Salát Gergely: Kína megrendszabályozását el kellene felejteni

Addig semmi baj nem volt Kínával, amíg a világ összes zokniját, melltartókapocsát, öngyújtóját meg Barbie babáját ők állították elő. A fejlett világ országai Kínába szervezték ki a gyártást, azonban ez akkor még egyáltalán nem fájt senkinek. Win-win helyzet volt, azok az amerikaiak pedig, akiket elbocsátottak a gyártósorok mellől, sokkal jobb munkahelyeket kaphattak, miközben az olcsó kínai import jelentősen hozzájárult az amerikai életszínvonal növekedéséhez. 

Kína azonban folyamatosan fejlődött, a haszon egy jelentős részét pedig visszaforgatták infrastrukturális fejlesztésekbe, ami hozzájárult gazdaságuk hatékonyságának növeléséhez. A gondok a 2010-es évek közepén kezdődtek, amikor a technológiai fejlődés lépcsőjén olyan magasra jutottak, hogy már nem csak iPhone-okat csavaroztak össze, hanem maguk is iPhone-színvonalú készülékeket kezdtek kifejleszteni és piacra dobni. Trump elnök első ciklusában már a hi-tech iparban is erős konkurenciát támasztottak az amerikai cégeknek, ez volt a kiváltó oka a hidegháborús gazdasági helyzet kialakulásának, ami aztán ideológiai dimenziót is kapott az évek során.

Ha a kereskedelmi hiányt negatívumnak fogjuk fel, akkor Amerika szempontjából a kínai–amerikai kereskedelmi mérleg mindig nagyon negatív volt. Persze, ha nemcsak a termékeket, hanem a (pénzügyi, informatikai, jogi, biztosítási stb.) szolgáltatásokat is ideszámítjuk, akkor már sokkal kisebb az amerikai hiány

– húzta alá Salát Gergely, megjegyezve, hogy a kereskedelmi hiány mindig is volt, azaz a fordulatot nem önmagában ennek mértéke okozta, hanem a megfigyelhető technológiai ugrás. A jól ismert centrum-periféria viszonyrendszert Kína azzal borította fel, hogy először feljött félperifériára, majd kopogtatni kezdett a centrum ajtaján.

A legnagyobbak között

Kína ma már hosszú távon a csúcstechnológiára épít, ez az, ami az USA-nak (és Európának is) a legjobban fáj. Gazdasági téren az exportra és a beruházásokra támaszkodik, döntően azért, mert nagyon alacsony a belső fogyasztás. Ennek egyrészt az az oka, hogy még mindig alacsonyak a bérek, így rendkívül versenyképesen termelnek, másrészt viszont kulturális gyökere is van: Kínában hagyományosan nagyon magas a megtakarítási ráta, nem élik fel a pénzüket, fizetésük 30–40 százalékát is félreteszik az emberek (sem a nyugdíj-, sem az egészségügyi rendszer nem terjed ki mindenre, ezért is képeznek nagyobb tartalékokat a családok). A bankokban tartalékolt sok pénzt valahogy jól kell felhasználni, ezért is vásárolja Kína az amerikai államkötvényeket. Bár ezt a követelésállományt az utóbbi időben elkezdték leépíteni, még mindig az amerikai dollár az első számú globális tartalékvaluta, ezért is tartják a kínaiak amerikai államkötvényben a pénzüket.

Az sem elhanyagolható szempont, hogy az USA államadósságának kínai finanszírozása gazdasági atombomba Peking kezében. Azonban még ebben a kiélezett helyzetben sem fenyegetőznek azzal, hogy piacra dobják, vagy akár csak azzal, hogy nem vásárolják tovább ezeket az állampapírokat. Mert ugyan ezzel be tudnák dönteni az amerikai gazdaságot, mélybe küldhetnék a dollár árfolyamát, de ezzel a saját megtakarításaikat is veszélyeztetnék. Arra alkalmas elsősorban, hogy opcióként hivatkozhassanak rá a tárgyalások során.

Villanyautók kora

A kínai termékek jelentős mértékben a világpiacon találnak vevőre, ami nem csoda, hisz Kína adja a világ ipari termelésének 31 százalékát. Elképesztő adat. Ami ebből a bődületesen nagy termelési szegmensből mostanában bennünket érdekel, az a villanyhajtású járművek ipara. Ez a jövő egyik olyan iparága, ahol már vitathatatlan a kínai fölény, évekkel járnak az európai gyártók előtt.

A villanyautó témája van most a kirakatban, de ha akár csak ebben a szobában körülnézünk, a fogastól a villanykörtéig kevés olyan dolgot találnánk, ami nem Kínában készült. Ez jelenti az igazi kitettségünket

– véli a Kína-kutató.

