Simon, Szimonetta
7 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

A sor végén állni sem tűnik életbiztosításnak

2020-04-16T225903Z 718823969 RC2Y5G9I3VP3 RTRMADP 3 HEALTH-CORON
2020.04.28. 11:19
Latin-Amerikában még csak most van robbanás előtt a koronavírus-járvány. Néhány országban máris válságos a helyzet, részben a politikai balfogások, részben az erőforrások szűkössége miatt. De a régiónak megvannak a maga előnyei és tartalékai.

Miközben a koronavírus-járvány legnagyobb áldozatai közül többen, mint Franciaország, Németország vagy Irán, már a korlátozások enyhítését tervezgetik, Kína pedig már a második körre melegíthet, Afrikában vagy Latin-Amerikában még csak most jön a java. Ez utóbbi régióban csak március elején jelentek meg az első fertőzöttek, és úgy igazán az elmúlt hetekben lobbant be a járvány. A legtöbb igazolt fertőzött a lakosságszámban és területileg is legnagyobb országban, Brazíliában van (csaknem 40 ezer fertőzöttel), de egymillió lakosra vetítve rosszabb a helyzet a csendes-óceáni partvidéken fekvő Peruban és Chilében, valamint Ecuadorban is. Az összes eset számában az USA déli szomszédja, Mexikó is közelít a 10 ezerhez.

A tesztelésben és a statisztikai módszerekben tapasztalt óriási különbségek miatt azonban érdemes ezeket a számokat jelzésértékűként kezelni. A járványnak eleve az összeomlás széléről nekivágó Venezuelából például hivatalosan csak 285 fertőzöttet és 10 halottat jelentettek, azonban a Maduro-rezsim hatóságainak senki nem hisz. Különösen a szomszédos, tizenötször annyi fertőzöttet és hússzor annyi halottat számláló Kolumbiában nem, ahol március 13-án, a 24. fertőzöttet követően lezárták a napi 20-50 ezer fős forgalmat bonyolító venezuelai határt, és kötelező karantént írtak elő a külföldről hazautazóknak. És miközben Peru vagy Chile a fertőzések számában igen rosszul áll, ez részben az egyre jobban felpörgetett teszteléseknek is köszönhető; a tesztelések segítségével pedig az egészségügyi hatóságok a magas napi esetszámok ellenére is ellenőrzésük alá tudták gyűrni a helyzetet – Peruban már április 26-tól enyhíteni lehet a több mint egy hónapja tartó kijárási tilalmon. Ezzel szemben mondjuk Bolívia hiába teljesít jobban papíron a fertőzések és a halottak számában déli szomszédainál, amikor fertőzésgyanús emberek tömegeit nem tesztelték le.

A régió nagyjából százezernyi fertőzöttjének és ötezer halottjának száma általános szakértői vélekedés szerint még meredeken emelkedni fog, és annak a bizonyos görbének az ellaposítására is hosszú heteket kell várni.

  • Milyen előnyök származnak abból, ha egy régióban később tör ki a járvány?
  • Mennyit számít a járványok kezelésében szerzett tapasztalat?
  • Milyen állapotban kerülhet ki Latin-Amerika a válságból?

Temetni még korai lenne

A vírus késői megjelenésének azonban megvan az a kétségbevonhatatlan előnye, hogy a kormányzatok már láthatták, milyen komoly fenyegetéssel kell szembenézni, és a járvány megfékezéséhez bizony szükségszerűen radikális megoldásokra van szükség. Részben ennek is köszönhető, hogy Argentínában és Peruban néhány tucat fertőzött után már minden bevett korlátozást elrendeltek, Uruguayban alig hat fertőzött észlelését követően vezettek be szükségállapotot, Salvadorban pedig még fertőzött sem kellett ahhoz, hogy már január 25-én utazási korlátozásokat léptessenek életbe.

A koronavírus megjelenése természetesen egy sor kapkodást, rendkívüli, sőt bizarr helyzetet eredményezett. Az ecuadori Guayaquilben eleinte nem tudtak mit kezdeni a fertőzésbe otthonaikban meghaló emberekkel, az utcák hirtelen tele lettek koporsókkal, és zsákokba csomagolt halottakkal. Az egy hónap alatt járványgóccá váló Peruban a folyamatosan meghosszabbított kijárási tilalmat először nemek alapján osztották be női és férfi napokra, ami nem csak közröhej, de sok bosszúság tárgyát képezte. Venezuelába pedig megindult a menekült-ellenáramlás, a korábban Kolumbiába menekült csaknem kétmillió ember egy része a koronavírus fenyegetésétől megrémülve újból felszedte a sátorfáját, és tért vissza biztonságosnak vélt hazájába.

