Malvin
11 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

A járvány sem vette el a kedvet a háborúzástól

000 1Q73NQ
2020.06.13. 20:31
A koronavírus-járvány a várakozásokkal szemben nem fagyasztotta be a háborúkat, a terrorszervezetek is kibekkelték a kritikus időszakot. A fertőzés nyomában érkező sokszintű válságok a régi konfliktusok elfekélyesedéséhez, és új háborúk kitöréséhez vezethetnek.

Egy darabig élt a remény, hogy ha már a koronavírus így odavág a mindennapoknak, a személyes kapcsolatoknak, a nyaralásnak meg a sokéves gazdasági kilátásoknak, akkor talán-talán a háborúkat és a terrorizmust is lélegeztetőgépre tudja tenni. António Guterres ENSZ-főtitkár márciusban a járványra való tekintettel általános és globális fegyverszünetre szólított fel, és felhívására Dél-Szudántól Ukrajnán át Jemenig tizenegy, valamilyen fegyveres konfliktusban érdekelt ország jelentette be a harcok szüneteltetését, további nyolcvan állam pedig támogatásáról biztosította a kezdeményezést.

De az aszimmetrikus hadviselés és kliensháborúk korában megszokhattuk, hogy a békedeklarációk és a fegyverszüneti felhívások milyen keveset érnek (és sokszor milyen kevéssé őszinték), így azután keveseket lepett meg, hogy szerdán ugyancsak az ENSZ-főtitkár a Biztonsági Tanács tagjainak már arról panaszkodott, hogy

a járvány sem vette el a kedvet a háborúzástól.

Az illúziót leginkább az táplálta, hogy a nemzetközi konfliktusok főszereplői által kavart válságok helyett saját egészségügyi válságaik kerülnek előtérbe, az utazási korlátozások és kijárási tilalmak miatt a terroristák világszerte célpontínségtől szenvednek, a terrorszervezetek robbanóövek helyett maszkokat és élelmiszercsomagokat osztogatnak, tagjaik pedig kalasnyikovok helyett permetezőkkel pózolnak:

De közben a tálibok az Egyesült Államokkal kötött februári békeszerződést (mely azt jelenti, hogy a szovjetek után az amerikaiakat is sikerült kibekkelniük) alig egyhetes fegyverszünettel ünnepelték, majd folytatták – immár kizárólag a kabuli kormányt célzó – brutális terrortámadásaikat, illetve az Iszlám Állam helyi ágával folytatott kegyetlenségi versenyt.

A jemeni polgárháború fő (de semmiképpen nem egyedüli) agresszora, Szaúd-Arábia által bejelentett egyoldalú fegyverszünet valóban egyoldalú maradt; és nemcsak a húszik folytatták a harcokat, de közben véglegessé vált, hogy a déli részen található Áden az Egyesült Arab Emírségek támogatásával végleg függetlenné válik a nemzetközileg elismert kormánytól.

  • Hogyan hatott a koronavírus a világban zajló fegyveres konfliktusokra?
  • Miként reagáltak az iszlamista terrorszervezetek a járványfenyegetésre?
  • Ki lehet a terror új célpontja?

2019 meghatározó biztonságpolitikai zűrzavarai is sértetlenül vészelték át a járványt: amerikai és izraeli gépek továbbra is heti rendszerességgel pörkölnek oda az Irán-barát milíciáknak és a Forradalmi Gárda Szíriában állomásozó egységeinek, az Öböl-országok és Teherán között sem hozott megbékélést a koronavírus (mondjuk Kuvait és az Egyesült Arab Emírségek humanitárius segítséget ajánlottak fel a térségben a vírus kezdeti gócpontjának számító Iránnak).

