Törökország még akár pórul is járhat Erdogan hintapolitikájával

Vlagyimir Putyin orosz elnök külpolitikai tanácsadója, Jurij Usakov még szeptember 4-én jelentette be, hogy Törökország formálisan is be fogja nyújtani csatlakozási kérelmét az alapítóországok kezdőbetűi miatt BRICS-nek nevezett államközi intézménybe, amit később a török külügyminisztérium is megerősített.

Bár a török elnök, Recep Tayyip Erdogan és a török diplomaták szerint a lépéssel Ankara célja nem a Nyugat Keletre való lecserélése, hanem épp ellenkezőleg, a két világ közti kapcsolatot szeretnék közvetítőként erősíteni,

Az elmúlt években ugyanis a globális Dél és Kelet több országát összefogó államközi együttműködést Kína geopolitikai célokra is fel akarja használni. Az alapítóországok, Brazília, Oroszország, India, Kína, valamint Dél-Afrika közötti kereskedelem és gazdasági együttműködés elősegítésére létrehozott szervezet azóta már hivatalosan is a nyugati országok által teremtett nemzetközi viszonyokat szeretné megreformálni.

Kiegészíteni vagy kihívni a nyugati hegemóniát?

Hogy megértsük, Erdogan miért döntött úgy, hogy benyújtja tagsági kérelmét a története során idén először új tagállamokat is köszöntő államközi szervezetbe, először azt kell megértenünk, mi is az a BRICS.

A BRICS még 2001-ben született meg papíron, amikor a Goldman Sachs közgazdásza elemzésében arra jutott, hogy 2050-re az akkor még gyorsan növekvő gazdaságoknak számító Brazília, Oroszország, India és Kína fogja uralni a világgazdaságot.

A Goldman Sachs közgazdásza nem tévedett. Míg a BRICS-országok 2001-ben még a világ összes GDP-jének csupán a 8 százalékát termelték, manapság már 26 százalékát, miközben ez idő alatt a legfejlettebb nyugati gazdaságokat és az Európai Uniót tömörítő G7-ek világpiaci hozzájárulása 65 százalékról 43 százalékra esett vissza. Emellett a gazdasági növekedés egyik motorjának számító populáció tekintetében is a BRICS áll jobban: a világ populációjának 40 százaléka az öt alapítóországban él, míg a G7-ek a világ populációjának 10 százalékát adják.

Emiatt van ráció abban, hogy ezen négy ország, valamint az alapítókhoz pár hónap késéssel csatlakozó Dél-Afrika – amihez azóta, 2024. január 1-jén csatlakozott az Egyesült Arab Emírségek, Egyiptom, Etiópia és Irán, míg Azerbajdzsán és Malajzia formálisan is benyújtották a kérelmüket, Szaúd-Arábia pedig fontolja a belépést – szorosabb gazdasági együttműködést folytatnának egymással.

A négy ország még 2006 szeptemberében kezdett el egyeztetni a szorosabb gazdasági együttműködésről, de először csak 2009-ben formalizálták az államközi egyeztetéseket, amikor megrendezték az első BRIC-csúcsot, amihez később Dél-Afrika is csatlakozott (ezzel BRICS-szé bővítve a betűszót).

Az első csúcstalálkozó után az államközi intézmény céljának azt határozták meg, hogy elősegítse a tagállamok közötti párbeszédet és kereskedelmet, ami érdekében évente legalább egy csúcstalálkozót tartanak. Ezt az együttműködést később más intézményekkel is bővítették; 2015-ben alakult meg például a sanghaji székhelyű Új Fejlesztési Bank (NDB BRICS), amelynek célja, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vagy a Világbank alternatívájaként segítse a tagállamok, valamint más, fejlődő országok előrelépését.

Tavaly részben emiatt döntöttek úgy a tagállamok – leginkább Peking akarata szerint –, hogy más országok számára is lehetővé teszik a csatlakozást, amitől például Brazília a csúcsot megelőzően ódzkodott, mivel a dél-amerikai ország a szervezetnek inkább kiegészítő, mintsem rivalizáló szerepet szánna a nyugati szervezetekkel szemben.

A csúcstalálkozó záródokumentumában emiatt finoman csak annyit jelentettek ki, hogy a Bretton Woods-i rendszer intézményeit igazságosabbá akarják tenni a szegényebb, feltörekvő globális Dél számára.

Erre az egyik legjobb példa Kína és India helyzete, amelyek a mai napig nem tudnak megegyezni a két ország határán fekvő néhány terület hovatartozásáról, valamint Új-Delhi tagja a Kína Délkelet-Ázsiában tapasztalt gazdasági és katonai terjeszkedés visszaszorítását célzó Quadnak is.

Ennek ellenére több ország is csatlakozni szeretne – a szervezet évente váltakozó elnökségét tavaly ellátó Dél-Afrika szerint közel negyven állam.

Több lábon állni vagy egyszerre két lovat megülni?

Törökország a mostani bejelentésével úgy tűnhet, hogy egyszerre szeretne a Nyugat és az annak hegemóniáját letörni szándékozó szervezetnek is tagja lenni, hiszen Ankara a NATO-tagságával, valamint a 2005 óta megkezdett, majd 2019-ben felfüggesztett Európai Unióhoz való csatlakozási tárgyalással részben a nyugati világhoz tartozik.

