Botond, Mózes
11 °C
21 °C

Tvrtko is félt a csernobili halálzónában

9F7B2F1A-5922-439C-95F7-E09F573EAD36
2021.04.26. 10:24
A csernobili atomerőmű-baleset magyar vonatkozásait kutatva Vujity Tvrtko kétszer is megjárta a halálzónaként emlegetett térséget. A televíziós újságíró a helyszíni felvételek mellett a nukleáris katasztrófa érintettjeit is megszólaltatta, feltárva az események hátterében húzódó összefüggéseket. A tévés, aki jelenleg Hawaii szigetén él, az Index megkeresésére készséggel mesélt arról, hogy forgatásain milyen tapasztalatokat szerzett. Azt is elmondta, mit gondol a tragédiát feldolgozó HBO-minisorozatról.

Harmincöt évvel ezelőtt történt minden idők legsúlyosabb nukleáris balesete. A Csernobil közelében működő atomerőmű egyik reaktorában üzemzavar történt: rosszul sült el egy vészhelyzet-szimulációs teszt, amit műszaki hibák, valamint szakmai tévedések sorozata követett, és 1986. április 26-án, hajnali 1 óra 23 perckor felrobbant az erőmű négyes blokkja. A detonáció hatására összeomlott az 50 méter magasságban épült tetőszerkezet, és nagy mennyiségű radioaktív anyag került a szabadba. A katasztrófa, amelyről a világ csak napokkal később értesült, még évek múlva is sok halálos áldozatot követelt, a tragédia érintettjei között pedig magyarok is voltak.

Vujity Tvrtko több mint húsz évvel ezelőtt, a TV2 Napló című műsorának riportereként foglalkozott először a csernobili atomerőmű-robbanással. A Pulitzer-emlékdíjas televíziós újságíró akkor személyesen is járt a helyszínen, és több olyan emberrel is beszélt, akik a katasztrófában érintettek voltak. Azt mondja, egy fuvarlevél, illetve az annak kapcsán indított per keltette fel az érdeklődését, amelynek során egy olyan kamionsofőr ügyéről tárgyaltak, aki a robbanás után nem sokkal a munkája miatt ment a térségbe, és évekkel később jogerős bírósági ítélet mondta ki, hogy az akkori útja során kapott, ottani radioaktív sugárzás okozta a halálát. Vujity Tvrtko 1999-ben csak egy 12 perces riportot forgathatott, húsz évvel később viszont, amikor újra elővette a témát, már jóval több anyagot rögzített a zónában. Ezekből a felvételekből állt össze a Túl minden határon című riportsorozatának tavalyelőtt bemutatott Csernobil-epizódja, amelynek rendezői változatát az ATV-n láthatják ma este a nézők.

A televíziós újságíró, aki jelenleg Hawaii szigetén él, az Index megkeresésére felelevenítette mindazt, amit a forgatásai kapcsán átélt, illetve megtudott a csernobili katasztrófáról – arról a végzetes balesetről, amelyről a fiatalabb korosztálynak talán csak felszínes információi vannak, de nincs olyan ember, aki ne hallott volna róla.

Pécsi gyerek voltam. Egy olyan családban születtem, amely rendszeresen nézte a hellyel-közzel fogható jugoszláv televíziót is. Arra emlékszem, amire valószínűleg a magyar társadalom túlnyomó többsége. Anyukám mondta, hogy zárni kell az ablakokat, hogy ne játsszunk kint a homokozóban, és mossuk meg a fejes salátát. Ezek vannak meg bennem, és amire még kristálytisztán emlékszem, hogy a velünk élő horvát nagymamám azt mondta, a jugó tévében más is volt. De hogy mi más, azt nem tudtam

– idézte fel a tragédia utáni időszakot a tévés, aki akkor még csak 13 éves volt. Nagy valószínűséggel maga sem gondolta volna, hogy egyszer majd ő lesz az, aki sok évvel később útnak indul, hogy kiderítse, milyen drámai jelentőséggel bírt a magyarok szempontjából a csernobili katasztrófa.