Csakhogy közben bizonyos országokban a politikai fickóskodás felülkerekedett a józan észen, és az időelőnyt sikerült elherdálni; így történt ez a tömegrendezvényeihez ragaszkodó Mexikóban, Nicaraguában, ahol Daniel Ortega elnök (pontosabban a nevében kormányzó alelnök, aki történetesen a felesége is) a koronavírus ellen közös felvonulást hirdetett, vagy pedig Brazíliában, ahol Jair Bolsonaro elnök gyakorlatilag mindennap megpróbálja megfúrni saját kormányzata járványellenes intézkedéseit.

A politikusok felelőssége/felelőtlensége nemcsak az intézkedésekben nyilvánul meg, hanem abban is, hogy a lakosságban milyen korán jelent meg a válságtudat, és ez a válságtudat mennyire volt általános.

Szintén a késői megjelenés előnyeihez lehet számítani, hogy mára már letisztultak a hatékony védekezés módszerei, a széles körű tesztelés, a szigorú távolságtartás, ezért Latin-Amerikában nagyjából be lehet lőni, milyen előkészületekre van szükség. Ráadásul Európával és Észak-Amerikával ellentétben a járványok a régió nagy részében hozzátartoznak a mindennapokhoz; az egészségügyi hatóságoknak a zikától a dengue-lázon át a H1N1-ig egy sor járványos betegséggel volt már dolguk, és ez a rutin a gyors és hatékony válaszokban nagyon értékes – az érem másik oldala, hogy

a koronavírussal párhuzamosan jelentkező járványok jelentősen megnehezíthetik a védekezést.

Az országok korfája alapján a populáció veszélyeztetettsége alapvetően alacsonyabb lenne, mint Lombardiában vagy New Yorkban, csakhogy az esélyeket több országban lerontja egy sor kedvezőtlen járulékos tényező.

Nem állapot, ha a kartell osztogatja a maszkokat

Elsősorban az egészségügy állapota. Persze, mint minden megállapításnál, úgy itt is érvényes a „Latin-Amerika hihetetlenül sokszínű, ezért nem érdemes komolyan venni az általánosításokat” kitétel, de árulkodó, hogy még a globális viszonylatban gazdagabbaknak számító országok közül is csak Costa Rica és Uruguay tesz eleget a WHO ajánlásának, miszerint az államoknak a GDP legalább hat százalékát érdemes lenne egészségügyi kiadásokra fordítani. Egy sor országban nagyon alacsony az ezer főre jutó kórházi ágyak száma (Venezuelában, Hondurasban és Haitin hatoda, Kolumbiában, Mexikóban vagy Peruban harmada az Európai Unió átlagának), és általános a karanténnak alkalmas kórházi szobák, illetve az alapvető védőfelszerelések hiánya is.

Persze kivételek is akadnak. A Lancet nemzetközi orvosi szaklapnak Clare Wenham, nemzetközi egészségpolitikával foglalkozó kutató két, amúgy hihetetlenül különböző országot emelt ki pozitív példaként: a kommunista Kubát, mely „erős, központosított egészségügyi rendszerével világszinten is a legjobbak közé tartozik”, illetve Brazíliát, ahol az alapvetően fejlett egészségügyi rendszer mellett erős a biotechnológiai ipar is, ami a tesztek és az esetleges oltások előállításában jelenthet előnyt. Intő példa, hogy az erősnek mondott brazil egészségügy már kezd kapacitásának végére érni.

A védekezésben azonban az elemzők komoly hátrányként említik meg, hogy az országok közti járványügyi együttműködés igen gyenge, a Pánamerikai Egészségügyi Szervezet (Pan American Health Organisation – PAHO) koordinációs lehetőségei szerteágazó feladatkörei ellenére igen korlátozottak, szerepe kimerül a legrászorultabb országok támogatásában.

De a latin-amerikai országok többségének veszélyeztetettsége leginkább a tágabb gazdasági-társadalmi viszonyokból érthető meg. A gyülekezési és érintkezési korlátozások nemcsak akkor érnek keveset, ha a társadalom egy jelentős része nem hajlandó követni azokat, hanem akkor is, ha széles rétegek egyszerűen képtelenek a mindennapi védekezési procedúrák betartására:

ha nem áll rendelkezésre kellő mennyiségű ivóvíz, ha a helyiségekben féltucatnyian zsúfolódnak össze, ha a lakónegyedbe napnyugta után már nem hajt be a mentőautó.

