Zelma, Rajmund
6 °C
11 °C

Két vétó, de most másik: megtorpant az uniós bővítéspolitika

GettyImages-874399754
2020.12.12. 12:21
A lengyel–magyar kettős blokkolás keltette izgalmak kiszorították a héten az európai küzdőtér reflektorfényéből azt a két vétót, amit Bulgária és Hollandia jelentett be, és amellyel újabb fájdalmas csapás érte az EU bővítéspolitikáját. Két további áldozat: Észak-Macedónia és Albánia.

Az uniós külügyminiszterek e heti találkozóján konkréttá és végérvényessé vált Szófia hónapokkal korábban belengetett fenyegetése, hogy megakadályozza Észak-Macedóniával az EU-csatlakozási tárgyalások megkezdését, ha a tagjelölt ország továbbra is megtagadja nyelvének és identitásának bolgár gyökereit. Pontosabban, ha ezt a követelést az EU nem hajlandó integrálni tárgyalási pozíciójába.

Márpedig Szkopje nem volt erre hajlandó. A bolgárok magatartásán és az elmúlt heteket jellemző általános vétóhangulaton felbuzdulva Hollandia is bejelentette Albánia csatlakozási tárgyalásainak blokkolását. Álláspontja szerint Tirana bizonyos feltételeknek még nem tett eleget az igazságszolgáltatásban és a törvényhozásban.

Ezekből is látszik: sokat változott a bővítési hangulat Brüsszelben és a tagállami fővárosok többségében az elmúlt 10–15 évben. Nagyon messze járunk már attól a majdnem euforikus hangulattól, ami a balkáni háborúk lezárását és a belgrádi Milosevics-rezsim bukását követő éveket jellemezte az ezredforduló után. Az EU 2003-as thesszaloniki nyilatkozatában ünnepélyesen megígérték az euroatlanti integráció perspektíváját a délkelet-európai országoknak. Ez utána egy bő évtizeden át az EU politikai sorvezetője volt, egészen addig, amíg a Jean-Claude Juncker vezette Európai Bizottság 2014-ben látványosan be nem húzta a kéziféket.

Jogállamiság és etnikai bűnözés 

Persze azóta számtalanszor tisztázták Brüsszelben, hogy ez nem jelentett stratégiaváltást, de a folyamat finoman szólva is döcögőssé vált. Az sem segíti az ügyet, hogy időközben a britekkel (a brexittel) távozott a bővítés egyik legelkötelezettebb támogatója. Albánia integrációs folyamata elé már sokszor gördítettek akadályt az elmúlt években, és a leggyakoribb ellenző éppen Hollandia volt. A németalföldiek Albániának szegezett kritikájának tárgya és makacs problémájuk az albánokkal (ugyanis a kettő nem teljesen esik egybe) valós alapú és nehezen kezelhető. A hollandok alapvetően jogállami kifogásokat emelnek Tiranával szemben, élesen bírálva az albán igazságszolgáltatás működését a tagjelölt országban, amit egyébként az Európai Bizottság országjelentései évről évre alá is támasztanak. A valódi politikai problémájuk azonban az albán etnikumú szervezett bűnözés jelenléte Hollandiában, amivel a saját bűnüldözésük sem tud mit kezdeni. A hollandok frusztrációja már odáig jutott, hogy a korábbi vétók mellett az albán állampolgárok vízummentességének felfüggesztését is kérték a bizottságtól, illetve ők lettek – a zömmel szintén albánok lakta – Koszovó vízummentességének egyik legmegátalkodottabb ellenzői is.

Történelmi gengszterhierarchia 

Az albánok térhódítása és befolyása kontinensünk illegális csempészhálózataiban nem új keletű és véletlenül sem lebecsülendő. Történetileg az albán drogcsempészek az ázsiai eredetű ópiumkészítmények Törökországból Nyugat-Európába szállításával küzdötték fel magukat a gengszterhierarchiában még az 1980-as és ’90-es években. Az Albániában termelt marihuána szintén kelendő árucikké vált az elmúlt negyed évszázadban: ennek Magyarország is tranzit-, illetve célországa. 

A hollandokat azonban inkább az európai albán bűnözés új üzletága, a Dél-Amerikából áthozott kokain terjesztése zavarja. Hogy ez mennyire nem vicces, mutatja annak az öt évig tervezett rendőrségi műveletnek az eredménye, amelynek során 2020 szeptemberében az albán maffia 84 tagját tartóztatták le számos országban, köztük Hollandiában, Olaszországban, Svájcban és Németországban. A védett kommunikációs rendszerekkel rendelkező hálózat a latin-amerikai kokainkartellek kiemelt ügyfele volt, és kínai kapcsolatokkal mosatta tisztára a drogpénzt. 

