Vilmos, Bíborka
2 °C
19 °C
Index - In English In English Eng

Működött Trump mesterterve, csak saját katonái is megszívhatják

063 1192550550
2020.01.10. 10:14
A Kászim Szulejmáni elleni merénylet lebonyolítása porba alázta az iraki miniszterelnököt, és megingatta az Iszlám Állam ellen harcoló koalíció pozícióit is. De legalább bebizonyosodott: működik az amerikai elrettentés. A nagy garral bejelentett iráni bosszúban ugyanis egyetlen amerikai sem sérült meg, a teheráni diplomácia pedig máris lezártnak tekinti a konfliktus ezen szakaszát.

Óriási találgatás folyik, milyen katonai-politikai utórezgéseket kelthettek azok a Hellfire rakéták, melyek darabokra robbantották a bagdadi reptérről kikocsikázó Kászim Szulejmánit, az iráni Forradalmi Gárda különleges egységének vezetőjét. A találgatások intenzitásánál már csak a találgatások totális ellentmondásai feltűnőbbek: az Iránt vezető teokratikus rezsim és az Egyesült Államok negyvenéves konfliktusa túlságosan sokrétű, a konfliktus Bejrúttól Bászráig terjedő terepe vallási-hatalmi szempontból túlságosan tagolt, a lehetséges riposztok, rimesszák és kontrariposztok mintázata túlságosan átláthatatlan. Ráadásul a geopolitikai sakkjátszma alól kirántotta a táblát az, hogy kiderült, a Teherán környékén lezuhant ukrán utasszállítót az iráni légvédelem lőhette le, ami teljesen új irányt szabhat a konfliktusnak.

A legnagyobb bizonytalansági tényező persze maga Donald Trump. Miközben ugyanis az elnök áldását adta az elmúlt évek potenciálisan talán legnagyobb következményekkel bíró amerikai katonai akciójára, és az elmúlt hónapokban újabb meg újabb egységeket vezényel a Közel-Keletre, hetente bizonygatja, mennyire elege van abból, hogy jelentős amerikai erők ragadnak benne lezárhatatlan konfliktusokban. A bizonytalanságot növeli, hogy a Fehér Ház nem igazán zongorázta végig a Szulejmáni likvidálását követően életbe lépő forgatókönyveket, vagy ha mégis,

akkor tanácsadói biztosan nem jutottak el Irakig.

Senkinek nem esik jól, amikor felrobbantják a vendégét

Az akció sikerének szempontjából érthető volt, hogy az Iránnal barátságban lévő iraki miniszterelnököt az amerikaiak nem tájékoztatták előre a tervezett dróntámadásról. Még az is egy bevállalható diplomáciai kellemetlenségnek mondható, hogy Irak szuverenitását megsértve a bagdadi nemzetközi repülőtérre szervezték Szulejmáni likvidálását – bár az iraki szuverenitást legalább ilyen otromba módon sértette meg Irán, amikor az iraki hadsereg amerikaiak által is használt bázisai ellen hajtott végre rakétatámadásokat.

Csakhogy az már igazi blamázs, hogy az iráni tábornokot nem más, mint Ádil Abdel Mahdi ügyvezető miniszterelnök várta hiába, aki ráadásul pont Trump kifejezett kérésére hívta meg Szulejmánit és az iraki síita milíciák parancsnokhelyettesét, Abu Mahdi al-Muhandiszt, hogy a december végén fellángoló Amerika-ellenes indulatok csillapításáról tárgyaljon velük.

Azaz az iraki kormányfő kétszeresen is baleknak érezheti magát, hiszen nemcsak hogy országa területén gyilkolták meg a befolyásos szomszéd egyik legbefolyásosabb közéleti figuráját, ráadásul az amerikaiak őt használták fel csalinak. Ezért is akarták a síita felekezetű lakosságot képviselő kormánypártok valamilyen módon kifejezni az akció miatti felháborodásukat. Végül a felháborodás abban a parlamenti határozatban öltött testet, mely kimondja: mielőbb távozniuk kell az országban lévő külföldi katonai erőknek. A lépés jogosságát megerősítette Trumpnak az iraki kiutasításra adott igazi trumpos reakciója, melynek keretében „soha nem látott szankciókkal” fenyegette meg az országot, ha nem tudják „békében” rendezni az ügyet, azaz nem fizetik ki az elmúlt évek amerikai katonai beruházásait (amit nem csak törleszteni, de felbecsülni is nehéz).

