Vince
3 °C
19 °C
Index - In English In English Eng

A kétszázezres terrorszervezet

GettyImages-1191715790
2020.02.12. 15:48 Módosítva: 2020.02.13. 14:22

Az iráni Forradalmi Gárda az ajatollah védelmezőjéből negyven év alatt valóságos árnyékállammá vált. A kétszázezres fegyveres szervezet keze a külföldi merényletektől a reaktorépítésen át az államilag elismert csempészeten át mindenben benne van. Csakhogy míg az IRGC a Közel-Keleten az iráni ravaszság, odahaza az elnyomás szimbóluma. A szervezet azonban egymás után két kemény csapást is szenvedett: legismertebb parancsnokát, Kászim Szulejmánit az amerikaiak terroristaként likvidálták, légvédelmi egységei pedig diplomáciai válságot robbantottak ki az ukrán utasszállító lelövésével.

Minden egyszerre

Minden forradalmi rezsim egyik első feladata, hogy létrehozza az Ügyhöz végsőkig lojális élcsapatát, azt a fegyveres erőt, ami

  1. képes a kritikus első időszakban ellensúlyt képezni az ancien régime katonai arisztokráciájával szemben – legyen szó akár a feudális értelemben vett arisztokráciáról, akár pedig generációkon át a régi rendszer fegyveres erőinél szolgáló, a hagyományos hatalmi elitbe beépült családokról,
  2. képes leszámolni a régi rendszer utóvédjeivel, a belső riválisokkal, illetve a hatalomváltás vákuumában kirobbanó spontán tömegmozgalmakkal,
  3. és képes tömegeket mozgósítani a belső zűrzavarra törvényszerűen rárepülő külföldi ragadozók és intervenciós erők ellen is.

Ezek a törvényszerűségek minden sikeres forradalomra igazak voltak, az első koalíció sokszoros túlerőben lévő csapatait pelyvaként szétszóró Francia Forradalmi Hadseregtől a „belső ellenség” leverésére területi és katonai bizottságok százait fialó szovjet Csekáig. A történelemben azonban ritka az olyan forradalom szülte fegyveres testület, mely az összes fenti funkciót egyszerre tölti be:

árnyékhadseregként, ideológiai rendőrként és a külső ellenséggel szembeszálló rohamcsapatként is működik.

Márpedig az elmúlt években az iráni teokratikus vezetés külső és belső ellenségeire lesújtó ökleként elhíresült Forradalmi Gárda pontosan ilyen szervezet.

Leváltották a Halhatatlanokat

Az Iránban Sepâhnak vagy Pâsdârnak nevezett, a nemzetközi szaksajtóban angol mozaikszóval IRGC-ként emlegetett testületet 1979-ben rántotta össze Khomeini ajatollah a Pahlaví sahot megbuktató forradalom során spontán szerveződő milíciákból. A forradalom első évében még nem volt egyértelmű, hogy Irán a síita teokrácia irányába mozdul el, az Amerika-barát sah után egy ellenzéki koalíciós kormány volt hatalmon. Khomeini és imámjai nem bíztak a sahhoz lojális, az iszlám helyett inkább az uralkodó historizáló-nacionalista ideológiáját valló (Pahlaví testőrségét is Halhatatlanoknak nevezték, és az egység ugyanúgy tízezer főt számlált, mint az ókori perzsa nagykirályok gárdája), amerikai segítséggel kiképzett, amerikai haditechnikával felszerelt hadseregben,

ezért volt sietős egy olyan milícia felállítása, mely a hagyományos katonai hierarchiától függetlenül működik, és elsősorban Khomeinihez lojális.

A Forradalmi Gárda a rezsim gyors iszlamizálódását követően is megmaradt, sőt, az 1979 végén népszavazással megerősített alkotmány is rögzítette különleges státuszát. Az új alkotmány a reguláris hadseregre osztotta Irán határainak védelmét és belső rendjének fenntartását, az IRGC feladatául szabta „a forradalom és annak vívmányainak védelmét”, és a védelmi minisztérium helyett közvetlenül Khomeini irányítása alá rendelte. Ő nevezte ki vezetőit, illetve az egységekhez afféle ideológiai komisszárként kirendelt imámokat.

Miközben a Khomeinit követő Ali Hamenei hatalmának megszilárdításában is fontos szerepet játszottak, a legfelsőbb vezető védelmezőjéből az IRGC az 1980 és 1988 között dúló iraki-iráni háború során vált valódi katonai erővé. Létszáma a háborús évek során ugyanúgy felduzzadt, mint a Hitler testőrségéből 1944-re 800 ezres amalgámmá váló SS; vagy Napóleon gárdája, mely alig ezer fős kormányzati biztonsági szolgálatból 1812-re már 100 ezer fős, több fegyvernemet összpontosító (és az oroszországi hadjáratra mameluk és litván egységeivel már a birodalom nemzetek feletti jellegét is tükröző) hadsereggé vált.