A görögön már túl, a bolgáron még innen 

Észak-Macedóniának negyed évszázadra volt szüksége, hogy kikerüljön a görögökkel folytatott névvita csapdájából. Hiába kapta meg az EU-tól a tagjelölti státuszt 2005 decemberében szinte az elsők között a térségből, Athén 14 éven keresztül elszántan blokkolt minden előrelépést. Álláspontja szerint ugyanis a Macedónia név kizárólag Görögország történelmi örökségéhez tartozik. A 2018-ban megkötött prespai megállapodásban végül egy kompromisszummal sikerült lezárni a vitát. De úgy tűnik, a szkopjei vezetés ezzel együtt cseberből vederbe került. Most ugyanis Bulgária blokkolásával néz szembe, és Szófia nem kevesebbet kér ennek feloldása érdekében, mint azt, hogy a macedónok tegyék zárójelbe nyelvi és nemzeti identitásukat. Tulajdonképpen ismerjék el – sürgetik Szófiában –, hogy a bolgár nemzet részét alkotják, legalábbis történetileg.

Nagy-Bulgária 

Ennek háttere: a macedón területek bő évszázadon keresztül a modern bolgár nemzet terjeszkedési fókuszában álltak. Bulgária ezalatt négyszer szerezte meg a mai Észak-Macedóniát (1877, 1912, 1915, 1941), de ugyanennyiszer el is veszítette,

és ez újkori történetének legfájdalmasabb nemzeti frusztrációja.

Bár az ottomán időkben itt élő, görögkeleti keresztény vallású szláv lakosság nyelvében és érzelmeiben valóban közel állt a bolgárokhoz, ez nem volt elég a beteljesüléshez. A rivális Szerbia ügyesebben politizált, aminek nyomán 1912 és 1992 között a mai Észak-Macedónia két rövid megszakítással olyan, különböző nevű államokhoz tartozott, amelyeknek Belgrád volt a fővárosa, és szerb dominancia jellemezte őket. A két világháború között a szerbek olyan erőszakos asszimilációs politikát folytattak az itteni (még mindig döntően bolgár érzelmű) macedónokkal szemben, ami oda vezetett, hogy

1934-ben egy macedón nacionalista agyonlőtte Karagyorgyevics Sándor jugoszláv királyt Marseilles-ben.

Az elitek buldózere 

Ebben a történelmi helyzetben bukkant fel a jugoszláv kommunisták mozgalmának élén Josip Broz Tito, akit nem véletlenül tartanak a Balkán legzseniálisabb politikusának a 20. században. A „bolgár irredentizmus” méregfogát azzal húzta ki a második világháború után, hogy hivatalossá tette (bolgár változatban: „természetellenesen megalkotta”) a macedón nemzetet, és tagköztársaságot hozott létre számukra a jugoszláv föderáción belül. Tito – aki nemcsak katonai és politikai, hanem pénzügyi kérdésekben is igen kompetensnek bizonyult – addig példátlan gazdasági prosperitást biztosított a macedónoknak. Ők örömmel fogadták a jogegyenlőséget és a jólétet, cserébe pedig elfogadták a szerb/jugoszláv kommunista történetírás dogmatikus tételeit a bolgár nacionalizmus fasiszta és irredenta természetéről. A közoktatás malmai őrölni kezdtek, és Jugoszlávia iskolapadjai a lázadozó bolgár szimpatizánsok helyett hamarosan elégedett és lojális macedón fiatalokat termeltek. Ennek az új nemzedéknek a friss identitásába szállt bele buldózerként a rendszerváltás utáni Bulgária intellektuális és politikai elitje, amikor fel akarta őket szabadítani „az ötvenéves szerbo-kommunista rabszolgaság” szellemi rabszíjának fojtása alól.

Valahogy a volt Jugoszlávia dicstelen összeomlása felett érzett, alig titkolt káröröm sokakat elvakított, és nem vették észre: a bolgár–macedón testvériség újrakovácsolása türelmet, taktitkát és toleranciát igényelne. A hidegháború utáni (észak-)macedón állam erős jugoszláv öntudatban felnőtt lakói dacosan fogadták, hogy nekik a szomszédok akarják megmondani, kik valójában, és kiknek nevezhetik magukat. A kelet-európai identitáspolitika drámai történelmének ez a bizarr epizódja egy kicsit olyan, mintha a németek 1995-ben azt szabták volna Ausztria belépésének feltételéül, hogy deklarálják német identitásukat,

mi, magyarok pedig drukkolnánk a székely zászló betiltásáért, mert azt gondolnánk, hogy az sérti az egységes magyar nemzet eszméjét.

Az EU délkelet-európai bővítése szempontjából a bolgár blokkolás azért sokkal veszélyesebb a hollandokénál, mert Hága rugalmas, és egyedül nem vállalna vétót, míg Szófia látványosan makacskodik.

Három dolog bizonyosnak tűnik:

  1. A brüsszeli vétó nem fog jótékonyan hatni sem a hivatalos (észak-)macedón–bolgár kétoldalú kapcsolatokra, sem pedig a bolgár és az észak-macedón lakosság egymásra hangolódására: a politikai zsarolás ritkán stimulál pozitívan.
  2. Az EU-n belül a franciák köré csoportosuló bővítésszkeptikusok elégedetten nyugtázzák, hogy a délkelet-európaiak saját maguk is gáncsolják a folyamatot, ráadásul egy közép-európai bővítési biztos – a magyar Várhelyi Olivér – regnálása alatt, ami külön bónusz nekik.
  3. A holtpontról való elmozduláshoz ismét a tengerentúlról érkező lökés kell. Vélhetően a Biden-adminisztráció ezt kész lesz megadni.

(Borítókép: Dursun Aydemir / Anadolu Agency / Getty Images)