megállapodás nélkül, idő előtt ért véget. Az Egyesült Államok Észak-Korea teljes, és ellenőrizhető leszerelését akarja, míg a phenjani rezsim csak fokozatosan lépne, minden egyes engedményért a szankciók enyhítését várja. Tartottak az év második felében egy váratlan villámtalálkozót is a demilitarizált övezetben Trump és Kim között, de miután a lényegi tárgyalások nem haladtak semmit, megint elkezdődött a keményebb hangú üzengetés, ahogy kisebb északi rakétatesztek is visszatértek 2019 végére.

A Krím annektálása, a kelet-ukrajnai háború

Magyarország közelében is háború zajlott azonban a 2010-es években. 2013 decemberében Kijevben tüntetések indultak az EU társulási szerződés aláírása helyett Moszkva felé tapogatózó Viktor Janukovics oroszbarát elnök ellen. A mozgalmat hamar felkarolta Washington és az EU is. A végül Janukovics elűzésével hatalomra jutott ellenzékből Petro Porosenkót választották meg új elnöknek. Közben hivatalosan az ott élő, orosz ajkú lakosság védelmére kelve az oroszországi gazdasági stagnálás miatt népszerűségvesztéssel szembenéző Vlagyimir Putyin annektálta a csatlakozásáról vitatott körülmények között szavazó Krím félszigetet, Kelet-Ukrajnában az ukrán erők és az oroszbarát szeparatisták között pedig háborúvá fajult a konfliktus. Donyeck és Luhanszk egyes részeit 2014 áprilisa óta a szakadárok felügyelik. Az ENSZ becslései szerint eddig 13 ezren vesztették életüket az ukrajnai konfliktusban, ami alatt a szakadárok egy maláj utasszállítót is lelőttek 298 emberrel a fedélzetén.

2014 szeptemberében írták alá a minszki megállapodást Kijev és Moszkva között, amely papíron tűzszünetet biztosított a Kreml tagadása ellenére több jel szerint is közvetlen orosz katonai támogatást is élvező szeparatisták és az ukrán vezetés között, de leginkább Putyinnak jött jól. A minszki egyezmény előírja, hogy regionális választások után fokozatosan újra kormánykézbe kerülnének a jelenleg a szakadárok ellenőrzése alatt álló területek az orosz-ukrán határ mentén, de különleges státuszt is adna az érintett régióknak az ukrán alkotmányban.

Miközben a harcok újra és újra kiújultak, a minszki tervvel nem ért egyet Volodimir Zelenszkij 2019 májusában megválasztott új ukrán elnök sem. Az orosz anyanyelvű Zelenszkij nem lett főnyeremény Moszkvának. Putyin és Zelenszkij decemberi találkozóján nem közeledtek a felek sem a Moszkva támogatását élvező oroszbarát szakadárok által ellenőrzött területek különleges státuszának, sem az ott megtartandó választásoknak, sem az ukrán és a szakadár erők visszavonásának kérdésében. Az ENSZ-tagállamok túlnyomó többsége nem ismeri el a Krím annektálását sem, de Oroszország a Kercsi-szoroson átívelő 19 km-es híddal is szorosabbra fűzte a kapcsolatot a területtel.

A 2010-es évek döntő részében – de már a 2008-as grúziai konfliktustól kezdve – Oroszország és a nyugat viszonya egyre feszültebb lett. A helyenként a hidegháborút idéző helyzet azonban vitatható eredményeket hozott a talpraállást hirdető putyini Oroszországnak: gazdaságilag továbbra is a nyersanyagexportnak van kiszolgáltatva – GDP növekedésének java a kőolaj és földgázárak húsz évvel ezelőttihez képest jelentős emelkedésének köszönhető. Közben a politikai elszigetelődés miatt hosszú távon csökkenhet az európai földgázpiacon való részesedése is, új vevőként érdemben csak Törökország jelent meg. 

