Ezért nem ér véget egyhamar az ukrajnai háború

32XK6WD-highres
2022.12.03. 17:02
Amikor Oroszország februárban megszállta Ukrajnát, kevés megfigyelő gondolta volna, hogy a háború még ma is dúl majd. Az orosz tervezők nem számoltak az ukrán erők kemény ellenállásával, az Európából és Észak-Amerikából érkező lelkes támogatással vagy saját hadseregük különböző hiányosságaival. Most mindkét fél beásta magát, és a harcok még hónapokig, ha nem évekig folytatódhatnak. Christopher Blattman politológus a Foreign Affairsben elemezte a helyzetet.

Miért húzódik el ez a háború? Az elmúlt két évszázadban a legtöbb háború átlagosan három-négy hónapig tartott. Ez a rövidség nagyrészt annak köszönhető, hogy a háború a politikai nézeteltérések rendezésének legrosszabb módja, amint a harc költségei nyilvánvalóvá válnak, az ellenfelek általában a megegyezést keresik − írja a Foreign Affairsben megjelent elemzésében Christopher Blattman, a Columbia Egyetem politológia- és nemzetközi kapcsolatok docense.

Meglátása szerint sok háború természetesen hosszabb ideig tart. A kompromisszum három fő stratégiai okból nem jön létre: amikor a vezetők úgy gondolják, hogy a vereség a puszta túlélésüket fenyegeti, amikor a vezetők nem ismerik világosan a saját erejüket és az ellenségét, és amikor a vezetők attól tartanak, hogy az ellenfél a jövőben erősebb lesz.

Ukrajnában mindezek a dinamikák fenntartják a háborút.

Úgy fogalmaz, ez a három csak a történet egy részét meséli el. Alapvetően ez a háború is ideológiában gyökerezik. Vlagyimir Putyin orosz elnök tagadja az ukrán identitás és államiság érvényességét. Bennfentesek egy olyan kormányról beszélnek, amelyet saját dezinformációja torzít el, és amely fanatikusan törekszik a területfoglalásra. Mint írja, Ukrajna a maga részéről rendíthetetlenül kitart eszméi mellett, az ország vezetői és népe megmutatta, hogy nem hajlandó feláldozni a szabadságot és a szuverenitást az orosz agressziónak, bármi legyen is az ára. Azok, akik szimpatizálnak ezekkel a lelkes meggyőződésekkel, szilárd értékeknek nevezik őket. A szkeptikusok hajthatatlanságként vagy dogmaként kritizálják őket. Bármelyik kifejezéssel is illetik, a következtetés gyakran ugyanaz: mindkét oldal elutasítja a reálpolitikát, és elvek alapján harcol.

Blattman szerint Oroszország és Ukrajna nem egyedülálló ebben a tekintetben, hiszen az ideológiai meggyőződés sok hosszú háborút magyaráz. Különösen az amerikaiaknak kellene felismerniük saját forradalmi múltjukat a meggyőződések összecsapásában, amely az ukrajnai háborút állandósítja. Egyre több demokrácia hasonlít Ukrajnára – ahol a népi eszmék miatt bizonyos kompromisszumok visszataszítóak –, és ez a hajthatatlanság áll a Nyugat sok huszonegyedik századi háborúja mögött, beleértve az iraki és afganisztáni inváziót is. Ritkán ismerik el, de a szorosan vett elvek és értékek gyakran teszik a békét elérhetetlenné. Az ukrajnai háború csak a legfrissebb példája annak, hogy a harc nem pusztán stratégiai dilemmák miatt dúl, hanem azért, mert mindkét fél visszataszítónak találja a rendezés gondolatát.

Miért nem érnek véget egyes háborúk?

A háborúk akkor kezdődnek, és azokat addig tartják fenn, ameddig a vezetők úgy gondolják, hogy a „normális politika” helyett harccal jobb eredményt érhetnek el – fogalmaz a politológus. Az országok legalább három kiszámított okból vívnak hosszú háborúkat. Először is, a túlélésüket féltő uralkodók a csatatéren maradnak. Ha Putyin úgy gondolja, hogy a vereség véget vethet a rezsimjének, akkor ösztönözve van arra, hogy tovább harcoljon, bármi is legyen a következménye ennek az oroszokra nézve.

Másodszor, a háborúk bizonytalan körülmények között is fennállnak − például amikor mindkét fél csak homályosan érzékeli relatív erejét, vagy amikor alábecsülik a konfliktus káros következményeit. Sok esetben néhány hónapnyi harc eloszlatja ezt a ködöt. A harc feltárja mindkét fél erejét és elszántságát, és tisztázza a téves elképzeléseket. A riválisok megtalálják a módját annak, hogy a háborút olyan megállapodással fejezzék be, amely tükrözi a most már látható erőviszonyokat.

Ennek eredményeképpen a legtöbb háború rövid.