A kimondott (megszavazott) szó szentségét komolyan vevő nyugati országokat a határozat felkészületlenül érte, az alapvetően az Iszlám Állam ellen harcoló nemzetközi kontingens vezetője, William H. Seely III tábornok meg is írta az iraki védelmi minisztériumnak, hogy akkor ők át is helyezik a támaszpontjaikat. Az általános megrökönyödésre a Pentagon gyorsan leszögezte, hogy Seely levele csak „egy vázlat”, mely nem áll összhangban a kormányzat szándékaival, és nem lett volna szabad elküldeni az iraki partnereknek.

A bagdadi vezetés nem is nagyon töri magát, hogy érvényesítse a parlamenti határozatot, valószínűleg inkább biankó felhatalmazásként teszi el a levéltárba, hogy ha az ország valóban Irán és az USA csatamezejévé válik, akkor meglegyen a jogalap a külföldi erők kiebrudalásához.

Rakétákkal a békéért

Trump egyébként határozottan leszögezte, hogy az amerikai katonák maradnak Irakban, mivel nem akarnak olyan vákuumot teremteni, melybe azután a bagdadi vezetésre amúgy is nagy befolyással bíró Irán benyomulhatna. Az amerikai elhatározást a szerdai iráni rakétatámadás sem ingatta meg. Első olvasatra elég ostobán hangzik, de

a két amerikai bázisra kilőtt tucatnyi rakéta valójában békülékeny gesztus volt Irán részéről.

Méghozzá azért, mert a föld-föld rakétákat kilövő iráni Forradalmi Gárda (Szulejmáni egykori munkáltatója, egyben az iráni ballisztikus csapásmérő-erő üzemeltetője) előre értesítette szándékáról a hírt fagyosan fogadó iraki kormányt, mely azután annak rendje és módja szerint leadta a drótot az amerikaiaknak. Ez a fejlemény semmiképpen nem érhette meglepetésként Teheránt, így tulajdonképpen az történt, hogy

Irán közvetítő útján figyelmeztette bosszúakciójáról az Egyesült Államokat.

A kurdisztáni Erbíl, illetve a közép-iraki Aszad támaszpontok elleni támadások nem is követeltek halálos áldozatot. Iránnak az óriási hazai gyász és a fenyegetőbbnél is fenyegetőbb fenyegetések után mindenképpen oda kellett pörkölnie az amerikaiaknak, amit ezzel a rakétatámadással formálisan le is tudtak – jellemző módon az iráni média a hazai közvéleménynek azt állítja, hogy nyolcvan emberrel végeztek. Ha a pusztítás és a fenyegetés mértékét nézzük, ez a válasz volt a legenyhébb a lehetséges bosszúforgatókönyvek közül

Az iráni védelmi miniszter ki is tweetelte, hogy „megfelelő és arányos önvédelmi lépéseket tettek”, mellyel lezártnak tekintik az ügyet, és nem kívánják eszkalálni a konfliktust. A kormány szóvivője pedig üzent azoknak az Amerikával szövetséges kormányoknak, melyek Szulejmáni likvidálását követően leginkább fenyegetve érezhették magukat, hogy

nem tervezünk lépéseket semmilyen más ország ellen, a régió muszlim országai ellen meg pláne nem. Ha az Egyesült Államok nem folytatja kegyetlen hadműveleteit, akkor békét is teremthetünk a régióban.

A gyors enyhülést Donald Trump is méltatta szerdán a Fehér Házban tartott sajtótájékoztatóján, ahol azt mondta:

Úgy tűnik, hogy Irán visszavesz, ami jó dolog minden érintett félnek, és nagyon jó dolog a világnak.

A hirtelen békülékenység egyébként nemcsak azt mutatja, hogy az amerikai vezérkar helyesen kalkulált Szulejmáni likvidálásának biztonsági kockázataival, hanem azt is, hogy az iráni tábornokot Teheránban is sokan látják hasznosabbnak tiszteletreméltó mártírként, mint az iráni külpolitika irányítójaként – különös tekintettel arra, hogy az általa vitt militáns külpolitika idén Libanonban és Irakban is csődöt mondott. De azt is érdemes szem előtt tartani,

lehet, hogy Irán az ütésváltással és az azt követő békésebb nyilatkozatokkal csak időt akar nyerni valamilyen komolyabb akció – például egy kibertámadás – előkészítéséhez.