A tévés már fiatal újságíróként is tisztában volt azzal, hogy egy népet mindig a sajátjai érdeklik a legjobban. Egy tragédia híre után a legfontosabb, hogy voltak-e magyar áldozatok halottak között. Csernobilnak is az ad más értelmet, illetve az változtatta meg az üzenetét, hogy kiderült, voltak magyar résztvevői is a balesetnek.

A magyar embert a magyar történet érdekli. Én a legelejétől tudtam, hogy van egy magyar Csernobil. A katasztrófáról persze világszerte beszélnek, még itt, az egyesült államokbeli Hawaii szigetén is, de az óriási távolság miatt az itteni embereknek egészen mást jelent, mint azokban az országokban, amelyek az akkori Szovjetunióhoz ezer szállal kötődő társadalompolitikai blokkba tartoztak. Hogy engem mi érdekelt? Olvastam néhány jó cikket, majd rátaláltam Kirády Attilára, a Népszava akkori újságírójára, aki olyan magyar kamionsofőrök után kutatott, akiket a tragédia után a térségbe küldtek.

Kamionsofőrök a halálzónában

Vujity Tvrtko azt mondja, a kutatásának egy per volt az indítórugója. Özvegy Szabadszállási Kálmánné pere, aki újra és újra ugyanazt mantrázva próbálta elérni, hogy a bíróság kimondja: a férje, aki kamionsofőrként dolgozott, azért halt meg, mert az atomerőmű-baleset után a térségbe küldték. Az ügy kapcsán volt egy szakértői ellenállás, illetve egy szakértői támogatás is. Az egyik oldalon dr. Mózsa Szabolcs radiológus azt mondta, hogy Szabadszállási Kálmán halálához köze van Csernobilnak, hiszen ha egy nagy rotációjú jármű a leülepedett radioaktív port felveri, a sofőr belélegezheti azt. A másik oldalon dr. Sztanyik B. László, a Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézet akkori vezetője ezzel szemben azt állította, nem igaz, hogy lenne összefüggés, hiszen a kamionsofőrök stresszes életet éltek, és sokat dohányoztak, azaz a férfi halálának szerinte ez lehetett az oka.

Ez a két érv csapott össze sokféle szakértővel, és végül a Legfelsőbb Bíróság kimondta azt a jogerős, megfellebbezhetetlen ítéletet, hogy Szabadszállási Kálmán bizony azért halt meg, mert akkor a térségbe küldték. Én semmilyen téren nem vagyok szakértő az ügyben, de ez az ítélet egyértelműen azt kell hogy jelentse mindenkinek, ha Szabadszállási Kálmán emiatt halt meg, akkor azok a fuvarozók, kamionsofőrök, akik a térségben jártak, minimum életveszélyben voltak. Nincs más olvasata a dolognak.

Miután lezárult a per, Vujity Tvrtko és Kirády Attila elkezdték felkutatni a többi magyar kamionsofőrt, akik az 1986-os atomrobbanás után Csernobil környékére mentek. A fuvarlevelek alapján még 12 férfit találtak. A riporter azt mondja, miközben mindenféle vadregényes módon végre eljutottak hozzájuk, döbbenetes felismeréssel szembesültek: 

csak özvegyekkel és árvákkal találkoztak,

és mint kiderült, a kamionsofőrök, akiket kerestek – egyetlen kivétellel –, mindnyájan fiatalon, csontsoványra fogyva, rákbetegen haltak meg. Úgy döntöttek, megpróbálják felgöngyölíteni az ügyet, és megtudni, vajon ki küldte ki őket akkor a „szovjet fuvarba”. Először is megnézték, hogy maguk a diszpécserek vajon milyen utasítási rend alapján végezték a munkájukat. Arra jutottak, hogy akkoriban az emberek alapvetően az újságokból tájékozódtak, a hírek viszont a valósággal ellentétben arról szóltak, hogy a magyar kamionsofőrök nyugodtan elindulhatnak.

1986. április 26-án hajnali 1 óra után megtörtént a két robbanás, ám napokig semmi hír nem volt róla. Bedő Iván, a Magyar Rádió munkatársa a BBC tájékoztatása alapján április 28-án beszerkesztette a 21 órási blokkba, hogy Csernobilban történt valami. Ez a hír másnap hajnalig szólt, majd eltűnt, Bedő Iván pedig fegyelmit kapott, és két hónapig nem szerepelt a rádióban. 

