Géza
1 °C
16 °C

Castro pribékjei Venezuela utolsó csepp életerejét is elszívták

GettyImages-50837510
2021.02.05. 06:04
Fidel Castro négy és fél, Hugo Chávez nyolc éve halott, de a világtörténelem legkártékonyabb politikusainak panteonjában bérelt hellyel rendelkező két diktátor hosszú árnyéka mind a mai napig beteríti Venezuelát. La invasión consentida – Megszállás az áldozat beleegyezésével. Ezzel a címmel jelent meg a minap egy félelmében álnéven publikáló író könyve a kubai „tanácsadók” másfél évtizedes venezuelai rémuralmáról.

1959 januárját írtuk, és alighogy megdöntötte Fulgencio Batista elnyomó diktatúráját, Fidel Castro máris Caracasba utazott, ahol találkozott a másodszor is elnökké választott Rómulo Betancourttal, akit ma már a venezuelai demokrácia atyjának tekintenek. Ez volt Fidel első külföldi útja a kubai forradalom győzelme után, de nem valamiféle baráti szeretet irányította Castrót a Karib-tenger déli partjára, hanem roppant prózai ok: egyrészt csökkentett áron kísérelt meg kőolajat vásárolni Venezuelától, másrészt 300 millió dolláros kölcsönt kért attól az államférfitól, akiről azt gondolta, hogy mivel többé-kevésbé hasonló politikai platformon állnak – mindketten gyűlölik Washingtont –, megnyitja előtte a pénztárcáját.

De nem nyitotta meg, és az olajat is csak világpiaci áron lett volna hajlandó szállítani, ezért aztán Castro dúlva-fúlva, dolgavégezetlenül repült vissza Havannába.

Fidelt azonban mindig is a türelem jellemezte – különben hogyan tudott volna fél évszázadig hatalmon maradni? –, és kivárta azt a negyven évet, amíg megérkezett az ő embere: Hugo Chávez.

És amikor ők ketten megismerkedtek 1994-ben, Chávez első kubai útja alkalmával a későbbi venezuelai elnök – aki pár nappal korábban szabadult a börtönből, ahol két és fél évet húzott le az 1992. február negyedikei, elfuserált puccskísérlete után – így fordult példaképéhez:

Nem is tudja elképzelni azt a megtiszteltetést, amiben ma részem lehet. Ez a találkozás a legvérmesebb álmaim valóra válása. Annyi év után végre megismerhettem Önt! Boldognak érzem magam Amerikának ezen a szabad földdarabján.

Tíz évvel később, amikor ismét Kubában járt, immár több éve Venezuela elnökeként így fokozta a fokozhatatlant:

Fidel engem abban a kegyben részesített, hogy a fia lehettem, és a fiának is érzem magam. Köszönöm, parancsnokom!

Majd nem sokkal később:

Kubáért könnyezünk, Kubáért harcolunk, és Kubáért hajlandók vagyunk harcolva az életünket áldozni!

Abszurd szimbiózis: a koldus zsákmányolja ki a milliomost

Mindezt a napokban megjelent La invasión consentida (Megszállás az áldozat beleegyezésével) című könyvben olvashatjuk, amelynek a szerzője Diego G. Maldonado. Illetve nem, mert ez egy álnév, amelyről nem tudjuk, ki(ke)t takar. Csak azt, hogy az illető venezuelai, és a megtorlástól való félelmében nem fedi fel valódi személyazonosságát.

A könyv azt az abszurd, szinte természetellenes szimbiózist írja le, amely Jorge Chávez Venezuelája és Fidel Castro Kubája között kialakult, és még ma, évekkel a két főszereplő halála után is működik.

A könyv annak is a krónikája, hogy Latin-Amerika legvirágzóbb országa hogyan sodródott egy röpke évtized leforgása alatt korábban nem tapasztalt nyomorba és káoszba. A szerző arról is ír, miként vette át Venezuela a Szovjetunió szerepét mint Kuba mecénása, és hogyan változtatta Chávez Venezuelát a hidegháború újabb, anakronisztikus színterévé, kísérleti laboratóriumává Bolívia, Etiópia, Angola és Afganisztán után. Akkor, amikor a hidegháború már régen befejeződött…

A szerző(k) szerint a Szovjetunió és Venezuela között – a Kubához fűződő viszonyt tekintve – az egyetlen hasonlóság gazdasági jellegű. A Szovjetunió sohasem hívott be kubai tanácsadókat, és kubai bürokraták sohasem dolgoztak a szovjet minisztériumokban. Havanna politikai befolyása a Kremlre a nullával volt egyenlő. Nyikita Szergejevics Hruscsov sohasem kért tanácsot Fidel Castrótól.