Kötéltánc a szélviharban

Irak, Irán és az Egyesült Államok viszonya egyébként több mint bonyolult. Irak ugyanis felekezeti, törzsi és politikai szempontból tarkább, mint a kerbalai nagymecset; az ország lakosságának 65-70 százalékát a síita felekezethez tartozók teszik ki, akiket az elsősorban a szunnitákra (kurdokra és arabokra) és más kisebbségekre támaszkodó Szaddám Huszein keményen elnyomott. Az iraki síitákat az Iránnal 1980 és 1988 között véres háborút vívó Szaddám felekezeti alapon en bloc iráni kémeknek titulálta, de Irán a síita tanok legjelentősebb védelmezőjeként is elvárja lojalitásukat. Szaddám 2003-as bukását követően ennek megfelelően Irán jelentős támogatást folyósított az iraki síita milíciáknak, és ez a támogatás 2014-ben, az Iszlám Állam fenyegetésével újjáéledt.

A korrupt és demoralizált iraki kormányhadsereg ugyanis alkalmatlannak bizonyult az agresszív és ütőképes dzsihadistákkal szemben, ezért az iraki síiták egy sor önvédelmi milíciát szerveztek. Ezek kiképzésében, felszerelésében és koordinálásában Kászim Szulejmáni elévülhetetlen érdemeket szerzett, de az iráni milíciaépítésnek az Egyesült Államok sem tett keresztbe, sőt az iraki kormánynak folyósított segélyen keresztül több milliárd dollárnyi hadianyagot biztosított azoknak a milíciáknak, melyekre ma már ellenségként tekint.

Az ellenségeskedés oka az, hogy az Iszlám Állam 2017-re megsemmisült, a milíciák – még ha részben az iraki hivatásos hadseregbe is olvasztva – ugyanúgy megmaradtak, mint az afganisztáni szovjet csapatkivonás után a CIA által felfegyverzett tálibok, csakhogy már elsősorban az iráni és saját érdekeik érvényesítésén munkálkodtak. Ezzel Szíriában harcoló bajtársaikhoz hasonlóan felkeltették az iráni terjeszkedés csápjait szorgos kertészként visszanyesegető Izrael érdeklődését, mely 2019-ben már Irak területén belül is elkezdte bombázni a síita milíciákat és a Forradalmi Gárdához köthető létesítményeket.

A párhuzamos erőszakszervezetek soha nem szolgálják az adott állam stabilitását, és nincs ez másként Irakban sem. A Népi Mozgósítási Egységek egyes tagjait például ősszel az amúgy elsősorban síita felekezetből verbuválódott kormányellenes tüntetők ellen vetették be – egyes hírek szerint Szulejmáni utasítására –, ennek köszönhetően viszont egyáltalán nem lettek népszerűbbek a lakosság körében. Ezért nem csoda, ha Irakban még a legbefolyásosabb síita vezetők, mint Ali Szisztáni nagyajatollah vagy Miktada asz-Szadr népvezér-hitszónok is elsősorban a nyugalom megőrzésére szólítottak fel, és a vártnál sokkal halkabban csörgetik kardjukat a Nagy Sátán ellen.

Az 5000 fős amerikai kontingens alatt még a visszafogott iraki magatartás mellett is könnyen forróvá válhat a talaj. Ugyanis a radikálisabb milíciák – mint például a decemberben megbombázott Kataíb Hezbollah, a libanoni Hezbollah fiókszervezete – bosszút esküdtek. Ismerve az iraki reguláris haderő korrupcióját, illetve a milíciák és a reguláris hadsereg összefonódásait, nem tűnik elképzelhetetlennek az, hogy néhány merénylőnek sikerül közel kerülnie amerikai katonákhoz. És még ha nem is valósul meg a bosszúforgatókönyv,

a puszta készültség is jelentős energiákat von el az amerikaiak vezette koalíció Iszlám Állam elleni harcától.

Főleg, hogy a koalíció két fontos tagja, Németország és Kanada már döntött több száz, Bagdad térségében állomásozó katonájának áthelyezéséről – az sem véletlen, hogy Trump szerdán a NATO fokozottabb közel-keleti szerepvállalását is követelte. Márpedig az Iszlám Állam 2019-es éve Irakban az újratervezésről szólt; a szervezet visszakapcsolt az állami üzemmódból a terrorszervezet-fokozatra, és a kis létszámú terrorista sejtekre alapozott könnyű fegyveres, robbantásos támadásokra. Az iraki dzsihadista szervezetek 2003 utáni története alapján nem tűnik nagy mellélövésnek az a kijelentés, hogy egy esetleges iráni–amerikai ütésváltást az Iszlám Állam figyelne a legnagyobb élvezettel.

(Borítókép: Win McNamee/Getty Images/AFP)