A Krímmel ugyan gyarapodott az ország – felrúgva ezzel a Moszkva által aláírt nemzetközi szerződést, vállalva a Nyugattól való elszigetelődést –, közben viszont elvesztette Ukrajnát, mint potenciális szövetségest. Mind Ukrajna, mind Grúzia esetében Moszkva attól tartott, hogy ezek az egykori szovjet tagállamok az EU és a NATO részeivé válnak. Ez formálisan nem történt meg – nem is várható –, de azt Moszkva nem tudta megakadályozni, hogy ezek az országok ne fűzzék még szorosabbra viszonyukat a Nyugattal. Így a saját eszközeivel újra hangsúlyosabb világpolitikai szerepre törő Oroszország a 2010-es években összességében valójában érdekszférája csökkenését szenvedte el. 

Átalakulások Dél-Amerikában

A 2010-es években az előző évtizedben a dél-amerikai baloldali hullámmal hatalomra került vezetők pozíciója megingott, és komoly átalakulások mentek végbe számos ország vezetésében. Brazíliában korrupciós vádakkal börtönbe került a baloldali ikon Luiz Inácio Lula da Silva, utódját, Dilma Rousseffet megbuktatták, végül pedig a 2018-as elnökválasztást a brazil Donald Trumpnak is nevezett Jair Bolsonaro nyerte meg. A nemzetközi populista árhullám mentén hatalomra került szélsőjobboldali politikus botrányos ötleteivel és paranoid kultúrharcával is feltűnt, de leginkább azzal, hogy a klímaváltozás elleni harcot „marxista összeesküvésnek" tartotta. Az amazóniai esőerdők felégetése körüli vita azonban valójában a világrendről is szól már, és a 2020-as években még inkább előtérbe kerülhet.

Venezuela élére Hugo Chávez 2013-as halála után buszsofőr alelnöke, Nicolás Maduro került, aki csak a hadsereg révén tudta megőrizni hatalmát a felelőtlen gazdálkodással lenullázott ország tüntetési hullámával szemben. Miközben Maduro puccsról beszélt, a házelnök Juan Guaidó ideiglenes elnöknek kiáltotta ki magát 2019 elején, és a világ országainak többsége is őt ismerte el. Szintén 2019 végén pedig 13 évvel megválasztása után a jobboldali tüntetők és a hadsereg lemondásra kényszerítette egy vitatott elnökválasztási eredmény után Evo Morales bolíviai elnököt, akinek el is kellett menekülnie az országból. Bolívia most új választásokra készül, miközben kiéleződött a feszültség az indián őslakosok, Morales hívei, és a rendőrök, szélsőjobbos milíciák között.

2010-ben még mosolyogva fogadta a 68 nap után egyenként a felszínre hozott chilei bányászokat Sebastian Piñera chilei elnök, aki ugyan egy ciklusra kikerült a hatalomból, de az évtized végére megint visszatérhetett. Azonban 2019 végén komoly tüntetéshullám kezdődött, eredetileg a metrójegyek árának emelése ellen, de a diákok helyzetének kilátástalansága miatt is folytatódtak a tiltakozások, ezért egy klímacsúcsot is át kellett helyezni Santiagóból Madridba év végén. Volt egy hasonló nagy visszatérés a válságvilágbajnok Argentínában is: a 2014-es csőd után a hasonló válságok felszámolását ígérő jobboldali államfő, Mauricio Macri 2019 végén elbukott a választáson, az új baloldali elnökkel pedig visszajött a hatalomba a megosztó Cristina de Kirchner exelnök is, aki ellen számos korrupciós vizsgálat folyik.

A klímavédelem a középpontban

Az évtized végére a klímaváltozás a nyugati közbeszéd egyik fő témájává vált, ami végső soron pont annak a jele, hogy az elmúlt tíz évben a világ nem volt különösen hatékony a felmelegedés kezelésében. Az évtized a 2009 decemberi koppenhágai klímacsúcs teljes kudarcával indult, és további hat évbe telt, mire a világ politikai vezetőinek sikerült megállapodniuk arról, visszafogják üvegházgáz-kibocsátásukat, hogy ezzel 2 Celsius-fok alatt tartsák a Föld légkörének felmelegedését az iparosodást megelőző időszakhoz képest.