A chavizmus révén viszont Venezuela Havanna csatlósává vált.

A könyv legjobb részei azok az interjúk, amelyekben valaha fontos pozíciókat betöltő venezuelai politikusok és üzletemberek elmesélik a szerző(k)nek, hogyan tette rá Castro a kezét a venezuelai petrodollárokra, és végül hogyan engedte meg magának azt a luxust és pimaszságot, hogy a kőolajkészletekkel egyáltalán nem rendelkező Kuba re-exportálja a Venezuelától ingyen vagy nyomott áron kapott nyersolajat. A két ország közötti kereskedelmi forgalom értéke 2000 és 2010 között 912 millió dollárról 13 milliárd dollárra duzzadt.

Kuba oly mértékben kizsákmányolta Venezuelát, hogy 2014-ben már arra vetemedett, hogy maga is kőolaj-exportáló ország legyen, nulla kőolajtermeléssel.

Ennek a borzalmas folyamatnak az lett a következménye, hogy hogy a kubai „projektek” lerobbantották az országot, a kubai bürokrácia élősködőként rátelepedett Venezuelára, exportálták a castroizmus legkártékonyabb vonásait, és átmosták venezuelaiak millióinak agyát.

Che Guevara is majdnem Caracasba ment

És az egész történet kezdete, bármennyire is hihetetlen, 1959 januárjára nyúlik vissza, amikor Betancourt nem volt hajlandó pénzt és kőolajat adni annak a fiatal, 32 éves forradalmárnak, aki még azt a gyűrött uniformist viselte, amelyben – vállán puskával – lejött a Sierra Maestrából…

A könyv tételesen leírja, hogyan küldött Castro „humanitárius segítséget” évente több milliárd dollárért cserébe egy olyan országnak, amely nyolcszor nagyobb, háromszor népesebb és sokszorta gazdagabb volt Kubánál.

A hidegháború meghatározta egész Latin-Amerika politikájának dinamikáját – fogalmaz Maldonado a könyvében. – Néhány hónap eltéréssel egyszerre rázta le magáról Venezuela és Kuba amerikabarát diktátora igáját. Persze hogy Venezuela támogatta Kubát, a kubai forradalmat. 1959-ben Fidel Kuba szabadságharcát szimbolizálta. A fene se gondolta akkor, hogy még fél évszázadig hatalmon marad… És ahogy teltek-múltak az évek, Castro szépen felszámolta Kubában a politikai pártokat, a szólásszabadságot, és megszüntette a szabad választásokat. És a venezuelaiak szeme felnyílt. Kubát soha többé nem övezte olyan csodálat Venezuelában, mint 1959-ben.

Emlékezetes, hogy amikor Castro 1959 elején Caracasban járt, ellátogatott a Nemzeti Színházba, és az éppen ott tartózkodó nagy chilei költő, Pablo Neruda még fel is olvasta neki egyik versét. A megmámorosodott Fidel akkor kijelentette:

Ha egyszer még Venezuela zsarnoki uralom alá kerülne, önök számíthatnak Kubára, számíthatnak a Sierra Maestra harcosaira!

És milyen érdekes a történelem! Venezuela a kétezres évekre zsarnoki uralom alá került, és a venezuelaiak valóban számíthattak a Sierra Mestra harcosaira – akik konszolidálták ezt a zsarnoki uralmat.

Kevéssé ismert történelmi tény, hogy Castro már jóval Chávez feltűnése előtt, a hatvanas évek derekán exportálni akarta a kubai forradalmat oly módon, hogy odaküldi Che Guevarát. Csakhogy a Venezuelai Kommunista Párt – amely megijedt a fegyveres harctól – azt üzente Fidelnek, hogy Ché inkább maradjon otthon. Így történt, hogy végül Bolíviába ment forradalmat csinálni, ahol halálát lelte.

Aztán felbukkant Chávez, aki két okból csodálta Castrót. Egyrészt azért a képességéért, hogy évtizedekig hatalmon tud maradni, másrészt a retorikájáért. Nem csoda, hogy a fiának tekintette magát. És remekül tetten érhető a beszédeiben a castrói fordulatok utánzása.