Motorcsónakoktól a ballisztikus rakétákig

Becslések szerint a Forradalmi Gárda állománya 190 ezer főre tehető, de mivel a a territoriális szerveződésű Baszídzs nevű népi milíciát is alá rendelték, papíron ez a szám akár félmilliós is lehet.

Szárazföldi hadereje mellett az IRGC haditengerészeti egységekkel és saját légierővel is rendelkezik. Képességei azonban nem fedik le egy az egyben egy klasszikus hadseregét; a „légierő” valójában az iráni rakétaerőt jelenti, tengerészete is csak gyorsnaszádokból és a Hormuzi-szorosban bemutatott diverzáns műveletekre alkalmas kishajókból áll. De bizalmi alapon az IRGC üzemelteti az ország kiberdivízióját és légvédelmi rendszerét is – más kérdés, hogy

ez a bizalom komolyan megrendült az ukrán utasszállító lelövéséhez vezető kolosszális szakmai hiba miatt.

Az évtizedek során az IRGC alá rendelt erők pontosan leképezik az iráni stratégiai elképzeléseket. Teherán – nem kis részben a rezsim tűzkeresztségének számító iraki-iráni háború iszonyatos emberveszteségeinek hatására - realista módon számot vetett azzal, hogy jelentős népességfölénye ellenére jelentős haditechnikai hátrányban van riválisaival szemben, ezért nem érdemes nagy reguláris erőket megmozgató katonai doktrínákban gondolkoznia.

Ehelyett külföldi expanziós törekvéseit a gerillamozgalmak felkarolásával, a Közel-Keletet keresztül-kasul átjáró felekezeti törésvonalakat kihasználó vallási feszültségek kihasználásával és felszításával, illetve a ballisztikus rakétaerő jelentette elrettentéssel kívánja elérni – bár Izrael esetében nehéz eldönteni, hogy a menetrendszerű kardcsörtetések (pontosabban ballisztikus rakétacsörtetések) mennyire célozzák az elrettentést, és mennyire a zsidó állam megsemmisítésére irányuló valós szándékot.

Nem csoda, ha az IRGC egyik legfontosabb szárnya a „Kudsz” (Jeruzsálem) elnevezésű különleges műveleti egység, mely összefogja, felfegyverzi, kiképzi és támogatja az Iránnal szövetséges milíciákat, terrorszervezeteket és kormányzatokat. Ez a feladat egyszerre kíván meg diplomáciai, hírszerzési és katonai készségeket. De a Kudsz tisztjeit – köztük néhai parancsnokát, Kászim Szulejmánit – sokan a korunk háborúira jellemző aszimmetrikus hadviselés legnagyobb szakértőinek tartják, és nem véletlenül.

A Kudsz a nyolcvanas évek elején két-három év alatt fanatikus és ütőképes milíciát szervezett a libanoni Beka-völgy földműveseiből (ez lett a Hezbollah), a kilencvenes években Afganisztánban, a kétezres években Irakban, majd Szíriában és Jemenben is meghatározó szerepet játszott a polgárháborúban. Szulejmáni likvidálását is részben azzal indokolta az amerikai kormányzat, hogy a Kudsz általa vezetett egysége volt a felelős az Irak 2003-as lerohanása után megindult síita gerillamozgalom megszervezéséért, és a gerillák több száz amerikai katona haláláért felelős jármű elleni robbanószerkezetekkel való felszereléséért.

De ahogy az aszimmetrikus hadviselés is könnyen csap át fosztogatásba, népirtásba és terrorizmusba, úgy a Kudsz is számos bűncselekményt követett el. A legnagyobb természetesen maga a 600 ezer halálos áldozatot követelő szíriai polgárháborúban való részvétel, mely során a Forradalmi Gárda, vagy a tisztjei által vezetett síita milíciák számos mészárlást követtek el. De a háborús bűncselekményeken túl a Kudsz számlájára olyan változatos bűnöket írnak, mint

  • a Buenos Aires-i zsidó kulturális intézet elleni 1994-es robbantás,
  • Szaúd-Arábia washingtoni nagykövete elleni merényletkísérlet,
  • a Los Zetas mexikói drogkartellel szövetségben kitervelt (meghiúsult) 2011-es nagyszabású merényletkísérlet.

Nem véletlen, hogy az IRGC ellen már Barack Obama elnöksége alatt is számos szankció volt érvényben, és az sem volt totális aránytévesztés, amikor a Trump-adminisztráció 2019 áprilisában en bloc terroristává nyilvánította az egész szervezetet.

