Trumpék olyan tárgyalásba kezdtek, ami történelmet írhat

Az iráni és amerikai tárgyalófelek április 12-én megállapodtak abban, hogy április 19-én folytatják magas szintű egyeztetéseiket Teherán nukleáris programjáról. Sokan úgy vélték, hogy a tárgyalások helyszíne a Közel-Keletről Európába kerül át, Irán azonban ragaszkodik hozzá, hogy a második találkozót is Ománban tartsák meg. (Korábbi cikkünkben már bemutattuk, miért kulcsszereplő az Ománi Szultánság, és hogy jelentősége diplomáciai közvetítőként nemcsak regionálisan, hanem globálisan is felértékelődött.)

Sárkány László a tárgyalások első fordulójáról elmondta, hogy az közvetett módon zajlott: az ománi diplomaták a két küldöttség szobái között ingáztak. Az iráni külügyminiszter-helyettes, Abbász Aragcsi és az Egyesült Államok közel-keleti megbízottja, Steve Witkoff csak a tárgyalások végén találkozott rövid időre személyesen.

Önmagában véve mindössze annyi történt, hogy mindkét fél teljesítette a tárgyalás alapvető feltételeit – de már ez is eredmény. A megbeszélések legfontosabb következménye, hogy nagy valószínűséggel lesz folytatás. Ez pedig, tekintettel a két szembenálló félre és a közvetítő Omán szerepére, nem kis teljesítmény

– értékelte a tárgyalásokat a Közel-Kelet-kutató.

Trumpnak látnia kell: Irán nem Líbia

Sárkány László szerint már maga a közvetett tárgyalás és az azt követő személyes kézfogás is elegendő volt ahhoz, hogy kézzelfogható optimizmust keltsen a régióban – egy olyan térségben, amelyet egyébként is feszültség alatt tart a gázai konfliktus és a szíriai rezsimváltás.

A kutató emlékeztetett arra, hogy Irán regionális riválisa, Szaúd-Arábia – amely korábban szkeptikusan viszonyult a 2015-ös atomalkuhoz, és támogatta Donald Trump 2018-as döntését a megállapodás felmondásáról – most szintén üdvözölte az ománi tárgyalásokat. Bahrein és Katar is követte a példáját, és saját bátorító nyilatkozatokat adott ki.

Sárkány úgy véli, a lehetséges megállapodás kulcsa az, hogy Ali Hamenei iráni ajatollah hajlandó lesz-e nehéz döntéseket meghozni. Az amerikai fél az úgynevezett „líbiai opciót” erőltetné, ami azonban Irán számára vörös posztó. Bár ez a hivatkozás a felszínen diplomatikusnak tűnhet, Teherán olvasatában közvetlen fenyegetést jelent.

A Közel-Kelet-kutató kifejtette, hogy a „líbiai modell” Moammer Kadhafi és a nyugati országok – különösen az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság – között 2003-ban kötött megállapodásra utal, amely Líbia nukleáris, vegyi és rakétaprogramjainak felszámolásáról szólt. A szankciók feloldásáért és a nemzetközi közösségbe való visszafogadásért cserébe Kadhafi lemondott az ország számos stratégiai képességéről. Ez a folyamat azonban – tette hozzá Sárkány – nem a stabilitás irányába vezetett, sőt: 2011-ben, az „arab tavasz” idején a NATO a nép támogatásának ürügyén beavatkozott, és megdöntötte Kadhafi rendszerét.

A kutató hangsúlyozta, hogy Irán számára ezért eleve rossz ómen a líbiai „békés példára” való hivatkozás. Egyrészt történelmi tapasztalat, másrészt – mint fogalmazott – a Trump-adminisztrációnak világosan látnia kell: Líbia és Irán között alapvető különbségek vannak. Míg az Iráni Iszlám Köztársaság egy többpólusú, rugalmas intézményrendszerre épül, amely Ali Hamenei ajatollah vezetése alatt páratlan kohéziót tart fenn a külső fenyegetésekkel szemben, addig Líbiában a politikai rendszer Kadhafi személyes uralmára és törzsi szövetségeire épült.

Iránban – mutatott rá a kutató – az intézmények koordináción és szinergián keresztül reagálnak a kihívásokra, míg Líbiában a független struktúrák hiánya végül az ország összeomlásához vezetett, miután Kadhafi hatalma megszűnt. A líbiai állam széthullott, fegyveres csoportok és törzsi rivalizálás uralta el.

Sárkány László szerint a tárgyalásokat tovább nehezíti Trump tárgyalási stílusa, amely egyszerre kínál megállapodást és helyez kilátásba katonai csapást – a kutató ezt „hideg-meleg” módszerként írta le. Nem feltétlenül üres fenyegetésről van szó – tette hozzá –, hiszen a világ legpusztítóbb nehézbombázói már megérkeztek a Közel-Keletre.

A kutató azonban úgy látja: a tárgyalás célravezetőbb lehet, mint a fenyegetés, különösen annak fényében, hogy Irán stratégiai szövetségese Oroszország.

Az amerikai vezetés egy katonai akcióval nemcsak Iránt, hanem Moszkvát is konfliktusba sodorhatná, márpedig ha Washington valóban a háború lezárásában érdekelt Ukrajnában, akkor nem engedhet meg magának egy újabb nyílt konfrontációt az orosz féllel

– fogalmazott Sárkány László, kiemelve, hogy a Teherán–Moszkva-tandem nem pusztán két szövetséges ország, hanem egy sajátos, eurázsiai stratégiai entitást is képvisel egy multipoláris világrendben.