A hírt egyszerűen letiltották, és az nyom nélkül eltűnt.

„A tragédiához képest minimum három nappal később találtam hírt a történtekről a magyar sajtóban, de csak egy kisebb üzemi balesetről írtak, ráadásul úgy, hogy azt profi újságíróként is átpörgetné az ember” – folytatta a riporter. „A szovjet hatóságok kontroll alatt tartottak mindent, és csak megnyugtató hírekről lehetett hallani. Egyszemélyes felelőst igazából akkor nem találtunk az ügyben; egy dolog volt biztos, hogy a magyar kamionsofőrök arrafelé mentek folyamatosan.”

Vujity Tvrtko azt mondja, még most is tisztán emlékszik a felkutatott sofőrök nevére. Kosári János volt az egyik, akit miután Bécsben felboncoltak, megállapították, hogy sugárkárosodás miatt hunyt el, Magyarországon viszont a halál okaként tüdőgyulladást tüntettek fel nála. Az egyetlen sofőr, akit még életben találtak, Szabó István volt, aki a riporter tudomása szerint a robbanás után még az atomerőműhöz közeli Pripjaty folyóban is megfürdött a szabadnapján.

Zuglóban találkoztam vele. Még most is szó szerint tudom idézni. Egy ágy szélén ülve, betegen, a mondataiba beleköhögve, rettentően gyenge hangon azt mondta, »nézze, uram, én pontosan tudom, hogy Csernobil okozta a betegségemet, és az is fog elvinni«. Mindez pénteken történt, a riportfilmem pedig vasárnap került adásba a Naplóban. Addigra Szabó István már nem élt. Elmondta a történetét, és meghalt

– mesélte a riporter, hozzátéve: a magyar Csernobil lezáratlanságát igazolta az is, hogy az elhunyt kamionsofőrök családtagjainak nagy része nem is tudott egymásról.

Kapcsolódó

35 éve történt a csernobili atomerőmű-baleset

Egy helikopterről, 1986 áprilisában készült képen a csernobili atomerőmű megsemmisült 4. blokkja néhány nappal a katasztrófa után.

Cenzúrázott tájékoztatás

Vujity Tvrtko azt is megvizsgálta, lehetett-e volna más végkimenetele a történteknek, így jutott el Markó Imréhez, aki 14 társával együtt megalkotta a „Csernobili atomerőmű-baleset – lehetséges okok és következmények című tanulmányát”. A riporter szerint a kutató ezt akkor el is küldte minden újságnak és vezető pozícióban lévő, befolyásos politikusnak, többek között Kádár Jánosnak, Losonczi Pálnak és Lázár Györgynek is, ám a veszélyfelhívó írás mégsem került nyilvánosságra.

A tanulmány szélesebb körű terjesztését Bányász Rezső tájékoztatásért felelős kormányszóvivő – a magyar–szovjet kapcsolatokra tekintettel – letiltotta. Sikerült megszereznem ezt az iratot, és elmentem hozzá, majd föltettem a kérdést, amire ő szó szerint azt válaszolta, hogy a Kádár-korszakban Csernobillal kapcsolatban semmiféle cenzúra nem volt. Ekkor elővettem a szigorúan bizalmas pecséttel ellátott dokumentumot, és elé térdeltem úgy, hogy a kamera is jól lássa a reakcióját. Mikor elolvasta a saját levelét, megkérdezte, hogy jutottam hozzá, majd elkezdett üvöltözni, és kizavart a lakásából.

Azt mondta, minden egyes szó elhangzását megtiltja.

Az ikonikus felvétel aztán mégis bekerült a Napló riportjába. A tévés azt mondja, a kollégáival sokat dilemmáztak a megoldáson, latolgatva, hogy vajon mekkora súlyú ennek a társadalmi haszna, aztán arra jutottak, hogy ez egy brutálisan erős mondat, ami tulajdonképpen a magyar történelem része, ezért mindenképp nyilvánosságra kell hozni. Miután Bányász Rezső csak a szavak elhangzását tiltotta meg, legépelték, amit mondott, majd a felvételt lenémítva, az elhangzottakat szó szerint feliratozva jelenítették meg az adásban.

