Újabb geopolitikai sakkjátszma indult, ezúttal Törökországot próbálják féken tartani

A négy legmeghatározóbb közel-keleti középhatalom Szaúd-Arábia, Izrael, Törökország és Irán. Közülük három nem arab államként egyúttal „kívülálló” is. (Izraelt „még kívülállóbbá” teszi, hogy nem muszlim ország.) E körülménynek is betudható, hogy ezen országok gazdasági kapcsolataikban és védelmiszövetség-rendszereikben a régión kívülre, a perifériára is kitekintenek. Noha Izrael az USA előretolt hadtestének is tekinthető, az új amerikai elnök már nem mindenben támogatja Tel-Avivot, és ezért a zsidó államnak a térségben és azon túl is szüksége van szövetségesekre.

Az egyes arab államokkal kötött bilaterális Ábrahám-megállapodások szilárdságát kikezdték a gázai pusztítások és az átalakuló világrendben zajló helyezkedések. Izrael megbízhatóbb szövetségi rendszert építve, a hellén világban, kölcsönös előnyök mentén a közös rivális-ellenfél Törökországgal szemben erősít rá a már meglévő szövetségre Görögországgal és Dél-Ciprussal az Egyesült Államok masszív védőernyője alatt, létrehozva az úgynevezett „3+1 tengelyt”.

Törökország megkerülhetetlen mind a Közel-Kelet, mind az USA, mind az EU számára

Törökország kulcsfontosságú középhatalom a térségben. Washington többször megerősítette, hogy számít Törökországra Ukrajna, a Dél-Kaukázus és Szíria stabilitásában, és Donald Trump elnök nemrégiben „jó vezetőnek” titulálta Recep Tayyip Erdogan török elnököt. Hadereje az egyik legerősebb a térségben, és a hadiiparban is nélkülözhetetlen török ritkaföldfémkészlet is megkerülhetetlen tényezővé teszi az országot.

Ankara egyébként az EU kulcsfontosságú stratégiai partnere olyan kérdésekben, mint a klíma, a migráció, a biztonság, a terrorizmus elleni küzdelem és a gazdaság. Erdogan elnök szerint Európa nem tud túlélni globális szereplőként Törökország nélkül. Hakan Fidan török külügyminiszter a Financial Timesnak azt nyilatkozta, hogy Törökország a NATO felbomlása esetén az új európai biztonsági architektúra részévé kíván válni.

Törökország kihívásai, gondjai és aggodalmai

Törökország egyik lábbal Európában, a másikkal Ázsiában állva egyedülálló módon pozicionálja magát a Közel-Keleten egymással szemben álló különböző felek között. A térség legfontosabb országai közé tartozik, ugyanakkor politikai és kulturális okokból kívülálló a régióban. Az iszlám államvallással nem tűnik ki a térségből, történelmi birodalmi emlékezete azonban beárnyékolhatja az amúgy meglehetősen jó és élénk török–arab gazdasági és diplomáciai kapcsolatokat.

Amennyiben Ankara primátusra törekszik a térségben nem arabként, a korábbi oszmán fennhatóság örököseként szembe találja magát Szaúd-Arábiával, mely az iszlám szent helyeinek őrzőjeként a Közel-Keleten abszolút előnyt élvez. A királyság a globális dinamika változásaiból inkább profitál, mintsem ezek megviselnék, és ebben gazdasági erejére, stabil és kiegyensúlyozott helyi és globális helyzetére támaszkodhat.

Tőle eltérően Törökországnak folytonos erőfeszítéseket kell tennie, hogy egyensúlyt teremtsen több szerepe között: hídként szolgáljon a Kelet és a Nyugat között szekuláris országként, ugyanakkor a mérsékelt iszlám zászlóvivőjeként, szemben a teokratikus Iránnal, közvetítő legyen Izrael és Szíria között, valamint globális szinten az orosz–ukrán konfliktusban. Ankara a NATO, az EU, a BRICS és az öbölállamok között egyensúlyoz. Jelentősége a Közel-Keleten is megnőtt, de ereje igazából Közép-Ázsiában mutatkozik meg.