Néhány esetben azonban a háború köde csak lassan oszlik fel – figyelmeztet Blattman. Vegyük például a jelenlegi ukrajnai helyzetet. Az ukrán erők felülmúlták mindenki várakozását, de továbbra sem világos, hogy ki tudják-e szorítani az orosz csapatokat az országból. Egy hideg tél alááshatja Európa hajlandóságát, hogy továbbra is pénz- és fegyverszállítmányokat juttasson Ukrajnának, Oroszország szeptemberi részleges mozgósításának harctéri hatásai pedig csak hónapok múlva lesznek érzékelhetőek. Ilyen tartós bizonytalanságok közepette a riválisok nehezebben köthetnek békeszerződést.

Végül egyes politológusok és történészek szerint minden hosszú háború középpontjában az „elkötelezettségi probléma” áll, vagyis az, hogy az egyik vagy mindkét fél képtelen hitelesen elkötelezni magát egy békemegállapodás mellett az erőviszonyok várható változása miatt. Egyesek ezt nevezik Thuküdidész csapdájának vagy „megelőző háborúnak”: az egyik fél támadást indít, hogy rögzítse a jelenlegi erőegyensúlyt, mielőtt az elveszne. Ilyen körülmények között az alkuk már azelőtt felbomolhatnak, hogy egyáltalán megkötötték volna őket.

A szerző szerint első pillantásra úgy tűnik, hogy az ukrajnai háború tele van kötelezettségvállalási problémákkal. Valahányszor egy európai vezető vagy egy amerikai tábornok felveti, hogy ideje lenne megállapodni Oroszországgal, az ukránok és szövetségeseik azzal vágnak vissza, hogy Putyin az, aki nem tud hitelesen elköteleződni az alku mellett. A Kreml pokolian elszánt a területszerzésre − mondják −, vezetője pedig politikailag és ideológiailag el van zárva háborús céljaitól.

Az ukránok pedig arra figyelmeztetnek, hogy ha most megegyezünk, Oroszország egyszerűen átcsoportosít, és újra támad.

Az ukránok egyébként sincsenek abban a hangulatban, hogy kompromisszumot kössenek elnyomójukkal. Még ha Moszkva rá is tudna venni egy ukrán tárgyalópartnert, hogy beleegyezzen a tűzszünetbe, kicsi az esélye annak, hogy az ukrán közvélemény vagy az ukrán parlament akár a legkisebb ember- vagy területveszteséget is elfogadja. A nép visszatetszése bármilyen tárgyalásos megállapodást meghiúsítana.

Blattman szerint azonban sem Oroszország, sem Ukrajna elszántsága nem hagyományos elkötelezettségi probléma, amely a stratégiai számításokból fakad. Nincs küszöbön megállapodás, mert mindkét fél inkább harcol, mint hogy engedjen.

Fanatizmus és célok

Ukrajna éles ellenállása a kompromisszumra vonatkozó minden javaslattal szemben nem szokatlan. Ugyanez a hajthatatlanság ismétlődik a történelem során, amikor a gyarmatosított és elnyomott népek úgy döntenek, hogy minden ellenállás ellenére harcolnak a szabadságukért. Ahogy Frantz Fanon, a gyarmatellenes politikai filozófus írta 1961-es klasszikusában, A Föld nyomorultjai című művében:

Egyszerűen azért lázadunk, mert sok okból kifolyólag nem tudunk többé lélegezni.

Az ukrán ellenállás és az Egyesült Államok saját forradalma közötti párhuzam különösen szembetűnő – írja a politológus. Akkor is, mint most, egy szuperhatalom azt remélte, hogy megerősítheti a hatalmát egy gyengébb entitáson. Az 1760-as és 1770-es években Nagy-Britannia újra és újra megpróbálta visszaszorítani a 13 gyarmat autonómiáját. A brit erők katonai fölényben voltak, a gyarmatosítóknak pedig nem voltak hivatalos szövetségeseik. Vitathatóan a részleges szuverenitás és a megnövelt adó volt a lehető legjobb alku, amit a gyarmatosítók a hegemóntól követelhettek.

Ennek ellenére sok amerikai elutasította ezt az alkut. Hogy miért? Egy Thomas Jeffersonnak címzett, 1815-ös levelében John Adams azt írta, hogy az igazi forradalom a „nép elméjében” zajlott le. Ez – írta – „15 év alatt történt meg, mielőtt Lexingtonban egy csepp vér is kiontásra került volna”. Néhány évvel később megjegyezte, hogy a gyarmatosítók „elveiben, véleményében és érzelmeiben bekövetkezett radikális változás” révén következett be az alku. Sokak számára szóba sem jöhetett, hogy ezen elvek tekintetében kompromisszumot kössenek a brit királynak való engedelmeskedéssel.

Ukrajnában, amelynek autonómiáját Putyin közel egy évtizede támadja, hasonló elszántság alakult ki. Sok ukrán elvi alapon nem hajlandó elfogadni a földjükre vonatkozó orosz követeléseket, vagy meghajolni az orosz agresszióval szemben − különösen, ha ez azt jelenti, hogy honfitársaikat a másik oldalon kell hagyniuk.

