A baloldali identitáspolitika okozhatta a tekintélyelvű jobboldal felemelkedését

Donald Trump novemberi győzelme komoly önvizsgálatot hozott a progresszívek körében. Többen felvetették, hogy valójában sok progresszív identitáspolitikája megkönnyítette Trump számára, hogy folytassa intolerancia-programját – írja a Foreign Policy hasábjain megjelent elemzésében Kenneth Roth, a Human Rights Watch volt igazgatója, a Princeton Egyetem vendégprofesszora. 

A szakértők jelenlegi észrevételei szerint az autokrácia felemelkedőben van, a demokrácia pedig hanyatlóban. A valóság ennél bonyolultabb. Az elmúlt években az autokrata rezsimek alatt élő emberek országról országra az utcára vonultak, gyakran nagy kockázatot vállalva, hogy felelősségteljes kormányzást követeljenek. Törökország és Szerbia a legújabb példa erre, de Hongkongtól Nicaraguáig láttunk már hasonló megmozdulásokat. Ironikus módon a stabilnak nevezett demokráciákban voltak a legkifejezettebbek az autokrácia irányába mutató tendenciák.

A demokrácia leépítésére való hajlandóság két fő okra vezethető vissza: az emberek egy részének a demokratikus rendszerből való kiábrándulására és az autokrata politikusok demagógiájára. A kiábrándultság általában azokban az emberekben ölt testet, akik úgy vélik, hogy a demokratikus kormányzat cserbenhagyja őket. Úgy érzik, hogy gazdaságilag stagnálnak a növekvő egyenlőtlenségek közepette, és a kormányzó tisztviselők nem szolgálják, nem hallgatják meg – és még csak nem is tisztelik őket. Csak ront a helyzeten, ha a demokratikus kormányzást megbénítja a mai, egyre inkább megosztó politikai tér. A kétségbeesés politikájára a válasz részben a „jobb kormányzás” és az olyan szakpolitikák előmozdítása, amelyek a társadalom minden szereplőjére reagálnak.

Cinikus stratégia

Ezt könnyebb mondani, mint megtenni. De nem mintha az autokraták jobban kormányoznának. Mivel aláássák a hatalom fékjeit és ellensúlyait, az autokraták jellemzően inkább saját maguknak (és a támogató körnek), mintsem az országuk népének szolgálnak. Azonban sikeresen elkerülik támogatóik felháborodását, mert kiválóan el tudják fedni öncélú politikájukat – témát váltva – azzal, hogy a hátrányos helyzetű kisebbségeket teszik meg bűnbaknak.

Retorikájuk, amelyet gyakran a „hagyományos” értékek helyreállításának kifejezéseként fogalmaznak meg, országról országra változik, de a stratégia hasonló: az ország problémáiért a bevándorlókat, a muszlimokat, az LMBTQ+ embereket, a woke-izmust, a feminizmust vagy bármilyen más ürügyet hibáztatnak, amely a konzervatív bázist és annak autokratikus ihletésű, a múlt állítólagos fényes napjai iránti vágyát kielégíti.

Az emberi jogi aktivisták klasszikus, bár reflexszerű válasza az volt, hogy hangsúlyozzák, hogy egyik jogunk sem garantált, hacsak nem biztosított minden jogunk. Ez volt Martin Niemöller lelkész meglátása, aki híres mondása szerint: „Először a szocialistákért jöttek, és én nem szólaltam fel, mert nem voltam szocialista...”. Ez a logika áll a kanti felszólítás mögött, miszerint úgy bánj másokkal, ahogyan azt szeretnéd, hogy veled bánjanak.

Az autokrata politikusok azonban nem fogadják el ezt a szillogizmust. Azzal, hogy a társadalom különböző szegmenseit a közösséget fenyegető erőnek, nem pedig annak részeinek állítják be, az autokraták megpróbálják igazolni, hogy megfosztják őket jogaiktól, feltételezve, hogy az ezekkel az állítólagos kívülállókkal tanúsított rossz bánásmód nem csak, hogy nem érinti a még rendszeren belül lévőnek tekintett emberek jogait, hanem, hogy ez szükséges a védelmük érdekében. Az autokratikus válasz a liberális vízió gyakran elhanyagolt előfeltevését tükrözi – vagyis annak a közösségi érzéstől való függőségét.

A progresszív identitáspolitika aláásta a nemzeti közösségeket

Ironikus módon az identitáspolitika, amely manapság a progresszív gondolkodás nagy részét meghatározza, megkönnyítette az autokrácia ezen trükkjét azáltal, hogy elhanyagolta, sőt aláásta a nemzeti közösséget. A progresszívek hajlamosak voltak az érdekcsoportok jogait támogatni, különösen azokét, akikről úgy látták, hogy történelmileg diszkrimináció és üldöztetés áldozatai voltak.