A 2015-ös párizsi klímamegállapodás ugyanakkor mára nem tűnik sorsfordítónak. Donald Trump elnök közölte, az egy főre eső kibocsátásban világvezető Egyesült Államok kilép az egyezményből, mert a környezetvédelem visszafogja a gazdaságot. Eközben a világ teljes kibocsátásának közel harmadát adó Kína és India sem képes féken tartani magát. Emiatt 2018-ban nőtt az üvegházhatású gázok koncentrációja a légkörben.

A sikertelenség mögött két régi ellentét feszül. Az egyik a fejlett és fejlődő világ között évtizedek óta húzódó vita arról, hogy ki fizesse a klímavédelem költségeit: a fejlődő világ szerint ez a saját iparosodása idején a légkört teleszennyező nyugati világ felelőssége; a nyugati világ szerint a napjaink szennyezéséért felelős fejlődő országoké. A másik a növekedés és a környezetvédelem ellentéte: bár manapság egyre többen megkérdőjelezik ezt, a hagyományos álláspont, hogy a környezetvédelem visszaveti a növekedést, és ezáltal az életszínvonalat; emiatt pedig a politikai és gazdasági elitek nem tartják reálisnak a radikális változást.

Bár Észak-Európában az utóbbi években domináns politikai témává vált a klímavédelem, a zöldpártok nagyon megerősödtek, és relatíve potens ifjúsági mozgalom kezdődött a téma körül. Ugyanez azonban a világ többi részéről nem mondható el. A zöldtechnológiák fejlődése is segíti a klímaváltozás megfékezését, a jelek szerint azonban messze nem elég gyors ütemben.

2019: a tüntetések éve

Óriástüntetéseket tartottak világszerte a klímakatasztrófára figyelmeztető mozgalmak is, de 2019-ben különösen sok nagy tömegeket megmozgató tüntetéshullám volt. Ezek közül is a leghosszabb ideje a hongkongi demonstrációk tartanak. Májusban eredetileg egy kiadatási törvény miatt indultak a tüntetések, de ezek aztán tágabb, demokráciát és a helyi kormány lemondását követelő, Peking- és Kína-ellenes tiltakozásokká változtak. Ezzel párhuzamosan hét hónapja folyamatosak az összecsapások is a főleg radikálisabb fiatalokból álló kemény mag és a kezdetektől túlkapásokkal és erőszakkal vádolt, éles lőszert is többször használó rendőrség között. A november végi helyhatósági választások a demokráciapárti erők elsöprő többségét hozták, és december elején is tartottak több százezres demonstrációt a városban.

Kilenc, a 2017-ben tartott, a spanyol hatóságok által alkotmányellenesnek nyilvánított függetlenségi népszavazásban szerepet játszó katalán politikus börtönbüntetésére válaszul fiatal tüntetők több estén is Hongkongot csináltak Barcelonából október közepén. Újra fellángolt a katalán válság, és megint százezrek vonultak az utcákra. Közben Franciaországban Emmanuel Macron elnök nyugdíjreformtervei ellen vonultak többször is utcára szakszervezetek, akiket a 2018-as sárgamellényes tüntetők is támogattak.

A 2019-es év Kairótól Bejrúton és Bagdadon át Teheránig az elmúlt nyolc év legforróbb őszét hozta a muszlim világban is. Százezrek fogtak össze a felekezeti és etnikai különbségekre fittyet hányva, hogy együtt tiltakozzanak a korrupt és leválthatatlan rezsimek ellen. Irakban a tüntetések elsöpörték a miniszterelnököt, Szudánban pedig a tiltakozások mentén a hadsereg puccsal megbuktatta a harminc éve hatalmon lévő Omar el-Basírt. Év végére Indiában pedig egy muszlimellenesnek tartott törvény miatt törtek ki véres tüntetések: szinte mindegyik, a környéken élő üldözött népcsoport megkaphatja az indiai állampolgárságot, a muszlimok viszont nem.

(Borítókép grafika: Aradi László / Index)



  • Vennék
  • Személyi kölcsön