Magyarország szuverenitását is veszélyezteti Donald Trump és Vlagyimir Putyin egyezkedése

Az ukrajnai háború arra kényszerítette Európát, hogy átgondolja az Egyesült Államoktól való függőségét, de az amerikai vezetőknek is újra kellett értékelniük a külföldi kötelezettségvállalásokhoz fűződő viszonyukat. Kínát Oroszország támogatójaként új szerepbe helyezte, és több ezer kilométerre lévő országokat kényszerített arra, hogy megküzdjenek a jövőjükkel kapcsolatos alapvető kérdésekkel: Hogyan egyensúlyozzanak a nagy, egymással háborúzó hatalmakkal való partnerségek között? Milyen anyagi és erkölcsi állásfoglalások tűnnek majd bölcsnek évtizedek múlva?

Egy elemzés szerint a hidegháborút követő két évtizedben e kérdések nem voltak középpontban. A Szovjetunió összeomlása nagymértékben csökkentette a Nyugat félelmét egy újabb világháborútól – ez a félelem késztette korábban arra a nyugati vezetőket, hogy eltűrjék a szovjet befolyási övezet jelenlétét Közép- és Kelet-Európában. Sok politikai vezető és elemző azt remélte, hogy a multilateralizmus és a kollektív biztonságra irányuló erőfeszítések végleg csökkentik a zéróösszegű geopolitikai rivalizálás jelentőségét. A 2008–2009-es globális pénzügyi válság azonban megviselte a nyugati gazdaságokat, Putyin megszilárdította hatalmát Oroszországban, és Kína globális befolyása is gyorsan növekedett.

A geopolitika gyorsan kezdett visszatérni egy ősibb, kemény, erőn alapuló dinamikához. A nagyobb országok ismét a katonai erő, a gazdasági befolyás és a diplomácia terén meglévő előnyeiket használják arra, hogy befolyási szférákat biztosítsanak maguknak – vagyis olyan földrajzi területeket, amelyek felett egy állam gazdasági, katonai és politikai ellenőrzést gyakorol anélkül, hogy szükségszerűen formális szuverenitást gyakorolna – írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent elemzésében Monica Duffy Toft, a Tuft Egyetem Nemzetközi Politikai Tanszékének professzora.  

A szerző szerint bár újabb világháború nincs a láthatáron,

A mai nagyhatalmak elsősorban egymással igyekeznek tárgyalni egy új világrendről, hasonlóan ahhoz, ahogyan a szövetséges vezetők tették, amikor 1945-ben a jaltai tárgyalásokon újrarajzolták a világ térképét. Ezek a tárgyalások nem hivatalos intézményi találkozókon zajlanak. Ha Putyin, Donald Trump amerikai elnök és Hszi Csin-ping kínai elnök informális konszenzusra jut abban, hogy a hatalom többet számít, mint az ideológiai különbségek, akkor Jaltát idézik meg azzal, hogy

Jaltával ellentétben azonban, ahol két demokrácia alkudozott egy autokráciával, úgy tűnik, hogy a rendszer típusa már nem akadályozza a közös érdekek felismerését. Ez csak a kemény hatalmak visszatérése az ősi elvhez, miszerint 

az erősek megteszik, amit tudnak, a gyengék pedig elszenvedik, amit el kell szenvedniük.

Egy ilyen világban az olyan multilaterális intézmények, mint a NATO és az EU, háttérbe szorulnának, és a kisebb nemzetek autonómiája veszélybe kerülne.

A hard power visszatérése

A Foreign Affairs szerint valójában azonban a hatalmi politika már jóval azelőtt elkezdett újra felszínre törni, hogy Oroszország megszállta volna Ukrajnát. A NATO 1999-es, amerikai vezetésű koszovói beavatkozása (amely különösen felbőszítette Putyint) és az Egyesült Államok 2003-as iraki inváziója (az Egyesült Államok közeli szövetségeseinek tiltakozása ellenére) egyaránt azt sugallta, hogy a kollektív biztonság feltételezett új korszakának vezetői még mindig úgy gondolják, hogy

A közelmúltban az Egyesült Államok és Kína a globális technológiai és gazdasági dominanciáért folytatott harcban állt egymással szemben: Washington szankciókat vetett ki a kínai technológiai óriáscégekre, miközben Peking nagy összegeket fektet be az alternatív ellátási láncokba és a világot behálózó Övezet és Út kezdeményezésébe. Kína a Dél-kínai-tengert is militarizálta, miközben kiterjedt (és jogilag vitatott) területi igényeket támaszt. Az Egyesült Államok és szövetségesei eközben egyre inkább pénzügyi szankciókat alkalmaznak az ellenfelek korlátozására.

