Búcsúztatták a BL-győztest Libériában, így küldték a választók kispadra George Weah elnököt

Ha egyetemen kérdezik, melyik két afrikai ország nem volt gyarmat 1914-ben, akkor a jó válasz Abesszínia (a mai Etiópia) és Libéria lesz. A gyarmati múlt hiánya azonban nem igaz Libéria esetében sem, mert az országot az Amerikai Gyarmati Társaság (American Colonization Society) alapította 1822-ben, majd függetlenségét 1847-ben nyerte el.

Az USA abolicionistái nemcsak a fekete rabszolgák felszabadításáért küzdöttek. A rasszistább gondolkodásúak szerint a felszabadított rabszolgák csak rontották az ültetvényeken dolgozók munkamorálját, ezért a legjobb megoldás az, ha a felszabadult rabszolgákat „visszatelepítik” Afrikába. Végül 11 ezer embert telepítettek át Észak-Amerikából a mai Libériába. A helyi népcsoportok közül a kru és a grebo törzsek már akkor is ellenszenvvel viseltettek aziránt, hogy visszafogadjanak Afrikából elhurcoltakat, de felkelésüket az amerikaiak leverték.

Így jött létre Libéria, amelynek politikai elitjét a helyi őslakos feketék által csak „amerikaiakként” emlegetett emberek alkották, akik a lakosság néhány százalékát tették ki. Az államberendezkedésben az USA mintáit követték, a kereszténységen belül az amerikai neoprotestáns felekezetekhez (baptisták, metodisták) tartoztak. Az amerikaiak iránti tisztelet kifejezéseként Libéria fővárosának a neve Monrovia lett: James Monroe amerikai elnök (1817–1825) nevét viseli, továbbá a társadalomszervezést is magukkal hozták Amerikából:

Mindezek mellett faji alapú „kasztrendszert” is létrehoztak az őslakosok rovására.

A Népszövetség (League of Nations), amely az ENSZ elődjének tekinthető, célul tűzte ki, hogy a nemzetközi jog segítségével oldja meg a nemzetállamok közötti konfliktusokat. A libériai rabszolgaság ügye viszont megbotránkoztatta a nemzetközi közvéleményt, ezért 1926-ban megszövegezték a Rabszolgaság és Rabszolga-kereskedelem Eltörlésének Egyezményét (Convention to Suppress the Slave Trade and Slavery). Libéria ügyében 1930-ban kezdődött nyomozás a Libériai Rabszolgaságot Vizsgáló Bizottság (Liberia Slavery Enquiry Commission) létrehozásával, amely Charles King libériai elnök és Allen Yancy alelnök lemondásához vezetett 1930-ban.

A bizottság munkáját derékba törte ugyan a II. világháború, de később, 1953-ban Libéria már maga csatlakozott a nemzetközi egyezményhez, felvéve a küzdelmet a rabszolgaság ellen. A faji alapú szegregáció azonban így is fennmaradt, azt csak az 1951–1961 közötti időszakban, William Tubman elnöksége alatt sikerült megszüntetni. Érdekesség, hogy ő 1944 és 1971 között töltötte be tisztségét, választási csalások sorozatának eredményeként.

William Tubman

Fotó: Bettmann / Getty Images Hungary

A gazdasági válságok sorát elszenvedő ország első fekete őslakos államfője Samuel Doe lett 1980-ban, aki a krahn törzsből származott. A politikus puccs révén került hatalomra, majd 1985-től egy elcsalt választással legitimálta pozícióját.

Elnökként két célja volt: újratárgyalni az USA-val való viszonyt – erre Ronald Reagan és az ő neokonzervatív kormányzatának vezetői nyitottak voltak, ezért Libéria maradt az USA szövetségese – és adóparadicsommá alakítani Libériát. A belső béke viszont nem jött el, mert Doe és népe, a krahnok az amerikai libériaiakhoz hasonlóan elnyomták a többi törzset.

Két polgárháború: „Pucér Fenék tábornok” és a gyerekkatonák

Ha a filmrajongóknak a Fegyvernepper (Lord of War) jut eszébe Libéria hallatán, az nem csoda. A Nicolas Cage főszereplésével 2005-ben megjelent filmben Jurij Orlov karaktere számos üzletet bonyolít le Libéria filmbeli diktátorával, id. André Baptiste-tal. Ikonikus epizód, amikor Jared Leto, aki Jurij Orlov Vitalij nevű öccsét alakította, nem bírja elviselni, hogy fegyvert adnak el Baptiste-nak egy menekülttábor kiirtásához, ezért öngyilkosságot követ el az eladásra szánt fegyverek felrobbantása során.