A háború tanulmányozásában is vannak párhuzamok egy régi, ma már elhanyagolt gondolattal: „oszthatatlanság”, vagyis egy olyan tárgy, hely vagy elvek összessége, amelyről az emberek meggyőzik magukat, hogy semmilyen módon nem osztható vagy kompromittálható. Egyes tudósok ezt a fogalmat használták arra, hogy megmagyarázzák, a szent helyek és az etnikai hazák miért válthatnak ki hosszú és megosztó háborúkat. Az elvek radikális változása és a népi érzelmek politikailag kivitelezhetetlenné tették a föld és a szabadság feladását.

Ez a jelenség korántsem ritka, és úgy tűnik, különösen elterjedt a demokráciákban. Vitathatóan az elvek és az elfogadhatatlan kompromisszumok a fő okai annak, hogy a demokratikus országok hosszú háborúkba keverednek. Blattman példaként az Egyesült Államok két évtizedes afganisztáni hadjáratát hozza fel. 2002-től legalább 2004-ig a tálibok tisztviselői többször is politikai alkut kerestek Hamid Karzai akkori afgán elnökkel. De a Carter Malkasian történész által megkérdezett bennfentesek szerint a George W. Bush-kormányzat álláspontja az volt, hogy „minden tálib rossz”. Ugyanezt az időszakot vizsgálva Steve Coll újságíró megjegyezte, hogy Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter bejelentette, hogy a tárgyalás „elfogadhatatlan az Egyesült Államok számára”, és hogy az Egyesült Államok politikája a tálibokkal szemben az, hogy „igazságot szolgáltatunk nekik, vagy őket állítjuk bíróság elé”. 

Az Egyesült Államok nincs egyedül az alku elutasításával. A lázadókkal és terroristákkal szemben Irakban, Észak-Írországban, a palesztin területeken és még egy tucatnyi más helyen a demokratikus kormányok éveken át elutasították, hogy akár csak fontolóra vegyék a párbeszédet. Jonathan Powell, a brit kormány észak-írországi főtárgyalója 2015-ben megjelent, Terroristák az asztalnál című könyvében elemezte ezt az 1997 és 1999 közötti helyzetet. Azzal érvelt, hogy az ellenség démonizálása és minden párbeszéd elutasítása rövidlátó, és mindig felesleges tragédiákat okoz. Észak-Írországban a brit kormány végül felismerte, hogy politikai folyamatot kell folytatnia. Powell szerint a béke lehetetlen, ha az ideológiai akadályok megakadályozzák a vezetőket a tárgyalásban.

Az elvek veszélye

Az ukrajnai események azonban még nem jutottak el arra a pontra, hogy az ukránok kompromisszumot kössenek. A közelmúltban olyan realisták, mint Henry Kissinger és Stephen Walt, sürgették Ukrajnát, hogy lépjen túl ideológiai akadályain, és cserélje el a szuverenitás bizonyos fokát a békére. A különbség az ilyen realisták és azok között az idealisták között, akik azt akarják, hogy Ukrajna tovább harcoljon, egyszerű: nem értenek egyet abban, hogy mennyi engedmény kellene Ukrajna részéről az egyezséghez, és hogy Oroszország mennyire elkötelezett szomszédja meghódítása mellett.

Félreértés ne essék, az ukránok számára stratégiai érvek szólnak a további harc mellett, a Nyugat pedig támogatja őket. Blattman szerint az Oroszországgal szembeni ellenállás − és az olyan kellemetlen kompromisszumok elutasítása, amelyek a háború gyors befejezését eredményezhetik − azonban az eszmék és elvek geopolitikai hatalmának bizonyítékaként is értelmezendő.

Ezek az értékek és eszmék a jövőben is vezető szerepet fognak játszani a demokráciák által vívott háborúkban. A Nyugat az idők során egyre inkább a jogokon alapult: sok országban kötelezővé vált bizonyos liberális elvek betartása és védelme, bármi legyen is a következménye. Michael Ignatieff filozófus (aki 2016 és 2021 között a CEU rektora volt − a szerk.) ezt a változást a jogok forradalmának nevezi. Blattman azt írja, ezeket az eszményeket ünnepelni kell, és a nyugati kormányoknak továbbra is meg kell próbálniuk megfelelni nekik (még ha gyakran kudarcot vallanak is). De ha ezen tendencia miatt a Nyugat kevésbé hajlik a reálpolitikára − jogok és elvek a békéért cserébe – vagy a kellemetlen autokratákkal való alkuk megkötésére, akkor az ukrajnaihoz hasonló háborúk gyakoribbá és nehezebben befejezhetővé válhatnak.

(Borítókép: Helyi lakosok állnak egy rakétatámadást ért lakóépület előtt Harkiv régióban Ukrajnában 2022. december 2-án. Fotó: Sergey Bobok / AFP)



  • Hírek
  • Hírek