Minden állam arra törekszik, hogy a jövő iparágaiban az ő piaci érdekei érvényesüljenek, az ő vállalatai szedhessék be a legnagyobb profitot, ezért pedig hajlandók a legkülönfélébb módokon támogatni a „hazai” szereplőket, mégis elsősorban Kínát szokták ezért kritizálni. A 2010-es években már lehetett tudni, hogy a villanyhajtás lesz a járműipar jövője, ekkor a kínai állam hatalmas összegeket fektetett a fejlesztőcégekbe, aminek ma már látjuk is a hatásait. Ez azonban nem kínai sajátosság. Ha elmegyünk Németországba, ott német autókból áll a hatósági és hivatali autóflotta, Franciaországban ugyanígy a PSA konszern járműveiből, holott egyik helyen sem egyszereplős a piac, ugyanazok az EU-s szabályok vonatkoznak a beszerzésekre mindenütt, vagyis a valóságban a pálya mindenhol a hazaiaknak lejt.

Kinek fájnak Trump vámtételei?

Amikor készül ez a beszélgetés, az amerikaiak a kínai termékeket már 145 százalékos vámmal sújtják, a kínaiak pedig az amerikaiakat 125-tel. Lehet, hogy a beszélgetés végére ez változni fog

– érzékeltette a vámháború folyamatos mozgását Salát Gergely. A lényeg azonban az, hogy a két ország közötti kereskedelem – ha ez így marad – minimális szintre fog visszaesni. Ez már jóval több mint szankció. 30–40 százalékos pluszterhet némi állami segítséggel még ki lehet mozogni, amit azonban most látunk, az már-már embargót jelent. Ilyen feltételek mellett nem éri meg kereskedni. Peking be is jelentette, hogy 125 százalék fölé már nem mennek, nem akarnak a gazdaságtörténeti könyvekben bohócként feltűnni. Ezek a vámtételek is tökéletesen alkalmasak a kereskedelem ellehetetlenítésére.

Bizonyára a Fehér Házban is érzékelték, hogy mit okozott az elnöki döntés, mert a mobiltelefonokra, laptopokra, félvezetőkre, monitorokra, kijelzőkre nem érvényesítik a vámot. Az ok világos: nem akarják például bedönteni az Apple – jórészt Kínában készült – telefonjainak piacát. Azóta persze Trump jelezte, hogy mégiscsak lesznek vámok ezekre – szóval teljes a bizonytalanság. Az előzetes hatásvizsgálatok elmaradása már eddig is soha nem látott lobbizási tevékenységet generált a Kínában gyártó amerikai milliárdosok és oligarchák köreiben. Bár a rendszer működésének kölcsönöz némi komolytalansági faktort az értelmetlenül magas vám, belpolitikai szempontból Trump számára megtérülhet, hisz így kézből lehet etetni az érdekelt pénzembereket.

A kínaiak ugyanakkor készültek már erre a vámháborúra, és exportjukban csökkentették az amerikaiak részesedését: míg az első Trump-adminisztráció alatt ez 20 százalék körül volt, a második kezdetén már csak a kínai export 15 százaléka ment az USA-ba. Ez a kínai GDP 2,84 százalékának felel meg, az USA most tehát ezzel a tétellel tud manipulálni. Ez is hatalmas összeg, de nem lehet általa megfektetni a kínai gazdaságot. Ráadásul az orosz embargó példáján láthattuk, hogy ezeket a kereskedelmi korlátozásokat milyen könnyű átcímkézésekkel kijátszani.

A viszontvámok bevezetéséről már volt szó, de figyelmeztetésként előszeretettel alkalmazzák az exportkorlátozást is. 

Egyes ritkaföldfémek exportját például exportengedélyhez kötik, ami egyfajta bürokratikus féket jelent. Bár eddig mindig megadták az engedélyt a kritikus jelentőségű nyersanyagokra, az intézkedés azt az üzenetet hordozza, hogy ez nem feltétlenül lesz mindig így. Ezeknek a nyersanyagoknak ráadásul az a sajátosságuk, hogy 90 százalékban Kínában dolgozzák fel őket, tehát a kínaiaknak lényegében monopóliumuk van, amivel komoly károkat tudnának okozni Amerikának. Persze óvatosak, hisz a bumeránghatás ez esetben is érvényesülne: elvesztenék piacaikat, és más lelőhelyek feltárását ösztönöznék.

Meddig terjed a protekcionista gazdaságpolitika hatása?

A közösségi platformokon köröző, mesterséges intelligencia által előállított videókon az látszik, hogy kövér amerikai munkások végeznek alacsony hozzáadott értékkel bíró gyártási, feldolgozási munkákat. Adódik a kérdés, vajon az 1960-as, ’70-es évek amerikai konjunktúrája felett nosztalgiázó alsó középosztály számára (mely jelentős számban Trump elnök támogatója) realitás-e az egykori aranykor újraélesztése, vagyis a kiszervezett gyártás visszahozatala, ezáltal pedig a munkahelyteremtés? Salát Gergely szerint – néhány hi-tech iparágtól eltekintve – ennek a mai körülmények között nincs közgazdasági realitása. Ráadásul az sem látszik, hogy a kirobbantott vámháborúnak milyen politikai hozadéka lehet, hiszen az említett leszakadó társadalmi csoportok számára sem jelent előrejutási lehetőséget.