Sőt

Afrikában a Száhil-övezetben jó évtizede nem látott méreteket öltött a rutinszerűen „dzsihadistának” bélyegzett, ámde sokszor bonyolult etnikai konfliktusokkal, a földművelők és állattartók ősi ellentétével átszőtt gerillaháború, melynek két nagyobb gócpontja is van, az egyik a Niger folyó középső folyásánál, a másik pedig Nigéria északi részén. A nemzetközi erők (köztük magyar kiképzők) által is támogatott helyi kormánycsapatok sorozatban hajtják végre a sikeres tisztogató akciókat a különböző dzsihadista frakciók ellen, azonban ezek az akciók a több ezernyi likvidált gerilla/terrorista, a tonnaszám lefoglalt fegyver ellenére valahogy mégis csak egy nagyobb, áthatóbb és fenyegetőbb kudarc díszleteinek tűnnek.

És ami Európából nézve a legközvetlenebb és legriasztóbb fejlemény, a Földközi-tenger túloldalán újból felcsaptak a líbiai polgárháború elmúlt években inkább csak pislákoló lángjai.

A helyi harcokban megsérült polgári repülőgép Tripoli repterén 2020. május 10-én
A helyi harcokban megsérült polgári repülőgép Tripoli repterén 2020. május 10-én
Fotó: Ismail Zetouni / Reuters

Miután nagyon úgy tűnt, hogy az Egyiptom, az Egyesült Arab Emírségek és Oroszország által támogatott Halifa Haftár tábornok a nemzetközi közösség szolid méltatlankodásának kíséretében bedarálja az ENSZ által törvényesnek elismert kormányt, Törökország szíriai milíciák és csapásmérő drónok bevetésével kiegyenlítette az erőviszonyokat, és véres harcokban Tripoli külvárosaiban sikerült megállítania Haftár offenzíváját, és dróntámadásaival megsemmisítenie a tábornok orosz és öböl-menti segítséggel felépített légierejét. Azonban könnyen lehet, hogy Szíriából nemcsak zsoldosokat, hanem az orosz-török-konfliktust is sikerült importálni. Ráadásul Líbia csak az egyik frontvonala elmúlt hónapokban kibomló, a Földközi-tenger keleti részén található óriási gázmezőkért folytatott kiszorítósdinak, melyben Törökország több NATO-szövetségesével - köztük a Haftár egyik fő támogatójának számító Franciaországgal - is szembe került.

Guterres azért annyival vigasztalódhat, hogy miután a szíriai polgárháború menetét meghatározó külföldi főszereplőket, Iránt, Oroszországot és Törökországot térdre kényszerítette a járvány, a konfliktus Nagy Leszámolását, az Idlíb kormányzóságért februárban megindult offenzívát elnapolták; de Kijev és Moszkva belső bajainak köszönhetően a kelet-ukrajnai furcsa háború is szünetel.

De Líbia példája azt mutatja, hogy a belső válságok ellenére a Nagy Kavarók kedvét nem vette el az odahaza begyűrűző brutális gazdasági-társadalmi válság, és Vlagyimir Putyin vagy Recep Tayyip Erdoğan is többször megmutatta már az utóbbi években, hogy az otthoni bajokra előszeretettel keresnek gyógyírt látványos (azaz náluk jóval gyengébb ellenfelek ellen aratott) katonai sikerekkel.

A járvány a legveszélyesebb régiókon ütötte a legnagyobbat

De az elmúlt három hónap legaggasztóbb fejleménye nem a „Legalább most hagyjuk a háborúskodást, gyerekek!” reményében való csalatkozás, hanem az, hogy

a járvány durván felgyorsítja azokat a gazdasági-társadalmi válságfolyamatokat, melyek az elmúlt években rendre újratermelték az erőszakot.

Ez a papírízű tételmondat nagyon is kézzelfogható jelenségeket takar. Például az éhezést. A háborús övezetekbe irányuló élelmiszerexport a határok lezárása miatt befagyott, a segélyszállítmányok szállítása és elosztása is nehézkessé vált.