Külkapcsolataiban egyensúlyra törekedve a nagyhatalmakkal hullámzó a kapcsolata. Trumptól egyszer dicséretet, máskor elmarasztalást kap, szépen fejlődtek az oroszokkal is az elmúlt három évtizedben a gazdasági kapcsolatok, ugyanakkor Moszkva neheztel Ankarára ez utóbbinak a szíriai és ukrajnai beavatkozása miatt. A tengeri átjárók használatának korlátozása szintén terheli az orosz–török kapcsolatokat. A török elnök felerősödött és folytonos kritikájával Izrael ellen Gáza miatt pedig Trump elnöknél szerzett rossz pontokat. Az amerikai elnök ugyanakkor már Benjamin Netanjahut sem tekinti feltétel nélküli „védencének”.

Törökország fenyegetettségként éli meg a Görögország, Dél-Ciprus, Izrael és az Egyesült Államok közötti, alább részletesen ismertetett stratégiai együttműködést, az úgynevezett „3+1” szövetséget, mely energetikai együttműködéssel kezdődött, majd széles körű stratégiai szövetséggé alakult – részben Törökország ellen.

Feszült török–görög kapcsolatok

Törökország problémái Görögországgal és Dél-Ciprussal már régóta megvannak. Nyitott kérdések léteznek Törökország és Görögország között az Égei-tengerrel és Ciprussal kapcsolatban. Ezek az államok pedig kihívást jelentenek egymás számára a regionális egyensúly megteremtésében. A török–izraeli feszültségek fokozódása pedig, még inkább felerősítve a regionális dinamikát, Görögország és Dél-Ciprus bevonását és új egyensúlyozási rendszert eredményezett Törökországgal szemben.

Mik lehetnek az ellenlépések?

Miután Törökország blokkolta a Kréta, Dél-Ciprus és Izrael közötti villamosenergia-összeköttetés létrehozását célzó „Nagy-tengeri Összekötő” („Great Sea Interconnector” – GSI) projektet, Görögország új doktrínát hirdetett meg „Akhilleusz-pajzs” néven.

Jelentések szerint Görögország hivatalosan is bemutatta első tengeri területrendezési tervét, amely két ponton 12 tengeri mérföldre növeli felségvizeit, és kizárólagos gazdasági övezetnek (EEZ) is tekinti (törökül: MEB – Münhasır Ekonomik Bölge).

Törökország a maga részéről, ahogy az várható volt, határozottan reagált, azzal vádolva Görögországot, hogy megsértette a török tengeri övezeteket az Égei-tengeren és a Földközi-tenger keleti részén. A török külügyminisztérium hangsúlyozta, nem ismeri el Görögország egyoldalú intézkedéseit, és jogilag érvénytelennek tekinti azokat.

Ankara megismételte az álláspontját, mely szerint zárt vagy félig zárt tengereken, mint például az Égei-tengeren a part menti államok együttműködésére van szükség, és jelezte, ez ügyben kész a párbeszédre Görögországgal. Ugyanakkor elfogadhatatlan, hogy Görögország kész tények elé állítsa Ankarát.

Ebben az összefüggésben Törökország az athéni nyilatkozatra (2023. december) is hivatkozott a viták békés rendezésének alapjaként, és bejelentette, hogy benyújtja saját tengeri területrendezési tervét olyan nemzetközi szervezeteknek, mint az UNESCO és az ENSZ.

Török–izraeli szembenállás 

Törökország és Izrael a Közel-Kelet legfontosabb országai közé tartoznak, ugyanakkor politikai és kulturális okokból kívülállók a régióban. A török–izraeli kapcsolatok történelmi, geostratégiai és politikai-kulturális gyökereit vizsgálva az 1950-es évektől napjainkig, megállapítható a két állam közötti különös kapcsolatok hullámzása, melyet erősen befolyásolnak az arabok közötti és az arab–izraeli konfliktusok és rivalizálások a térségben.

A  szíriai török befolyás   Aszad-rezsim bukása/megbuktatása után bekövetkezett növekedése és az izraeli haderő gázai hadműveleteinek éles bírálata Ankarát és Tel-Avivot ütközőpályára tette. A Libanonra mért izraeli légicsapások tetőpontján Recep Tayyip Erdogan kifejezte aggodalmát, hogy országa esetleg a zsidó állam „ következő célpontjává ” válhat. Azóta az izraeli tisztviselők, különösen a Nagel Bizottság , nem haboztak Törökország új szíriai pozícióját „fenyegetésként” jellemezni, összehasonlítva azt Irán egykori szerepével az országban. Bár a török–izraeli konfrontáció kockázata Szíriában nem túl valószínű, ma már korántsem lehetetlen, tekintve a két ország közötti kapcsolatok jelentős romlását 2023. október 7. óta.