A kapkodást jelzi, hogy a bejelentett legkeményebb vámtételeket rögtön fel is függesztették 3 hónapra, vagy kivételek sorával egészítették ki. Feltételezhető, hogy ha utólag is, de azért

A félidős amerikai választások közeledtével ezek a vámszabályok az elemző szerint fokozatosan finomodni fognak. Egyelőre azonban az látszik, hogy Trump lendületben van, tetszik neki, hogy nagy országok és befolyásos vállalatok vezetői kilincselnek nála, miközben a megemelt vámtételekből a szövetségi költségvetésbe befolyó pénzek növelik mozgásterét például az adócsökkentési ígérete végrehajtásában.

Trumptól teljesen függetlenül azt látjuk, hogy van egy nagyhatalom, amelynek csökken a súlya a világban, és van egy másik, amelyiknek meg növekszik.

Ez a történelmi precedensek szerint konfliktushoz vezet. Vannak puhább összeütközések – ilyen egy kereskedelmi háború –, és lehetnek keményebbek, melyek akár fegyveres harcban is kicsúcsosodhatnak. Ilyenek lehetnek a proxiháborúk – Ukrajna sok szempontból ennek is tekinthető, és nem zárható ki akár a totális háború sem.

Utóbbival közvetett módon úgy függhet össze egy kereskedelmi háború, hogy ha két ország között megszakadnak a kereskedelmi kapcsolatok, eltűnik a gyártás, működés zavartalanságát garantáló érdek, azaz a kölcsönös függőség kiegyensúlyozó szerepe szertefoszlik, akkor könnyebben eszkalálódhat a konfliktus. A hidegháborút követő időszak korántsem volt problémamentes, de a globalizáció által megteremtett interdependenciáknak köszönhettük, hogy az elmúlt évtizedek nagyrészt békés mederben folyhattak. A kutató a két legnagyobb hatalom közötti egyensúly megbillenését ezért tartja különösen veszélyesnek.

Az Európának osztott lapok

Az amerikai vámháború Kína számára ugyanakkor lehetőség is arra, hogy Európával megjavítsa a kapcsolatait, e lehetőség kihasználása pedig európai érdek is. Tíz éve még nem volt rossz a viszony, az Angela Merkel nevével fémjelzett „boldog békeidőkben” szorosan összenőtt az európai és a kínai gazdaság – ebben persze a németek jártak az élen –, ám a közelmúltban egyrészt amerikai nyomásra, másrészt ideológiai okokból nagyon elhidegültek a felek. Európa ahelyett, hogy pragmatista alapon megpróbálta volna a legtöbbet kihozni a lehetőségekből, az erkölcsi felsőbbrendűség pozíciójából az ujgurok helyzetével és egyéb (általa amúgy sem feloldható) jogállami, ideológiai kérdések felemlegetésével rontotta a kapcsolatokat.

A kínai gazdaság van akkora, mint az Európai Unióé, és hasonlítsuk össze a közös európai hadsereget a Kínai Népi Felszabadító Hadsereggel… szóval én nem látok olyan területet, ahol Európa erősebb lenne Kínánál. El kellene felejteni, hogy mi majd megpróbáljuk megváltoztatni őket.

Bár az európai vezetők, akik eddig az Egyesült Államok minden kívánságát teljesítették, most azt láthatják, hogy az USA magára hagyja Európát; ez pedig új helyzetet teremtett, így a Kína-politika átértékelését is magával hozhatja. Erre utal, hogy a közelmúltban az Európai Bizottság kereskedelmi és gazdaságbiztonsági biztosa már Pekingben tárgyalt a szimmetrikus piacnyitásról.

Rendezni való gazdasági érdekellentét akad bőven, hisz mindkét fél alapvetően eladni akar. A kereskedelmi egyensúly itt is jelentős kínai többletet mutat, az öreg kontinens kínai kitettsége leginkább a Covid-időszakban mutatkozott meg, amikor kiderült, hogy szájmaszkból és lélegeztetőgépből is nagy tételben behozatalra szorulunk. Krízishelyzetektől eltekintve azonban a kereskedelmi hiány csupán egyetlen szám a sok gazdasági faktor között.

Konkrét előrelépést jelenthetne a kétoldalú kapcsolatokban, ha a Merkel, Macron, Hszi Csin-ping által már letárgyalt és elfogadott átfogó befektetési megállapodást az ideológiailag meglehetősen heterogén Európai Parlament végre ratifikálná. Ha ez megtörténne, akkor az európai cégek a mainál lényegesen kedvezőbb feltételekkel lehetnének jelen a kínai piacokon. Kína most bajban van az amerikai vámok miatt, azaz itt az idő, most lehet velük tárgyalni. A kialakult globális vámőrületnek nem lesznek nyertesei, de a kínai nyitással legalább a veszteségeket csökkenthetnénk – véli Salát Gergely Kína-kutató.

(Borítókép: Gyári munkás Kínában. Fotó: xPACIFICA / Getty Images)