A nagy állami és magánszervezeteknek segítségért könyörgő ENSZ nem túlzott, amikor az év végére már 265 millió éhezőt és „bibliai méretű éhínségeket” vizionált, hiszen a kétszázmilliós Nigériában – melynek északi régióiban folyamatosan zajlik a Boko Haram elleni harc – maga a kormány jelentette be, hogy elfogytak a központi élelmiszertartalékok. És ha a járvány miatti közvetlen ellátási problémák ne lennének elég súlyosak, a válságra újabb rétegeket pakol a klímaváltozás a szárazságtól a sáskajárásig.

És ahol éhínség van, ott hamar az erőszak válik az élelmiszerkészletek, a termőföldek, a legelők, a segélyszállítmányok és az elosztásért felelős intézmények feletti ellenőrzés megszerzésének fő eszközévé.

A nemzetközi figyelem lanyhulása, a nagy donorországok bezárkózása és a nyersanyagpiacok bezuhanása miatt

a sok helyen amúgy is kevéssé hatékony, ellenben igen erőszakos és korrupt államszervezet még kevesebb forráshoz jut, és a tapasztalat azt mutatja, az állam felfeslő szövetének szakadásaiba villámgyorsan benyomulnak a milíciák, melyek egyszerre sarcolnak, fenyítenek és térítenek. Afganisztánban például az államszerű működéstől – a bíráskodást leszámítva – évtizedeken át ódzkodó tálibok mára az általuk ellenőrzött területeken átvették az iskolák működtetését és az adószedést is.

A terrorszervezetek köszönik, jól vannak

A hagyományosan nagy biztonságpolitikai fenyegetésként számon tartott radikális iszlamista milíciák/terrorszervezetek ráadásul alapvetően sértetlenül vészelték át a koronavírust.

Más fundamentalistákhoz hasonlóan eleinte ők is szkeptikusan, egyben kárörvendően fogadták a járványt, az ujgur Turkisztáni Iszlamista Párttól az al-Káidáig mindenki a „kereszteseket” és – Irán szenvedésére utalva – a „többistenhívő” síitákat sújtó isteni büntetésnek tartotta a koronavírust. De gyorsan rá kellett jönniük, hogy a koronavírus a saját híveikre és támogatóikra nézve is fenyegetést jelent (elvégre ezek a szervezetek olyan régiókban aktívak, ahol mindig is komolyan kellett venni a járványokat), ezért gyorsan a járványellenes dzsihád élére álltak.

Az al-Káida komoly higiéniai felvilágosítókampányt indított, mondván, az iszlámban mindig is központi szerepe volt a higiéniának; egykori szíriai alszervezete, a mára függetlenné vált, igen pragmatikus Tahrír as-Sám pedig Idlíb kormányzóságban felfüggesztette az oktatást, de még a pénteki imákat is, és széles körben terjesztette a WHO ajánlásait. Az al-Káida egyébként beszállt a karanténcoachingba is: a nyugati országokban élő muszlimoknak igyekezett azt az üzenetet eljuttatni, hogy

az izoláció nem az eltunyulás, hanem a spirituális elmélyülés és az önradikalizáció időszaka.

Az ideológiai értelmezés és a cselekvő szolidaritás kettős feladata legtökéletesebben a Hezbollahnál találkozott; a Libanonban politikai pártként és árnyékállamként is működő nemzetközi bűn- és terrorszervezet feje, Haszán Naszrallah nem csak mentőautókat állított csatasorba, de a koronavírust a 2006-os izraeli invázióhoz mérhető fenyegetésnek nevezve mozgósította a helyi síitákat.

A Tahrír as-Sám által a környéken végrehajtott támadás ellen tüntetők a szíriai Idlibben 2020. május 1-én.
A Tahrír as-Sám által a környéken végrehajtott támadás ellen tüntetők a szíriai Idlibben 2020. május 1-én.
Fotó: Omar Haj Kadour / AFP

Csakhogy a militáns szervezetek nemcsak ideológiai és szociális feladatot látnak a koronavírusban, hanem lehetőséget is. Mert miközben Idlíbben a sokmillió menekült és a szétbombázott egészségügy miatt a Tahrír as-Sámnak muszáj volt operatív törzsként működnie, addig az állami funkcióitól sokéves háborúban megszabadított Iszlám Állam gyéren lakott iraki szunnita falvakban rejtőző sejtjei dörzsölték a tenyerüket az iraki államapparátus leterheltségét látva, és felpörgették az ellenőrzőpontok és a rivális síita milíciák elleni támadásokat.

