16:00, December 04. ÉLŐ
Franciaország 0
Lengyelország 0
al-Tumama Stadion Nyolcaddöntő
20:00, December 04.
Anglia 0
Szenegál 0

Magyar kalandorok a halál csernobili birodalmában

IMG 20210403 185831
2021.04.15. 11:38
Április nyolcadikai interjúnknak a kijevi túravezető hölggyel (Csernobil ma: utazás a halál birodalmába) meglehetősen nagy volt a visszhangja. Ezt a beszélgetést olvasva hívta fel szerkesztőségünket egy magyar fiatalember, aki a közelmúltban saját szakállára, az őröket kijátszva beszökött barátjával a Zóna területére, és ott öt napon keresztül életre szóló kalandokban volt része. Ezeket osztja meg most velünk.

Egy hónapja találtuk ki egy barátommal, hogy ki kéne mennünk – vág bele a közepébe Eric, a 19 éves kalandor, aki tavaly érettségizett, és egy átdolgozott év után hamarosan megkezdi tanulmányait egy hollandiai üzleti főiskolán. – Utánaolvastunk a neten, és kiderült számunkra, hogy az illegális látogatás a csernobili Zónában nagy divat lett az ukrán fiatalság körében, afféle bátorságpróba. Amúgy nem veszélytelen, tavaly is száznyolcvan behatolót kaptak el a rendőrök, és őket 700 hrivnyás bírsággal sújtják, ami nem olyan sok, legalábbis nekünk, magyaroknak nem, mert körülbelül 7700 forintnak felel meg – persze az ukránok jóval szegényebbek, ők már igencsak megérzik ezt a büntetést. Igen ám, csakhogy a tudomásunkra jutott, hogy hamarosan 2000 dollárra emeli az ukrán kormány a külföldieket sújtó tarifát, és akkor határoztuk el a barátommal, hogy indulnunk kell, mielőtt még a gatyánk rámenne egy esetleges bírságra. 

Adja magát a kérdés, hogy miért nem legális túra keretében, tapasztalt vezető irányításával látogatták meg az 1986 tavaszán felrobbant 4-es blokk környezetét, de Eric válaszából gyorsan kiderül, az a verzió nem játszik egy kalandvágyó tinédzser repertoárjában. 

Ahogy ön is írta az Indexen az általam olvasott interjújában, a hivatalos túrák nagy része teljesen érdektelen, csak a mindenki által már ismert helyeket mutatják meg. Ezeket a kéjutazásokat amerikai nyugdíjas milliomosoknak találták ki, semmilyen kalandot, kockázatot nem tartalmaznak. Minket az ilyesmi nem érdekel, ha nem megy fel az adrenalinszint, akkor inkább itthon maradunk. Ezért választottuk a magánszervezést. 

Ericék milánói átszállással repülőgéppel érkeztek meg Kijevbe, ahol eltöltöttek két napot. Beszerezték a szükséges felszereléseket, a szokásos felszerelés egy ilyen túrához: pici gázpalack, gázégő, alpinista kaják – ami egy sűrítmény, amit csak fel kell engedni forró vízzel –, matrac, hálózsák és pár liter víz. Hálózsákot vittek magukkal Budapestről, de az ukrán fővárosban vásároltak egy matracot, amin majd aludni szándékoztak a földön a Zónában, hiszen március utolsó napjaiban éjjelente még bőven fagyott.

Kijevből Uberrel mentünk el a 120 kilométerre fekvő zónáig, nem volt zökkenőmentes, mivel több sofőr nem akarta vállalni a fuvart, lévén, hogy látták, illegális kalandban vagyunk. Végül nyolcezer forintnak megfelelő hrivnyáért vittek le, ha Magyarországon ezt a távot ketten megtettük volna vonattal, az többe került volna. Persze mondanom sem kell, eleinte alaposan le akartak húzni minket, végül hosszas alkudozás eredményeképpen állapodtunk meg a nyolcezer forintos tarifában. Egy óra negyven percig tartott a százhúsz kilométeres út, Ukrajnában rettenetes állapotban vannak az utak. 