Az első polgárháború 1989-ben robbant ki az amerikai libériai Charles Taylor vezetésével Doe rendszere ellen. Válaszul a hadsereg karácsonykor mészárlást rendezett a felkelők között. 1990 augusztusában már Doe lemondását kérte a nyugat-afrikai államokat tömörítő ECOWAS, amit a diktátor visszautasított, végül a felkelők szeptemberben meggyilkolták Doe-t. Az 1997-ig tartó polgárháború során 200 ezer ember halt meg, és ugyanennyien menekültek el az országból.

A harcok során nagy hírnévre tett szert Joshua Milton Blahyi, azaz „Pucér Fenék tábornok”, aki Doe támogatója volt. Gúnynevét gyengén felszerelt csapatai után kapta, amelyek vezetőjük pogány szokásainak követése (a gyerekek pogány isteneknek történő feláldozása és a kannibalizmus) miatt váltak hírhedtté.

A fegyverszünetet követő 1997-es választásokat Charles Taylor nyerte, de kormánya ellen felkelés tört ki 1999-ben, ez lett a 2003-ig tartó második libériai polgárháború. A fővárost, Monroviát ismét ostrom alá vették, a felvételeken gyakran láthatóak gyerekkatonák, akiket a különböző harcoló felek soroztak be. A harcok 2005-re megszűntek, a kiírt választásokat az ország első női elnöke, Ellen Johnson Sirleaf nyerte meg, aki 2011-ben Nobel-békedíjat kapott: a libériai nőket megszervezve szállt síkra a második polgárháború idején a fegyveres erőszak ellen. 2017-ig vezette országát.

Világklasszis a pályán, kudarc a politikában

Weah 2017-ben megnyerte a libériai választásokat magabiztos 61,54 százalékkal. A sztárlabdarúgó élő nemzeti ikonként lépett be a politikába. A világklasszis sportoló, aki Monrovia Clara Town nevű gettójából vált világhírű gólvágóvá, nem tudta leküzdeni a hazájában uralkodó rasszizmust. Nyomtatott új bankjegyet, amitől gazdasági stabilitást remélt, és felvette a kapcsolatot a Kínai Népköztársasággal. Libéria különösen megsínylette a 2014–2016 közötti ebolajárványt, de Weah kormánya sem tudott kezdeni semmit az egészségüggyel, különösen a nagyszámú kilátástalan fiatal drogfogyasztásával.

Sportolókból politikusok – élő bálványok?

A sportolók közéleti sikerei arra vezethetők vissza, hogy a választók az „emberfelettiséget” látják a bajnokokban. Afrikában sincs ez másként, és erre nem Weah az egyetlen példa. Az egyiptomi kapus, Musztafa Manszúr a skóciai Queen’s Park labdarúgócsapatának színeiben védett két idényt 1937–1939 között. Ő volt az első nem brit származású labdarúgó a skót ligák történetében. Az 1934-es olaszországi labdarúgó-világbajnokságon négy gólt kapott a magyaroktól a nyolcaddöntőben, amire az egyiptomiak két góllal tudtak felelni. Manszúr a hazájában miniszterségig vitte.

Nála jelentősebb karriert futott be Ahmed Ben Bella, aki egy szezont (1939–1940) játszott az Olympique Marseille-ben, és gólt is szerzett, de elutasította a profiknak járó szerződést. A II. világháborúban a francia hadseregben zászlós rendfokozatig vitte, majd Algériába költözése után, 1945-ben a gyarmatosítás elleni erőkhöz csatlakozott. A baloldali nacionalista FNL-ben (Nemzeti Felszabadító Front) egyre magasabb pozíciókat töltött be, megszervezte a francia gyarmatosítók elleni fegyveres ellenállást, majd a felszabadult Algéria első elnöke lett 1963-ban.

Komikusabb történet Moammer Kadhafi líbiai diktátor fiáé. Al-Szaadi Kadhafit a diktátor apa három idényre három különböző csapatba (FC Perugia: 2003–2004, Udinese Calcio: 2005–2006, UC Sampdoria: 2006–2007) vásárolta be. Az arab tavasz idején a felkelők elől Törökországba menekült, azóta semmi érdemleges hír nincs róla.

A szerző az Óbudai Egyetem Afrika Kutatóintézetének junior kutatója.

(Borítókép: George Weah 2018. november 11-én. Fotó: Mustafa Yalcin / Anadolu Agency / Getty Images)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!