A török elnök olykor élesen fogalmaz a nemzetközi porondon, ha nem ért egyet katonai szövetségeseivel, valamint néha ki is lép annak kereteiből. Például NATO-tagként orosz légvédelmi rendszert vásárolt, ami miatt az Egyesült Államok a megkötött szerződések ellenére kizárta Ankarát az ötödik generációs vadászbombázó, az F–35 programjából, vagy hogy az ukrajnai háború ellenére azon kevés NATO-tagállamok közé tartozik, amelyek továbbra is diplomáciai kapcsolatot ápolnak a háborús agresszor Oroszországgal – egyébként ez tette lehetővé, hogy létrejöjjön a két harcoló fél közötti gabonaegyezmény.

A magát már régóta a muszlim országok vezetőjének mutatni próbáló Erdogannak a BRICS+-ba való csatlakozása egy újabb kísérlet, hogy e céljához még többet tegyen, hiszen így ezen országok problémáihoz közelebb álló globális Dél és Kelet felé tenne egy lépést, miközben Nyugaton nem hallják meg, ahogy például a Gázai övezet izraeli offenzívája ellen emeli fel a hangját.

Erdogan és a török diplomácia azonban leginkább azt hangsúlyozza: a BRICS+-ba való belépésük nem a Nyugattól történő eltávolodást jelenti (bár az EU-hoz való csatlakozás kapcsán egyre inkább úgy tűnik, azt elengedte mindkét fél), mindössze annyit, hogy párhuzamosan akar kiépíteni kapcsolatot nyugati és nem nyugati országokkal, hogy Törökország több lábon álljon. A török elnök ugyanis úgy látja, a geopolitikai centrum folyamatosan keletre tolódik – ez pedig a kereskedelmi mellett diplomáciai lehetőségeket is rejt.

A Bloombergnek megszólaló török diplomaták szerint a BRICS+-ra inkább gazdasági projektként tekintenek, hiszen így az ország nem csak földrajzi adottságai miatt lehetne híd az európai és az ázsiai piac között. Érvelésük szerint ez érdemben nem befolyásolná a katonai szövetségben betöltött szerepüket és azzal való viszonyukat.

Ugyan a BRICS+ nem katonai szövetség, a NATO előírásai pedig nem zárják ki, hogy tagjai más állam- vagy kormányközi szervezetekhez csatlakozzanak, így jogilag nem zárja ki egymást a NATO és a BRICS+-tagság. Azonban akkor, amikor a NATO-tagállamok kihívásnak tekintik Kínát – míg az Egyesült Államok már veszélyforrásnak –, a többi tagállam felé sem mutat jó képet az épp Peking által dominált szervezetbe való lehetséges belépés, hiszen annak tagja a NATO-val stratégiai versenyben lévő Oroszország is.

Emiatt egyébként hivatalosan a legtöbb NATO-tagállam még nem is kommentálta azt – Törökország leköszönő amerikai nagykövete is csak annyit mondott korábban, reméli, Törökország végül nem csatlakozik az államközi szervezethez.

Aggódnia kell-e a NATO-nak és az EU-nak?

A BRICS+-tagsággal járó lehetséges kereskedelemi előnyök, valamint a török diplomácia többdimenzióssá tétele az ismét többpólusúvá váló világban ugyanakkor nem az egyetlen oka lehetne annak, hogy Törökország jelentkezzen az államközi szervezetbe. A Bloombergnek, valamint a Newsweeknek nyilatkozó korábbi török diplomaták és szakértők szerint,

Egyrészt mert megrekedtek az EU–török vámunió újratárgyalásai. Az uniós csatlakozási tárgyalásokat már 2019 óta felfüggesztették. Ez utóbbinak az az oka, hogy Törökországnak továbbra is politikai vitája van Ciprussal a sziget északi harmadában lévő, de jure csak Törökország által elfogadott Észak-Ciprus kapcsán, valamint az Európai Unió szerint Erdogan több mint két évtizedes hatalma során humanitárius és jogállamisági problémák keletkeztek országában. A jegelés miatt Erdogan csalódott az EU-ban, az Egyesült Államok viszont amiatt, ahogy Izraelnek a Gázai övezet elleni invázióját kezeli.

Azonban ezektől Törökország még nem lesz egyik napról a másikra megbízhatatlan szövetséges, rövid távon inkább az EU-val való kapcsolatok szenvedhetnek kisebb, de nem javíthatatlan károkat – ha egyáltalán szenvednek. Így a nyugati országoknak elsősorban nem Törökország döntése miatt kell aggódniuk – bár mint fentebb kifejtettük, az is hordoz magában problémákat –, hanem azon trend okán, hogy

még akkor is, ha a BRICS+ jelenleg közel sem kiforrott, és még tagállamai sem tudják, pontosan mit is szeretnének kezdeni az államközi intézménnyel. Korábban az egymással való kereskedelem megkönnyítése érdekében volt szó közös valutáról, de ennek a valószínűsége rendkívül csekély, miközben Kína az Amerika dominálta G7 ellenében szeretné megszervezni azt.

Amennyiben a nyugati országok fenn szeretnék tartani hegemóniájukat, meg kellene vizsgálni, mi az oka annak, hogy a globális Dél Nyugat helyett Keleten talál partnereket, és hogy milyen lépéseket lehet megtenni annak érdekében, hogy e folyamatot visszafordítsák.