Chávez a kubai rendszert az igazi demokrácia rendszerének tekintette. Amit azonban átvett a szigetország politikai szisztémájából, az nem volt más, mint a titkosrendőrség vasszigora, amivel tökéletesen semlegesíteni tudta az ellenzékét.

Chávez még a riói karnevált is finanszírozta

A könyv fejezetei időrendi sorrendben veszik a kubai gyarmatosítás állomásait. Ahogy kubai orvosok ezrei érkeznek Venezuelába, jóval enyhébb beutazási szabályokkal, mint más országok polgárai, és elfoglalják munkahelyeiket, ahonnan ezrével bocsátják el a venezuelai orvosokat, hogy helyet csináljanak a jövevényeknek.

A venezuelai kormány csillagászati fizetéseket folyósított a kubai „internacionalista” orvosoknak, havi 10 000 dollárt. Igen ám, de ebből csak 300 dollár maradt náluk, a maradék 9700 a kubai kincstárba vándorolt…

És mindez a helybéliek szeme láttára, az őslakosok megrökönyödésére. Egyre kevésbé tudták lenyelni a venezuelaiak, hogy ugyanazért munkáért a kubai „internacionalisták” a sokszorosát kapják annak, amit ők.

De az orvosok hada csak az előőrs volt. Utánuk jöttek szép sorjában a kubai tanárok, a hivatalnokok, a zenészek, a muzeológusok, a villanyszerelők, a mérnökök és még az informatikusok is. És végül a katonák.

Ezek a „szakemberek” elfoglalták a közigazgatás és a gazdasági élet kulcspozícióit.

Maldonado (vagy akit ez az álnév takar) számokkal is szolgál: „Az évek során 220 000 kubai dolgozott Venezuelában, katonáktól kezdve munkásokon át pojácákig. Ennek az áradatnak köszönhetően a szakemberek exportja 2005-re a legjövedelmezőbb kubai gazdasági ágazattá nőtte ki magát, megelőzve még a turizmust is.”

A két ország szimbiózisának „aranykora” 2006 környékén hágott a tetőfokára. A kőolaj világpiaci ára az egekbe szökött, és Venezuelának annyi pénze volt, hogy nemcsak Kubát, de még a riói karnevált is finanszírozta. A táncversenyt a világ leghíresebb karneválján az Unidos de Vila Isabel nevű escola do samba, vagyis szambaiskola nyerte egy olyan élőképpel, amely venezuelai zászlókat és Simón de Bolívar, a „Felszabadító” alakját is tartalmazta. A szambaiskola táncosai később bevallották, hogy azt sem tudták, ki az a Bolívar, de mivel mintegy egymillió dollárt kaptak a venezuelai állami olajtársaságtól, amely összeg folyósításának csak az volt a feltétele, hogy Bolívarra jellemző szimbólumokat is vonultassanak fel, készséggel vállalták a teljesítését. 

A következő évben elkezdett esni a kőolaj világpiaci ára, és már senki sem szponzorálta a riói szambaiskolát…

Bolívart egyébként a Chavez-érában teljesen anakronisztikus tulajdonságokkal ruházták fel, a tizenkilencedik század első felében élt Felszabadítót szocialistának, sőt kommunistának állították be. De a legkomikusabb eleme ennek a történelemhamisító cirkusznak az volt, amikor – az idő előrehaladtával – a Bolívar-portrékon egyre inkább egy indián arcvonásokkal rendelkező mesztic képe volt felfedezhető, semmint az a tőrőlmetszett spanyol, aki Bolívar etnikailag volt. És mindez csak azért, mert Chávez feje annyira jellegzetes mesztic arc volt, amennyire csak lehetett.

A végén már úgy hasonlított egymásra Bolívar és Chávez, mint két tojás. 

És bár Chávezt elvitte a végbélrák, Castrót pedig az öregség, a jól bejáratott kizsákmányoló gépezet olajozottan – stílszerűen – zakatol tovább. A két alapító helyére beléptek az utódok, Nicolás Maduro és Raúl Castro, jóllehet utóbbi már kilencvenéves.

De semmi gond, a zsarnokok – mint jól tudjuk – rendszerint hosszú életűek…

(Borítókép: Fidel Castro beszédet mond Havannában 2004. május 14-én. Fotó:  Jorge Rey / Getty Images)