Törökországnak nincsenek stabil szövetségesei a térségben, és Izrael arab szövetségesei is eltávolodni látszanak a zsidó államtól, és magára Trump elnökre sem számíthat már feltétlen támogatóként.

A 3+1 szövetség közös stratégiai erőtérként

A Görögország, Ciprus, Izrael és az Egyesült Államok közötti stratégiai kapcsolat – az úgynevezett „3+1” tengely – a földgázfelfedezéseket követően energetikai együttműködésként kezdődve átfogó partnerséggé fejlődött, amely védőbástyaként is hivatott szolgálni a regionális fenyegetésekkel szemben. E szövetség tagjai elérkezettnek látták az időt arra, hogy formalizálják és állandósítsák ezt a szövetséget.

A Földközi-tenger keleti része már nem pusztán tranzitzóna, hanem stratégiai célpont. Görögország kulcsfontosságú infrastruktúrát biztosít a Szúda-öbölben és Alexandrupoliszban a nyugati befolyás kiterjesztéséhez. Izrael páratlan hírszerzési képességekkel, technológiai innovációval és egy csatában kipróbált hadsereggel rendelkezik, amely a régió egyik leghatékonyabb elrettentő erejét jelenti a közös fenyegetésekkel szemben.

Ciprus pedig nélkülözhetetlen biztonsági partnerré vált olyan kezdeményezéseken keresztül, mint a Küklopsz-program, amely a kikötők biztonságára, a terrorizmus elleni küzdelemre, valamint a vegyi, biológiai és radiológiai fenyegetések felderítésére összpontosít. A stratégiai számítás megváltozott:

E szövetségnek a gazdasági dimenziója továbbra is létfontosságú. A javasolt EastMed vezeték izraeli és ciprusi mezőkről szállítana földgázt Görögországon keresztül az európai piacokra, csökkentve ezzel az orosz energiától való függőséget. A Nagy-tengeri Összekötő összekapcsolja az elektromos hálózatokat, véget vetve Ciprus és Izrael energetikai elszigeteltségének.

Az olyan amerikai energiaipari vállalatok, mint a Chevron és az ExxonMobil, jelentős érdekeltséggel rendelkeznek a regionális fejlesztésekben, amelyek intézményi kereteken, nem pedig személyes diplomácián keresztüli védelmet igényelnek.

Az Egyesült Államok számára a 3+1-es szövetség formalizálása stratégiai prioritás. A „2025-ös amerikai–hellén–izraeli kelet-mediterrán terrorizmusellenes és tengerészeti biztonsági partnerségi törvény” biztosítja a jogszabályi keretet, de a végrehajtáshoz vezető elkötelezettség is szükséges. Ez a szövetség megbízható partnereket biztosítana, akik nagyobb felelősséget vállalhatnak a regionális biztonságért, lehetővé téve az amerikai erők számára, hogy máshol kezeljék a kihívásokat. Biztosítaná a létfontosságú tengeri útvonalakat, megvédené az energiainfrastruktúrát, fellépne a terrorizmus ellen, és stabilizálná a három kontinenst összekötő régiót.

A 3+1-es keretrendszer a Közel-Keleten átívelő szélesebb körű stratégiai átrendeződés nyugati szélét képviseli. Kiegészíti az Ábrahám-megállapodásokat, és fokozza a kapcsolatot az öböl menti partnerekkel és Egyiptommal.

A 3+1 kritikusai azzal érvelnek, hogy a szövetség formalizálása feszültségek eszkalálódását kockáztatja Törökországgal mint NATO-taggal, mely már most is fenyegetőnek tekinti az alakuló szövetséget, és ennek megfelelően készül ellenlépésekre. Mások azzal érvelnek, hogy ellenkezőleg, a szövetség keretet biztosít Törökország reintegrációjához a regionális biztonsági struktúrákba, visszatartva Ankarát nagyhatalmi ambícióitól és meghagyva középhatalmi státuszában.

A szerző a Neumann János Egyetem Eurázsia Központ kutatója.

(Borítókép: Törökország legnagyobb hadihajója horgonyzott le az izmiri Alsancak kikötőben 2023. május 3-án. Fotó: Mahmut Serdar Alakuş / Getty Images)