Hutchinson professzor: A háború a nemzetépítés katalizátora

A professzor munkáiban a szokásostól eltérően közelíti meg a nacionalizmus fogalomkörét, amikor azt kulturális és politikai részre bontja. Szerinte a történelmi alapokon nyugvó kulturális nacionalizmus akár egy krízis idején is képes egyben tartani a nemzetet. Így a kulturális nacionalizmus időnként partnere, időnként pedig ellenfele a politikai nacionalizmusnak. A nacionalizmus tehát nem monolit fogalom, hiszen képes dinamikusan alkalmazkodni a korszakokhoz. 

Hutchinson a Háborúk, nemzetépítés és a birodalmi határzónák című előadásában négy nemzetképző folyamatot azonosított a háborúk kapcsán. Mint elmondta, a háború megkerülhetetlen eleme a történelemnek, ráadásul a modern kori háborúk alakították ki a precíz állami nyilvántartásokat és adminisztrációt, valamint az adószedés gyakorlatát is. A háborúkat lezáró békeszerződések pedig nemzetközi játékszabályokat hoztak létre – írta összefoglalójában az NKE.

A professzor egyébként az ún. „etnoszimbolista iskola” tagja, ez a kutatói csoport különösen nagy jelentőséget tulajdonít a szimbólumoknak, hiteknek, értékeknek és tradícióknak a nacionalista filozófia kialakulásában, megformálódásában. Ez a szemlélet alapvetően szembehelyezkedik a nemzet felvilágosodáskori megszületésének értelmezésével, és a népek kialakulását sokkal mélyebb és ősibb jelenségnek tekinti. Mivel a népek történelme a középkorban leginkább csak az elitek történelmét jelentette, ezért a történészek feladata lett a XVIII-XIX. századi Európában, hogy olyan új értelemzéseket adjanak a nemzet fogalmának, melyek már magukba foglalják az alsóbb társadalmi csoportokat is.

mert az előbbi esetben csak a saját identitás védelme történik meg, nem pedig egy államközpontú nemzeti mozgalom kiépülése. A tudós úgy véli a nacionalista gondolkodásmódnak kulcsszerepe volt a kelet-közép-európai kommunista rezsimek összeomlásában és a vallásos gondolkodásmód újjászületésében a régióban.

Milyen nacionalizmus játszott szerepet Magyarországon?

Nyilatkozott az Indexnek is a professzor és megerősítette, hogy valóban sok formája van a közösség meghatározásának, ő leginkább a kulturális és politikai nacionalizmus irányából közelíti meg ezt a kérdést. Mint mondta, a nacionalizmussal igazán a felvilágosodás korától lehet számolni. Akkoriban ugyanis úgymond öntudatra ébredtek az emberek, és a közösség tanultabb részét követve lázadni kezdtek a hierarchia, a kötött vallási rendszerek ellen.

Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a középkort a történelemmel foglalkozók általában csak az elitek szerepének kutatására szűkítették tevékenységüket, és a széles néprétegek kikerültek a fókuszból. Egy váltás esetén ugyanakkor már a teljes közösséget kell nézni, és a politikai nacionalizmus a régóta együvé tartozás érzését erősítette, a kulturális pedig azt, hogy amit az elődöktől örököltek, azt a kultúrát bizony meg kell védeniük.

Ilyen értelemben a nacionalizmus egy forradalmi mozgalom volt a kezdetekben, amely alulról indult, nem pedig az elit kényszerítette a többségre, és elsősorban a korábbi kulturális értékek megőrzését tűzte ki célul. Fontos szerepe volt például a feudális rendszer felszámolásában, ami önmagában legitimálta a rendszert, amelyet addig nem lehetett megváltoztatni. A megindult folyamatok során pedig már az egyszerűbb embereket is helyzetbe hozta, amire addig nem volt példa.

Magyarországra térve – bár a professzor kutatási területe Írország –, azt mondta, hogy a szélsőséges nacionalizmus jellemezte. Egyfelől a fasizmus formájában, amely a birodalmi szerepben jelent meg, amikor mindenki felett akart uralkodni, másfelől pedig a kommunizmus idején, amelynek képviselői a nacionalizmust sajátították ki saját érdekeik igazolására, megerősítésére.

De szóba került a nacionalizmus globálisan is. Az Egyesült Államok esetében a hidegháborút követő új világrend erőltetésének alakjában, amely magával hozta a gyakori demokráciaexportot. Másfelől pedig az egyre erőteljesebb kínai nacionalizmus formájában, amely a gyarmatosítás egy új formája. A kínai vezetés pedig úgy kommunikálja a kulturális nacionalizmust, hogy lám-lám mi visszaszereztük azt, ami egykoron Kínáé volt, hiszen visszakerült Hongkong, Makaó, és egyre erőteljesebb a csábítás Tajvan megszerzéséért is.

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom a Nemzeti Közszolgálati Egyetem közreműködésével jött létre.