Márpedig Latin-Amerika népességének 30 százaléka ragadt a szegénységi küszöb alá, 12 százaléka pedig mélyszegénységben él. A régió országainak nagy része ráadásul az egyébként sem kiugró gazdasági növekedésből eleve keveset fordított a közszolgáltatások – köztük a szociális ellátások – javítására, és a progresszív lépéseket is nagyrészt elkaszálta az adminisztrációkat átjáró korrupció.

A közszolgáltatások hiánya nem csak az olyan látványos – és leginkább a médiának szóló – tettekben érhető utol, mint hogy az Isten Városa favellában a hírhedt Comando Vermelho tartatja be legszigorúbban a kijárási korlátozást, vagy hogy az Egyesült Államokban elítélt Joaquim „El Chapo” Guzmán volt mexikói kartellvezér lánya személyesen osztogatja a maszkokat Sinaloa utcáin.

Hanem olyan rendszerszintű problémákban, mint amikor az argentin meg a brazil kormányok április elején kaptak a fejükhöz, hogy valamit kezdeniük kell a börtönökkel. Ugyanis a régióban a büntetés-végrehajtási intézetek sokszor több száz százalékos kihasználtsággal működnek, jellemzően borzalmas higiéniai viszonyok uralkodnak – hogy ne menjünk messze a tüdőtől, egy brazil börtönlakónak 35-ször nagyobb esélye van a tuberkulózisra, mint ha szabad levegőt szívhatna be.

Garantált a szociális kataklizma

Latin-Amerika az utóbbi húsz év gazdaságilag leglomhább régiója volt a világon, a Világbank adatai szerint a 2000 óta tartó éves átlagnövekedést tekintve még a Száhil-övezet is megelőzte; a 2020-as éveknek is stagnálásközeli állapotból vágott neki, még Venezuela nélkül is csak 0,8 százalékos volt a GDP tavalyi átlagos növekedése. És egészségügyi szempontból akárhogy is végződik a koronavírus-járvány, az már most biztos, hogy gazdasági szempontból szinte mindenhol katasztrofálisak a kilátások:

  • a latin-amerikai nyersanyag-export legnagyobb felvevőpiacai bedőltek; és az éveken át velünk maradó járványveszély miatt biztos, hogy szűkül a hiperglobalizált nyersanyag-kereskedelem;
  • ezen belül különösen megszívják azok az országok – mint Venezuela, Ecuador, Mexikó, Kolumbia, de Brazília és Argentína is –, melyek költségvetési bevételeiben igen nagy szeletet képeznek az energiahordozók;
  • a turizmusból talán télre elkezd csordogálni némi bevétel, de a globális gazdasági válság miatt a szektor többéves visszaesésre számíthat;
  • és a külföldi befektetések visszaesése is garantált.

Az eleve nem túl acélos nemzetgazdaságoknak odaverő válság társadalmi következményei nemcsak súlyosak, de súlyosan egyenlőtlenek lesznek; a mélyszegénységben élők száma előzetes becslések szerint például a szociális háló soha be nem foltozott hézagainak köszönhetően egészen döbbenetes mértékben, 57,4 millióról 90 millióra nő majd.

A legtöbb országban a társadalmi instabilitás növekedésével kart karba öltve nő a politikai válság (bár Argentínában Alberto Fernández elnök hatalmát pont megmentheti a fenyegető gazdasági válságtól és a még fenyegetőbb Cristina Kirchner alelnöktől). És ez nem csak egy elemzői lózung, mert 2017 és 2019 között szinte minden országban választást tartottak, ami önmagában nem baj, csakhogy a legtöbb országban a szavazások után meglehetősen instabil (például valódi parlamenti többség nélküli) kormányzatok kerültek hatalomra, esetleg – mint Brazíliában – csak tovább fokozták a politikai válságot.

A korábban stabil demokráciának gondolt Chilét alapjaiban rázták meg a gigantikus tiltakozó mozgalmak, Venezuela pedig gyakorlatilag bukott állammá vált – és ötmillió menekültjével mára komoly nyomást helyezve szomszédjaira. Lehet, hogy a járvány a közelmúlt válságait, sérelmeit és konfliktusait ideig-óráig hibernálja, és még Venezuelában is egy asztalhoz ültette az ádáz ellenségeket, de az biztos, hogy el nem feledteti senkivel.

(Borítókép: Nővér a koronavírussal fertőzött betegeket kezelő osztályon a Dos des Mayo Kórházban, Peru fővárosában, Limában 2020. április 16-án. Fotó: REUTERS / Sebastian Castaneda)