Ericék a Zóna határához érkeztek meg, körülbelül 40 kilométerre Pripjaty városától, közelebb nem tudtak taxizni, mert kerítés veszi körül a zónát, és őrök is cirkálnak szép számmal, katonák és rendőrök, mindkettővel találkoztak. Egyetlen út vezet a kerítéstől Pripjatyig, azt igyekeztek elkerülni, mert ott tényleg sok a járőr. Két napig túráztak a hosszabb útvonalon, magasfeszültségű vezetékek alatt vagy éppen erdőben.

Volt itt tavaly egy erdőtűz, ami több százezer fát kiégetett, elég szürreálissá téve a sétát – idézte fel a páratlan látványt Eric barátunk. – Ilyen érintetlen vadvilág és csend viszont sehol máshol nem található, nincs ember, aki megzavarná a környezetet. Este a fényszennyezéstől mentes erdőben aludtunk az elképesztően fényes és gyönyörű csillagos ég alatt, persze jól átfagyva reggelre. Így ébredés után instant kávénak még sosem örültem ennyire!

Második nap éjszaka keltek át az egyetlen ellenőrzőpont mellett a Zónában. Elérkeztek a folyóhoz, amit előzetes terv alapján át akartak úszni úgy, hogy a csomagjaikat kukászsákba bugyolálva viszik magukkal. Végül nem akarták kockáztatni az életüket a hóolvadás és a sok eső miatt megáradt Pripjaty folyó átúszásával, hiszen még egyikük sem csinált ilyet, kivárták a sötét éjszakát, és csak simán átsétáltak a hídon.

Éjszaka további 30 kilométeres sétával eljutottak a Duga–1 nevű radarrendszerig, ami annak idején a Szovjetunió szeme volt; az egyik legnagyobb rádióállomás a Földön, mivel 800 méter hosszú és néhol 75 méter magas.

„Másnap reggel, miután megmásztuk a tornyot, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt a betonszarkofágba ágyazott 4-es erőműblokkra, elindultunk Pripjaty felé. És ekkor az út közepén kiszúrt minket két terepruhás figura...

Először arra gondoltunk, hogy elszaladunk, de vajon meddig tudtunk volna jutni tizenöt kilós zsákkal a hátunkon? Így aztán bevártuk a két alakot, akikről szerencsére kiderült, hogy ők is stalkerek, azaz ukrán fiatalok, akik szintén illegálisan tartózkodnak a zónában. Egy kicsit beszéltek angolul, elmondták, az a hobbijuk, hogy beszöknek, pár napot eltöltenek a zónában, kikerülve az igazi rendőröket, mert rabul ejtette őket ez a miliő. Nevezhetjük egyfajta kalandnak, bátorságpróbának is, mindenesetre ez az ukrán srácok, férfiak körében népszerű hobbi. Végül velük tartottunk, hiszen kicsit profibbak voltak, mint mi, terepszínű felszereléseikkel, drónnal és éjjellátóval. Mondjuk, ők már hat, illetve tizenhat alkalommal voltak bent a Zónában. Pripjatyba érve meginvitáltak minket a saját szállásukra.

Az olvasó most joggal kérdezheti: micsoda, meghibbant Eric? Hogy saját szállásuk van a stalkereknek az elhagyatott Pripjatyban? A szállás, ahová belakták magukat, egy teljesen üres paneltömb hetedik emeletének egyik szárnya volt.

Szovjet gyártmány, örökre tervezve.

Külön lezárták belülről, retesszel és gyorskötözővel, ezzel is rejtve magukat. Bent azért jelentősen jobb idő volt a házban, hiszen az ablakok épek voltak, és a falak is álltak. Az ablakok kukászsákkal letakarva, hogy ne lehessen kiszúrni az illegális lakásfoglalókat a természetesen víz és áram nélküli lakásban. Végre rendes matracon aludhattak! Kint a civilizációban fel sem tűnt volna, hogy ez mekkora kincs. Egy romos épület, ahol szinte semmi nincs, mégis két nap erdőben éjszakázás után mindez aranyat ért.