A terrorszervezetek azonban a járvány ideje alatt leginkább a túlélésre és saját bázisuk védelmére koncentráltak, ideiglenesen elengedték az elérhetetlenné vált nyugati célpontok ellen támadásokat.

Ugyan a terrorizmusból élő intézetek, agytrösztök és biztonságpolitikai elemzők a különböző iszlamista propagandaanyagokból kihámozták, hogy egyes terrorszervezetek a kórházak megbénításán keresztül akarják kipúposítani a járványgörbét, de konkrét akció vagy annak terve nem került nyilvánosságra.

Az Európai Tanács ennek ellenére – kissé spekulatív módon – arra figyelmeztet, hogy a terrorszervezetek figyelmét nem kerülte el a modern társadalmak sérülékenysége, és a jövőben tudatosan is ráfekszenek a koronavírus terjesztésére. Mondjuk triviális, hogy a köhögést könnyebb átvinni egy fegyverdetektoron, mint egy pisztolyt, viszont az is triviális, hogy a Covid-19-cel szemben a lőtt sebek ellen nem véd az FFP3-as maszk és az alapos kézmosás.

Mindenki a maga gondjával van elfoglalva. Meg a kínaiakkal.

A járványból kifelé tartó világ valóban reménykedhet abban, hogy a koronavírus-tépázta hatalmak szűkös erőforrásai hosszabb távú leállást eredményeznek az általuk szponzorált háborúkban. Jemenben például a húszikat támogató Iránt és a 2015-ös villámháborúban csúnyán benne ragadt Szaúd-Arábiát, Szíriában pedig a járvány elharapódzása előtt egymásnak csattanó Oroszországot és Törökországot is kölcsönös újratervezésre ösztökélheti a járvány.

Viszont nem kell Bismarcknak lenni ahhoz, hogy elképzeljünk egy olyan helyzetet, melyben az erőegyensúly megbomlása, egyes szereplők radikális meggyengülése vagy bezárkózása – már a hatalmi politika vákuumtól való iszonyából fakadóan is – új alapokra helyezett stabilitás helyett csak új sérelmeket szül. És itt bukkan elő az amúgy is zavaros biztonságpolitikai üveggömb legnagyobb homályzónája:

Vajon milyen mértékben változik meg az Egyesült Államok 1989 óta betöltött globális stabilizáló szerepe, és milyen mértékben változna meg egy esetleges novemberi Trump-újrázás és egy esélyes novemberi második fertőzéshullám után?

Az üveggömbben persze ott vöröslik Kína is, melyről szinte mindenki úgy tartja, hogy relatíve megerősödve került ki a járványból, és voltaképpen a koronavírus volt az, mely elindította a régóta várt „Ázsia évszázadát”. Azonban a pekingi rezsim sumákolásának, a valódi felelősségére rálicitáló, de mások mellett a Fehér Ház által is népszerűsített összeesküvés-elméleteknek köszönhetően Kína és a kínaiak világszerte nem csak a járvány nyerteseivé, de a járvány negatív szimbólumaivá is váltak.

Ami azzal járhat, vagyis már jár, hogy az ázsiaiak évszázada az ázsiaiak elleni rasszizmus felívelésével kezdődik, a muszlim vallású ujgurok brutális elnyomása miatti eleve sok rosszpontot begyűjtő Kína és a kínaiak pedig olyan terrormágnessé válnak, mint a nyolcvanas években az amerikaiak.

(Borítókép: A palesztín iszlamista Hamász fegyveres erőinek tagjai fertőtlenítik az utcákat a Gázai övezetben 2020 márciusában - fotó:  Said Khatib / AFP)