Szürke zóna, amit csináltunk, de tény, hogy onnantól fogva a konkurens tévék, a rádiók, az újságok, a magyar parlament és az özvegyek tetemre hívták Bányász Rezsőt. Volt, aki találkozni akart vele, de olyan is, aki közölte, hogy kitekeri a nyakát, mások tüntetést akartak szervezni, a parlamentben pedig fölszólaltak az akkor odaküldött kamionsofőrökért, illetve az akkori tájékoztatás ellen. Ma már nehéz visszagondolni, de 1999-ben, az események után 13 évvel a magyar közéletben ez egy nagyon nagy topik volt. Munkaügyi perek indultak, ahova Kirády Attilával tanúként jártunk.

„És volt ott még egy megrázó tény. 1986-ban sokan a Sugárbiológiai Intézetnél érdeklődtek, ahol a vezető mindenkit megnyugtatott. A vezető az a Stanyik B. László volt, aki a meghalt kamionsofőr perében a pervesztes szakértő volt. Ő a forgatás idején azt nyilatkozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság téved. Ha viszont mégsem tévedett az ítélet, akkor az felveti az egykori vezető 1986-os felelőségét is” – jegyzi meg a riporter.

Az első út Csernobilba

A történtek hatására Vujit Tvrtko egyre biztosabb volt benne, hogy létezik egy úgynevezett magyar Csernobil, hiszen a katasztrófának magyar résztvevői és áldozatai is voltak. Azt mondja, amikor ez a könyv ennyire kinyílt, már tudta, hogy el kell mennie a térségbe, mert az úgy hiteles, ha a halálzónát a saját szemével látja, és felkutatva őket, találkozik a tragédia érintettjeivel is. Budapest belvárosában beszélni erről nem lett volna elég.

„1999. március közepén Varga Gábor operatőrrel indultam útnak először, ami – összehasonlítva a második alkalommal – egyáltalán nem volt egyszerű. Akkor még egy lezárt zóna volt az egész, ahol a harmadik sorompón túlra csak kenőpénzzel lehetett átjutni. Nem volt kiépítve, nemhogy turistautak, még infrastruktúra sem volt a környéken.

Hogy féltem-e? Igen, féltem.

Emlékszem, egy Geiger–Müller-számláló volt a kezemben folyamatosan, és ha sipítozott, azonnal szaladni kezdtem. De az én életemben sok hasonló út volt már, említhetném a délszláv háborút vagy akár Észak-Koreát, a lepratelepeket. Nyilvánvalóan van egyfajta érdeklődési köröm. Én egy olyan típusú ember vagyok, aki mindenhova be akar jutni, ahova nem engedik be.”

A tragédia után több százezer embert vezényeltek a zónába: ők építették a szarkofágot a reaktor romjai fölé, illetve végezték a kármentést, és szállították a betegeket. Voltak köztük magyarok is, mint például Szöllősy Tibor, a zóna egykori ideggyógyász főorvosa, vagy Ruszka László, aki mentőautó-sofőrként dolgozott a csernobili lezárt térségben. Bár a likvidátorok többszörös fizetést és szabadnapokat is kaptak, amit a munkájuk során tapasztaltak, örökre beléjük égett.

Megrendítő volt, amikor Ruszka Lászlóval beszélgettem. Azzal kezdte, hogy van egy likvidátorkártyája, amellyel most olcsóbban kapja a földgázt, meg az áramot, aztán ahogy mesélt, ez a 60 év fölötti ember egyszer csak hangos zokogásban tört ki. Mert őt még soha nem kérdezték azokról, akikkel együtt ment a zónába, és emiatt haltak meg. Neki azok az emberek a barátai voltak.

A riporter azt mondja, a likvidátorok közül sokan egyáltalán nem voltak tisztában azzal, hova küldik őket. A színtelen, szagtalan veszélyt nem érzékelték, azt viszont annál inkább, hogy ennek mekkora anyagi haszna van. Szöllősy Tibor szerint, aki egyebek mellett munkaképességi vizsgálatokat is végzett, 

sokan könyörögtek azért, hogy hallgassa el a betegségüket,

csak hogy még egyszer visszamehessenek. Több százezren dolgoztak életveszélynek kitéve, ezzel párhuzamosan a hírek arról szóltak, hogy nincs semmi baj. Dr. Czeizel Endre is a sajtóban megjelent adatokra támaszkodva mondta azt 1986 májusában, hogy a zónában már a várandós kismamák is biztonságban vannak, miközben – ahogy az később kiderült – felsőbb utasításra több tízezer asszonynál végeztek terhességmegszakítást a térségben.