Összesen 150-160 kilométert gyalogoltunk az öt nap alatt, de megérte. Nagyon sok helyen jártam már a világban, de egyetlen élményem sem volt hasonlítható a pripjatyihoz. Őzekkel, farkasokkal találkoztunk, az egyik stalker ismerősünk, aki már tizenhatszor járt a Zónában, mesélte, hogy egyszer megtámadták őket a farkasok, ezért hord is magával egy riasztópisztolyt. Sok az elvadult kóbor kutya, ezek falkában vadásznak, nagyon veszélyesek tudnak lenni. 

Az erőművet másfél kilométerre tudták megközelíteni, látták a híres-hírhedt Karom nevű elhagytatott markolót, ott elég magas volt a sugárzás mértéke, 500 mikrosievert per óra, el is mentek onnan gyorsan.

Persze az egyik ukrán srác bedugta a kezét a doziméterrel együtt a markolóba, de gyorsan ki is rántotta, és eldobta a kesztyűt, mert egy pillanat alatt átforrósodott!

Amúgy Ericéket cseppet sem aggasztotta a sugárzás mértéke, Kijevben vásároltak egy dozimétert, és azt tapasztalták, hogy a radioaktív sugárzás szintje szinte mindenhol nagyon alacsony, már kivéve a Karom belsejét.

Az éjszakázás után másnap egész napos városnézés volt a program, nem éppen UNESCO világörökségi épületekkel. Itt megjegyzem, hogy a helyek döntő többségénél, ahol voltunk, a sugárzás még alacsonyabb volt, mint nálunk otthon Budapesten. Nyilván volt egy-két forró pont, de minden megálló előtt, ahol leültünk vagy várakoztunk, elővettük a kis doziméterünket, és leellenőriztük a helyet. Összesen annyi sugárzást kaptunk a szűk öt nap alatt – 32 mikrosievert –, amennyit 10-12 órányi repülőút alatt kap az ember, mint a Budapest–Frankfurt–New York távolságon, vagy itthon Magyarországon egy hét alatt. Megnéztük a roncstemetőket, az uszodát és a sosem használt vidámparkot. Itt még a körhintára is felültünk, ami működött is némi kézi meghajtással. Egy 15 emeletes ház tetején ebédszünet tartottunk, figyeltük fentről a magasból a mit sem sejtő turistákat, akik hivatalosan, drága pénzért voltak ott, mint egy múzeumban. Egész nap, akár a nindzsák, úgy mozogtunk terepszínű ruháinkban, amit én kölcsönkaptam, mert a piros kabátom világított volna a város szürkeségében. Rengeteg képet készítettünk, próbálva megörökíteni a hangulatot. Végül megnéztük az elsüllyedt és megfeneklett hajót, a yachtklubot és a kórházat, ahová az élőhalott tűzoltókat is vitték. 

Ericék, mióta hazatértek Kijevből, semmiféle tünetet nem tapasztaltak magukon. Odakint szedték a jódtablettákat, ennek pajzsmirigyvédő hatása van. A kifelé vezető út sem volt rövid, este nyolckor indultak el, és másnap délután érkeztek meg a Zóna határához. Odakint az ukrán srácok intéztek egy taxit, ez most tízezer forintba került, de nem Kijevig, hanem jóval rövidebb távra, ahol már várta őket a két ukrán stalker leparkolt gépkocsija. Az árak különben nevetségesek egy magyarnak, a kijevi piacon átszámítva 330 forintért lehetett venni egy doboz Marlboro cigarettát

Így a végén mondhatnám mindenkinek azt, hogy menjen el, mert megéri, hatalmas élmény, és jól fogja magát érezni, de ez nem lenne igaz. Pripjaty nem egy átlagos turistadesztináció, nincsenek ötcsillagos szállodák, nincs keleti kényelem. Viszont akinek az ilyesmi érdekes, kíváncsi magára egy ilyen környezetben, képes kilépni a komfortzónájából, annak maradandó élményt ad. Itt értettem meg, hogy az út a fontos, nem a cél. És az út az, ahogyan megváltoztam az élmények hatására.

  (Borítókép: Olvasónk, Eric)



  • Hírek
  • Hírek