Az elnyomottak védelmére való törekvés csodálatra méltó, de a megvalósításának ára van. Ha a progresszív politika a hátrányos helyzetű érdekcsoportok egy bizonyos részének támogatására redukálható, akkor az autokraták számára könnyebbé válik a kiválasztott csoportok démonizálása. Az autokraták egyszerűen úgy állítják be a kiemelt érdekcsoportjaikat, mint amelyeket a progresszívek elhanyagolnak – tipikusan az ország munkásosztálybeli etnikai többségének tagjait –, és azt állítják, hogy a démonizált csoportok a kiemelt csoport problémáinak okozói. Az Egyesült Államokban a fehér munkásosztálybeli férfiak nagy arányban szimpatizáltak Trump eszméivel – bár messze nem csak ők tették ezt.

Egy alternatív megközelítés az lehetne, ha a progresszívek beemelnék diskurzusukba a nemzeti közösséget; és a nemzetben élő összes ember jogait hangsúlyoznák. Ez nem jelentené az elnyomottak jogainak figyelmen kívül hagyását, de más retorikát igényelne, amely az ő jogaikat egy nemzeti közösség tagjaiként, és nem pusztán érdekcsoportként népszerűsítené.

A nemzeti közösségről való beszéd nem igényel nacionalizmust. A cél nem a nemzeti érdekek más nemzetekkel szembeni agresszív érvényesítése. Nincs szükség Grönland lerohanására. A lényeg inkább az, hogy a nyilvános beszélgetést eltoljuk az identitáspolitikától. A progresszívek kevesebbet beszélnének érdekcsoportok koalíciójáról és többet a jogokat hordozó nemzetről. Az Egyesült Államokban azt hangsúlyoznák, hogy az amerikai álomnak mindenki számára elérhetőnek kell lennie az országban – senki sem maradhat ki belőle.

Ez nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyjuk a jogok védelmét külföldön, ahol a közös emberiség iránti aggodalom gyakran alapvető fontosságú. De hazai környezetben ezt az alapvető empátiát ki lehet és ki kell egészíteni a nemzeti közösség közös megértésével.

Ha megfosztanánk az autokratákat az identitáspolitika könnyű célpontjától, akkor könnyebb lenne szembeszállni a bűnbakképzéssel, amellyel el akarják terelni a figyelmet arról, hogy általában milyen rosszul kormányoznak. Az Egyesült Államokban Trumpnak a bevándorlók vagy a transzneműek elleni támadásai kevéssé vagy egyáltalán nem kapcsolódnak azokhoz a megélhetési kérdésekhez, amelyek sokakat motiválnak azok közül, akik úgy érzik, hogy lemaradtak, de azért van nagyobb sikere ezzel a retorikai csúsztatással, mert a progresszívek identitáspolitikára való összpontosítása olyan könnyen karikírozható. Trump hírhedt kampányhirdetése – miszerint ellenfele, Kamala Harris az „ők/azok”, míg Trump a „ti” pártján áll – jól szemléltette a problémát.

Mi lehet a megoldás?

Roth leírja, hogy amikor a Human Rights Watch-ot vezette, ezt a dilemmát globális szinten látta. Egyrészt egy sor olyan programot hozott létre, amelyeket olyan embereknek szentelt, akiket az emberi jogi mozgalom hagyományosan elhanyagolt, például az LMBTQ+ embereknek és a fogyatékkal élőknek. Másfelől viszont megütközött azon, hogy egyes munkatársak hajlamosak voltak az általános jogi kérdésekről úgy beszélni, hogy szimplán felsorolják ezeket a hátrányos helyzetű csoportokat, ahelyett, hogy egyszerűen mindenki jogairól beszélnének. Amikor csak lehetősége volt rá, kitörölte ezeket a listákat, mert úgy látta, hogy aláássák azt az alapvető nézetet, hogy minden embernek egyszerűen az emberi mivolta miatt vannak jogai.

Egyes emberek valóban történelmi diszkriminációval szembesülnek, és ehhez célzott válaszra van szükség. A progresszívek azonban nem engedhetik meg, hogy egy sor különleges érdek védelmezőjévé váljanak, bármilyen hátrányos helyzetűek is legyenek annak képviselői. A szerző szerint a legjobb ellenszer az autokrata retorika ellen az, ha a progresszívek újra kiállnak a nemzetben mindenki védelme mellett – felkarolják és megvédik a jogokat hordozók nemzeti közösségét.

(Borítókép: Emberek  tüntetnek  az amerikai Legfelsőbb Bíróság előtt  2024. december 4-én Washingtonban. Fotó: Kevin Dietsch / Getty Images)