Drámai volt, mikor Anatolij Ljavinec, a Kijevi Központi Nőgyógyászati Klinika akkori főorvosa arról mesélt, milyen embertelen módon, futószalagon végezték az abortuszokat. Azt mondta, már érzéstelenítő sem maradt az utolsó beavatkozásokra, amelyekhez orvostanhallgatókat kellett kivezényelni a végzett szakemberek hiánya miatt. Ráadásul a végén már érzéstelenítő nélkül végezték az abortuszokat. Valahogy úgy fogalmazott, hogy Kijev fővárosa, illetve az ő klinikája egyetlen női sikoly volt az éjszakában.

Visszatérés Csernobilba

2019-ben megérkezett az HBO Csernobilról szóló minisorozata, amelyet Vujity Tvrtko is szenzációs alkotásnak tart. Azt mondja, a film iszonyú nagy hatással volt rá, tátott szájjal figyelte a karaktereket, és ami különösen tetszett neki, hogy a készítők bevallották, mi az, amit egy picit átírtak a történetben a dramaturgia miatt. A riporter nem tagadja, hogy a sorozat körül kialakult hájpnak is köze volt ahhoz, hogy még ugyanabban az évben visszament Csernobilba – a film hatására a nukleáris katasztrófa ismét a figyelem középpontjába került, maga is döbbenten tapasztalta, hogy még a kisfia is erről faggatja. A konkrét ötlet egyébként az ATV vezérigazgatójától, Németh S. Szilárdtól származott, amire a tévés szinte gondolkodás nélkül rábólintott. Azzal biztatta magát, hogy ennyi idő elteltével azért történtek olyan változások a térségben, amelyeknek mindenképp érdemes utánajárni, a technika fejlődésének köszönhetően pedig, például drónfelvételek készítésével magát a zónát is alaposabban be tudja majd mutatni.

Sok mindenben más volt ez a forgatás, de az ottani hangulat nem változott. Ezúttal Varga Dezsővel és Varga Zsolttal mentem, akik nemcsak kollégák, hanem a legközelebbi barátaim is. Már nagyon sok filmet készítettünk együtt, de szabadidőnkben is gyakran találkozunk, és olyankor szinte állandóan beszélgetünk. Csernobilban viszont ez megváltozott: a forgatás alatt

mindvégig némán, gyakorlatiasan tettük a dolgunkat.

„Emlékszem, elvittek minket egy kihalt diákszállásra a zóna határában, mert ott éjszakáztunk egy faházban. Dezső felnézett az épületre, amin egy gravírozott emléktábla volt, egy vezető likvidátor képével. Szó nélkül álltunk egymás mellett, a vacsoránkat is némán fogyasztottuk el. Nem lőttek sehonnan, és nem is kergettek, a kihalt hely riasztó csendje azonban még ránk is hatást gyakorolt” – mondta a tévés.

A térség persze, ahogy arra a tévés számított, az elmúlt évben sok tekintetben megváltozott. A szervezett turistautak miatt a zóna határában ma már egy ajándékbolt fogadja az embert, ahol hűtőmágnest, pólót, de még „atomfagylalt” feliratú édességet is lehet kapni. A riporter azt mondja, a helyszínen egy youtuberrel is találkozott, aki csupán azért utazott oda, hogy a követőtáborát növelje, illetve egy állatvédőnek állt atomenergetikai szakértővel, aki a zónában kóborló kutyákkal foglalkozik. Újdonságnak számított az is, hogy a kísérőjük egy sugárzást mutató térkép alapján vitte körbe őket, ami pontosan megmutatja, hol milyen erősségű a sugárzás, illetve hogy a különböző áteresztőpontoknál mindig lemosták az autójuk kerekét és a cipőjüket. Ezenkívül mindnyájan kaptak a ruhájukra egy dózismérőt, amely az útjuk végén kimutatta, hogy mekkora sugárterhelés érte őket a zónában töltött idő alatt.