Új Jalta következik

A Forreign Affairs arról ír, hogy gazdasági és katonai erejével mérve Oroszország már nem nagyhatalom. De attól függetlenül, ahogyan a mai Oroszországot gyakran összemossák a Szovjetunióval – tényleges eszközeit meghaladó hatalmat kölcsönözve neki –, továbbra is erős atomhatalom marad. Egy olyan forgatókönyvben, amelyben az Egyesült Államok, Kína és Oroszország egyetértenek abban, hogy létfontosságú érdekük a nukleáris háború elkerülése, egymás befolyási övezeteinek elismerése, az eszkalációtól való elrettentés mechanizmusaként szolgálhat. Az ukrajnai háború befejezéséről szóló

ahol Kína az Egyesült Királyság 1945-ös szerepéhez hasonlót játszana. Jaltában a második világháború által meggyengült, de birodalmi örökségének köszönhetően még mindig nagyhatalomnak számító Nagy-Britannia egyensúlyt teremtett az amerikai és a szovjet érdekek között, miközben biztosította saját geopolitikai érdekeit.

Hozzátették: a befolyási szférák mai pontos felosztása azonban sokkal bonyolultabb projekt lett, mint Jaltában volt. Egy kevésbé globalizált, acéltól és olajtól függő világban könnyebb volt földrajzilag összefüggő befolyási régiókat kijelölni – és tiszteletben tartani –, „ma viszont a nagyhatalmak számára szükséges kritikus erőforrások szétszóródtak az egész világon. Tajvan azért jelent különösen nagy veszélyt, mert az ott gyártott chipek létfontosságúak az országok növekedése és nemzetbiztonsága szempontjából; az Egyesült Államok nem engedheti meg magának, hogy Kína uralja az ezekhez a chipekhez való hozzáférést.

Az USA azt sem akarja, hogy Oroszország kizárólagos hozzáférést szerezzen Ukrajna ritkaföldfémásványaihoz. Sokkal fontosabbá vált egy ország tengeri ereje: Japán és Tajvan minden eddiginél jobban elképzelhető az Egyesült Államok befolyási övezetében, még akkor is, ha Kína szomszédságában vannak. Kína ezért igyekszik tengeri hatalommá válni, és fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy megzavarja az USA tengeri jelenlétét és befolyását.

Ez az elmozdulás a korábbi korszakok hatalmi politikájához való visszatérést eredményez. De van egy alternatíva is: néhány destabilizáló válságciklus átélése után a nemzetközi rendszer újra megerősödhet, visszatérve egy olyan szabályokon alapuló rendhez, amelynek középpontjában ismét a multilaterális együttműködés, a gazdasági globalizáció és az USA által vezetett vagy kollektív biztonsági megállapodások állnak, amelyek visszatartják az expanziós törekvéseket.

Jelenleg azonban úgy látszik, az Egyesült Államok már nem szolgál megbízható stabilizáló erőként. Míg a közelmúltig Washington a regionálisan expanzív rezsimek elsődleges fékjének számított, addig ma már úgy tűnik, ugyanezeket a rezsimeket bátorítja, sőt utánozza. Az, hogy ez az átmenet végül visszatér-e a kiszámítható erőegyensúlyhoz, vagy az instabilitás és a háborúk elhúzódó időszakát indítja el, attól függ, hogy a befolyási szférákért milyen hatékonyan szállnak harcba, és hogy az olyan országok, mint Kína, India, Irán, Oroszország és az Egyesült Államok, meddig hajlandóak elmenni ezek biztosításáért – olvasható a Foreign Affairs cikkében.

(Borítókép: Donald Trump Vlagyimir Putyin orosz elnököt nézi a G20-ak csúcstalálkozójának plenáris ülésén Buenos Airesben, Argentínában, 2018. november 30-án. Fotó: Mikhail Svetlov / Getty Images)