Hadseregből cégcsoport

Csakhogy miközben az IRGC portfóliójának a síita forradalom és az iráni befolyás exportja (a kettőt roppant nehéz különválasztani) a leglátványosabb része, ennél sokkal fontosabb az Irán mindennapjaira gyakorolt befolyása. Ez a befolyás egyfelől abban mutatkozik meg, hogy ha valahol tüntetések robbannak ki – márpedig Iránban évek óta mindennaposak a tiltakozó akciók –, akkor az IRGC feladata a tüntetők brutális megrendszabályozása. És ez nem azt jelenti, hogy a gárda emberei – pontosabban az alájuk rendelt Baszídzs milicistái – gumibotra és pajzsra cserélik a karabélyaikat, hanem az, hogy lőfegyverekkel tizedelik meg a tiltakozókat.

Ezzel is magyarázható az országon a gazdasági megszorítások miatt – a rezsim szerint természetesen „a cionista és amerikai” felbujtásra – 2019 őszén végigsöprő tüntetéshullám leverésével együtt járó döbbenetesen magas, több százra rúgó halálos áldozat (a pontos számot nem lehet tudni, ugyanis részben az ilyen információk visszatartása miatt is szokás időről-időre lekapcsolni a 90 milliós országban az internetet).

A forradalmi logikából adódik az a törvényszerűség, hogy a rezsim lojális katonai szervezetéhez az évek során újabb és újabb feladatokat rendeltek, melyek már messze túlmutattak a védelmi-hírszerzési-rendfenntartási funkciókon. A Forradalmi Gárda ugyanis mára a stratégiai fontosságú gazdasági szektorok felett is komoly befolyásra tett szert.

A gazdasági szerepvállalás az iráni-iraki háború utáni helyreállítási feladatokkal kezdődött, de mára az IRGC olyan szerepet tölt be az iráni gazdaságban, mint nálunk a Mészáros-Tiborcz-konglomerátum. Komoly versenyelőnyét kihasználva az építőiparon át az élelmiszer-termelésen át az olajkitermelésig egy sor „stratégiainak” minősíthető szektorban komoly pozíciókat szerzett. A szankciók miatt 2015 előtt és 2018 után is az IRGC koordinálta az iráni olajtermékek értékesítését külföldi feketepiacokon, és egyes fogyasztási cikkek Iránba csempészését is.

Elemzők szerint mára a Forradalmi Gárda az iráni gazdaság egyharmada felett bír befolyással.

A gazdasági befolyásszerzés mellett az is szükségszerű folyamat volt, hogy az elmúlt negyven év alatt a forradalmi élcsapat tagjait tömegesen exportálta a politikába. Az egykori elnök, Mahmúd Ahmadinezsád maga is az IRGC tagja volt, és nem is habozott egységeit bevetni a 2009-es (valószínűleg elcsalt) újraválasztása miatt utcára vonuló diáktüntetők ellen, de a törvényhozásban is évtizedek óta jelen vannak a mérsékelt vezetőkkel szemben egyensúlyt képező egykori gárdisták. Az IRGC tagjai között a háborús szolgálat, a családi és baráti kapcsolatok amúgy is nagyon szoros köteléket teremtenek, és ennek köszönhetően a szervezet még fegyveres erejétől függetlenül is komoly tényezőként tud fellépni a politikai ügyekben.

A demokratikus úton megválasztott, mérsékeltebb irányvonalat képviselő elnökök közül többen is szembe kerültek a Forradalmi Gárda monolitjával, de az alkotmányos erőviszonyok, a szervezet katonai és politikai súlya miatt csak szőrmentén fogalmazhattak meg kritikákat. Haszán Róháni elnök elsősorban a hadsereg erősítésén keresztül akarta csökkenteni az IRGC befolyását, ezért – változó sikerrel – többször is megpróbálta a védelmi minisztérium javára módosítani a költségvetés védelmi kiadásait.

A Szulejmáni likvidálását követő össznemzeti gyász és felháborodás sem fedhette el a rezsim öklének népszerűtlenségét, amit az is mutatott, hogy az ukrán gép lelövését követően pillanatok alatt az IRGC vált a népharag fő célpontjává. Azonban a Forradalmi Gárda olyan mélyen ágyazódott be a rezsimbe, hogy vezetői lényegében érinthetetlennek számítanak. Jellemző, hogy bár Amirali Hádzsizadeh, az iráni légtérért felelős parancsnok elismerte felelősségét, a balhét valószínűleg az ukrán gépet megsemmisítő rakétákat önhatalmúlag indító kezelő viszi el.

Egy azonban biztos: a nyomozás fordulatai, az azzal kapcsolatos szivárogtatások, a megnevezett és lebegtetett felelősök köre minden bizonnyal sokat elárul majd a Forradalmi Gárda helyzetének változásáról, és az árnyékhadsereg körüli hatalmi harcokról.

(Borítókép:  Fatemeh Bahrami / Anadolu Agency / Getty Images)