A húsz évvel ezelőtt már látott kommunista jelképek viszont – szovjet címerek, vörös csillagok és a kommunizmust éltető feliratok – azóta is érintetlenek. A riporter épp ezért nevezi Pripjatyot a világ utolsó szovjet városának, ahol egyébként még hatalmas Lenin-feliratokat, magában Csernobilban pedig még Lenin-szobrot is találhatnak a kíváncsiskodók. Pripjatyon amúgy, ahonnan az atomerőmű-baleset után két óra leforgása alatt 50 ezer embert evakuáltak, mintha megállt volna az idő: szétmállott leckefüzetek, megpenészedett ételmaradékok, vázák, amelyekből már régen kirohadtak a virágok, és tönkrement műszaki cikkek hevernek a kihalt épületek romos falai között. Ami használható vagy mozgatható volt, már régen szétlopkodták. Mindez persze egyáltalán nem rettenti el a kalandvágyó turistákat, ahogy a csernobili atombaleset története sem veszít a népszerűségéből.

Ha van egy esemény, amelynek kapcsán már a történés pillanatában kétségek merülnek fel, az az évek során mindig újabb kérdéseket vet fel. Nem akarok párhuzamot vonni, de John Fitzgerald Kennedy gyilkosságával is a mai napig foglalkoznak. Csernobil mítoszát felerősíti, hogy ennek a történelmi kornak nemcsak a nézői, hanem a magyar érintettek miatt valamilyen szinten a résztvevői is voltunk. Úgy gondolom, ez a fajta misztikus jelentősége a katasztrófának mindenképp megvan

– magyarázta a tévés, aki méltán büszke a csernobili missziókra, a rendszerszintű hazugságok és az akkori cenzúra feltárásával ugyanis úgy érzi, kinyitott egy olyan kaput, amely megmutatta, hogy az 1986-os történések egyáltalán nem voltak rendszerbe szedve, és így a maga teljességében nem volt kimondva a csernobili fájdalom sem. A riporter egyébként a katasztrófa kapcsán afelé hajlik, amit Gorbacsov állított, hogy Szovjetunió összeomlásában igazából Csernobil az egyik legerősebb jelkép, mert globálisan benne volt a rendszer összes hazugsága.

Már maga az elnevezése is hazugság volt, hiszen az erőművet eredetileg úgy hívták, Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű, a tragédia után azonban ez hirtelen Csernobilra változott, a kommunizmus atyjának nevével ugyanis egy erőmű 1986-ban nem robbanhatott fel.

Csernobil üzenete

Ahogy az a beszélgetés elején már szóba került, az 1986-os nukleáris baleset mindenki számára mást jelent, attól függően, hogy a saját nemzete mennyire érintett a tragédiában. Miután a Csernobilban történteknek magyar résztvevői is voltak, Vujity Tvrtko szerint ha valaki megismeri a hozzájuk köthető személyes drámákat és érzéseket, biztos, hogy egészen máshogy viszonyul majd az HBO sikersorozatához, illetve az akkori eseményekhez. A riporter úgy véli, ahhoz, hogy azok is megértsék, mit jelent a magyar Csernobil, akik az atomerőmű-baleset idején netán még meg sem születtek, személyes történeteken keresztül kell megmutatni az összefüggéseket.

„Én a még élő szemtanúkat kérdezgettem arról, ami talán majd 60 év múlva többet jelent. Lehet, hogy amikor már nem lesz kivel erről beszélgetni, akkor válik igazán érdekessé a történet, illetve akkor szedik majd elő ezeket a felvételeket újra. Ilyetén módon remélem, hogy a globális és a magyar Csernobil összevetése által a filmjeim igenis rögzített kordokumentumok. A tragédia miatt persze nem mondom, hogy mindez örömmel tölt el, erővel viszont igen” – mondta Vujity Tvrtko, hozzátéve:

Az én személyes Csernobilom egyébként, azt hiszem, az, hogy a 13 éves pécsi kisfiú abból a három rövid mondatból kiindulva, amit a robbanás után a fejes salátáról, a homokozóról és az ablakokról hallott, megpróbálta megérteni a tragédia történelmi összefüggéseit.

(Borítókép:  Vujity Tvrtko)