A felszabadítás után is elszigetelt maradt Csernyihiv

Hat órát töltöttünk autóban, hogy eljussunk Kijevből a teljesen kiéheztetett Csernyihivbe. Egyenes út vezet  a fővárostól északkeletre fekvő városba , amelyet békeidőben nagyjából két óra alatt le lehet tudni.

Csakhogy az összekötő hidat felrobbantották, az átjutást lehetővé tevő katonai hidat pedig elszállították, így hátsó, szinte járhatatlan utakon kellett megközelíteni az egykor háromszázezer ember otthonául szolgáló megyeközpontot. 

Haver, nem menj le az útról!

– figyelmeztet a fixerem, miközben a Csernyihivbe vezető főúton haladunk. Itt-ott tetejükre fordult, az utóbbi napokban aknára futott autókat látunk.

Mintegy negyven kilométerre a Csernyihivi terület központjától visszafordítanak minket, mert hatalmas kráter tátong a város előtti összekötő hídon. Nincs más megoldás, mint a környékbeli falvakon és erdőkön megpróbálni átjutni, de kétszer is zsákutcába futunk. 

Az út apropója humanitárius segélyek leszállítása volt, amelyeket helyi önkéntesek gyűjtöttek össze, hogy átadják az egyik csernyihivi önkormányzati képviselőnek, aki arra a sorsra jutott, mint a város számos lakója: otthona elpusztult, és segélyeken él. 

Olyan sokáig tartott az út Csernyihivbe, hogy azokat a városrészeket, amelyek teljesen megsemmisültek, nem is volt időnk megnézni. Ettől függetlenül az a két óra, amit a városban töltöttünk, elég volt arra, hogy nagyot szippantsunk a hangulatból. Elkeseredettség – így lehet leírni a város atmoszféráját. 

Hát itt nem olyan vidám az élet, mint nálunk, Kijevben

– jegyzi meg kínjában egyik utastársunk. 

Erről a humorizálásról e cikk írásakor beszélgettünk a területi védelmi egység egyik tagjával, aki lehetővé tette számunkra a bejutást a városba. Civileknek ugyanis nagyon nehéz az utazás, csak helyi lakosoknak, hivatalos igazolvánnyal bíró önkénteseknek, a katonaságnak és a területi védelmiseknek (teroborona) van szabad átjárásuk a települések között. A mi esetünkben az ilyen utakat előre le kell szervezni, tájékoztatni az illetékeseket, és olyan emberekkel utazni, akik rendelkeznek a megfelelő engedélyekkel ahhoz, hogy könnyedén átjussanak az ellenőrző pontokon. 

Visszatérve a humorizálásra: teroboronás ismerősünk szerint nincs kézikönyv arra, hogyan viselkedjenek az emberek háborúban. Ki-ki mosolyog, ki-ki viccelődik, mások pedig komor tekintettel fojtják el a frusztráció és a kétségbeesés érzését. A teroboronás srác sem tudja, hogyan kéne viselkednie, a helyzet ugyanis jelenleg olyannyira kétségbeejtő, hogy próbálja magát folyamatosan elfoglalni. 

Érted, hogy nincs pénzem benzinre. Csernyihivbe pedig valahogy el kell jutni, onnan pedig vissza. Nagyra értékeljük a humanitárius segélyeket meg azt, hogy generátorok kellenek a városba, de ha nincs üzemanyag, nincs mivel működtetni őket. Meg nem tudunk eljutni a városba vagy onnan vissza. Ahol megtankoltunk Csernyihivben, az volt az egyetlen, hangsúlyozom, az egyetlen működő benzinkút!

– mondja. 

S valóban, egyetlen benzinkút nem volt az úton a megyei jogú városba. Illetve volt, csak szétlőtték az oroszok. Nem véletlenül. 

Az egyetlen benzinkúton pedig apokaliptikus látvány fogadott: kígyózó sorok a kutak előtt, többórás várakozás, hogy a helyiek feltöltsék a készleteiket, amelyekkel vélhetően a generátorokat üzemeltetik. Mert a város nagy részében se áram, se fűtés, se semmi. 

(Borítókép: Kiss Dániel / Index)