Irán összekapcsolódott Oroszországgal

A kutató emlékeztetett arra, hogy Alexander Dugin, a befolyásos orosz geopolitikai gondolkodó külön is hangsúlyozta a geopolitikai szuverenitás jelentőségét, amelyet az ilyen típusú kétoldalú kapcsolatok erősítenek.

A két állam egymásra nem csupán partnerként, hanem az eurázsiai konnektivitás egyedülálló szereplőiként tekint

– jelentette ki Sárkány László.

Az Eurázsia Központ Közel-Kelet-kutatója emlékeztetett: a „konnektivitás” fogalma nem új keletű a nemzetközi politikában, hiszen már az ókorban is az összekapcsoltság – például a selyemút révén – biztosította a birodalmak virágzását, nem pedig az állandó háborúskodás. Úgy véli, a mai eurázsiai térségben is ez a logika érvényesül:

A kutató szerint az iráni-orosz egységet tovább erősíti a síita Irán és a szunnita Szaúd-Arábia közötti közeledés, amelyet Omán és Irak már évekkel ezelőtt elindított, és amelyet globálisan Kína is támogat.

Rámutatott arra is, hogy Izrael – amely jelenleg leginkább sürgeti a katonai fellépést Irán ellen – közben maga is stratégiai kapcsolatokat keres Oroszországgal, tekintettel az új szír állam és a mögötte álló Törökország növekvő térségi befolyására. Sárkány László kiemelte: mindez csökkenti egy katonai művelet racionalitását, és inkább a diplomáciai rendezés irányába mutat.

Kihűlt viszony? Nem ezt várták Izraelben

A Közel-Kelet-kutató szerint a jelenlegi geopolitikai viszonyok is hozzájárulhattak ahhoz, hogy Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök üres kézzel távozott Washingtonból. Úgy véli, az izraeli vezetőt szinte minden érdemi kérdésben mellőzték – Irán, Szíria és a vámok ügyében egyaránt –, és felidézte, hogy a közös sajtótájékoztatót is az utolsó pillanatban, mindenféle indoklás nélkül lefújták.

A kutató hangsúlyozta, hogy az izraeli médiában megalázónak értékelt washingtoni látogatás komoly diplomáciai üzenet lehetett: Trump nyilvánosan félreállította Netanjahut, jelezve ezzel Izrael csökkenő befolyását és fokozódó amerikai függőségét.

Sárkány rámutatott, hogy az izraeli sajtó egy baseballhasonlattal élve úgy fogalmazott: Trump egy sor „csavart labdát” dobott Netanjahunak, aki ezekben a kulcskérdésekben mind alulmaradt. Megfigyelők kiemelték: míg korábban a miniszterelnök gyakran konfrontatív és magabiztos volt az amerikai elnökökkel szemben, most zavarodottan mosolygott és hallgatott Trump oldalán. A kutató ugyanakkor nem zárta ki azt sem, hogy egy tudatos politikai szerepjáték tanúi lehetünk – „egy mestertervvel állunk szemben” –, hasonlóan ahhoz, amit az izraeli sajtó már a Gáza-rendezési terv esetében is feltételezett.

Érvek helyett jöhetnek a bombák?

Az iráni–amerikai tárgyalásokkal kapcsolatban Sárkány László azt mondta: az első ománi találkozó afféle „bemelegítő tárgyalásként” értelmezhető, amely során a felek tudatosan kerülték a legkritikusabb témákat. Úgy véli, valószínűleg sikerült megállapodniuk egy menetrendben és a tárgyalandó kérdések körében, ugyanakkor a lényegi ügyek csak a következő fordulókban kerülnek napirendre. A kutató hozzátette: elképzelhető, hogy mind Teherán, mind Washington enyhít jelenlegi maximalista álláspontján, ami megnyithatja az utat egy működőképes megállapodás előtt.

Egyes vélemények szerint Washingtonnak már közvetlen egyeztetésekhez kellene ragaszkodnia, az ománi közvetítők kihagyásával. Sárkány erre úgy reagált:

Megjegyezte: ha helytállóak Anthony Cotton tábornok, az amerikai stratégiai parancsnokság vezetőjének szenátusi nyilatkozatai, akkor Teherán kevesebb mint egy hétre csökkentette az atombomba előállításához szükséges urándúsítási időt.

A kutató felidézte az Irak elleni háborút megelőző helyzetet, amikor az amerikai kormány szintén nukleáris fenyegetéssel indokolta a beavatkozást, ám az ENSZ fegyverzetellenőrei utólag nem találtak erre bizonyítékot.

Sárkány szerint nem zárható ki az sem, hogy a jelenlegi geopolitikai érvek ellenére végül mégis a bombák hangja váltja fel a diplomáciai retorikát és a józan érveket. Úgy látja, ez nem feltétlenül az irracionalitás jele, hanem akár az új világrend részét képező mély stratégia is lehet – amelyben a vámháborúk mellett a katonai eszközök is szerepet kaphatnak. Rámutatott: nem mindegy, hogy egy geopolitikai lépés kényszerből, impulzívan vagy mérnöki precizitással, minden tényezőt mérlegelve születik meg.

A trumpizmus új irányt szabott – jelentette ki –, de módszerei változatosak, és nem mentesek a hibáktól. Sárkány László kiemelte: a téves kalkulációk kockázata egyre nő, és a következmények súlyosak lehetnek.

(Borítókép: Donald Trump amerikai elnök Washingtonban, az Egyesült Államokban 2025. április 9-én. Fotó: Chris Kleponis / CNP / Bloomberg / Getty Images)