Újra feloszthatja egymás között a világot Donald Trump és Vlagyimir Putyin

Donald Trump amerikai és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök összecsapása, Marco Rubio amerikai külügyminiszter kijelentése, mely szerint Ukrajna „nem a mi háborúnk”, továbbá Vlagyimir Putyin orosz elnök beleegyezése Grönland esetleges amerikai annektálásába felerősítette a találgatásokat arról, hogy az Egyesült Államok elveti-e a szövetségeken és partnerségeken alapuló, évtizedes külpolitikai modellt, és a nagystratégia terén visszatér a befolyási szférák megközelítéséhez. Ezeket a jeleket erősítette Trump nemrégiben Szaúd-Arábiában elmondott beszéde, amelyben az elnök elutasította a korábbi amerikai elnökök azon tendenciáját, hogy „az amerikai politikát arra használják, hogy igazságot szolgáltassanak”.

A befolyási szférák létezésének az volt a haszna, hogy jelentősen csökkentette egy világháború kockázatát, ha nem is szüntette azt meg. Ugyanakkor ha a nagyhatalmak felszabdalják a világot, korlátozzák érdekeiket, és tiszteletben tartják egymás hátsó udvarát, akkor vélhetően kevesebb vitájuk és kevesebb okuk lesz konfliktusba keveredni egymással. Legalábbis ez az elméleti állítás.

A nagyhatalmak közötti háborúk ugyanis még mindig ott vannak a világot fenyegető egzisztenciális veszélyek között. Sokak szerint olyan világban élünk, amely sok szempontból veszélyesebb, mint a hidegháború második fele. Az elmúlt néhány évben nőtt a kockázata annak, hogy Ukrajnában közvetlen orosz–NATO-összecsapás alakul ki, és megromlott a biztonsági kapcsolat Kínával Tajvan és a Dél-kínai-tenger miatt – nem is beszélve a nagyhatalmak által felerősített feszültségekről a Száhel-övezetben és a Közel-Keleten. A fegyverzet-ellenőrzés kérdése egy hajszálon függ, és az egypólusú világrend vége nyugtalanítja Washingtont. Ha a befolyási övezetek kialakítása drámaian csökkenti a világháború esélyét, akkor az – egyesek szerint – jó út lehet, írja a Foreign Policy hasábjain Sarang Shidore, a Quincy Institute Globális Dél Programjának igazgatója.

Washington saját szférájának koncepciója túlságosan kiterjedt, és Kína számára nem lesz elfogadható. Egy globalizált világban a területek felosztása rendkívül nagy kihívást jelent. A globális Dél pedig már nem az, ami volt, és közvetlen vagy közvetett módon ellenállhat egy ilyen konfigurációnak.

Meddig terjedhetnek egyes befolyási szférák?

A befolyási szférák gyakorlata a nagyhatalmak egymással való megállapodásának egy fajtája. Hagyományosan a nagyhatalmak közötti hallgatólagos területi felosztást foglalja magában, amelyhez a megállapodás fenntartásának és a nézeteltérések megoldásának közös megegyezési módja társul. (A felosztás a dominanciazónák, nem pedig pusztán a befolyási övezetek kijelöléséről szól, így talán az „ellenőrzési szférák” jobb elnevezés.) A kifejezést először a Brit és az Orosz Birodalom XIX. századi küzdelmére használták, amikor 1869-ben Alekszandr Gorcsakov orosz diplomata biztosította Lord Clarendont, Nagy-Britannia akkori külügyminiszterét, hogy Afganisztán „teljesen kívül esik azon a szférán, amelyen belül Oroszországnak befolyását gyakorolnia kell”.

A nagyhatalmi konzultációk sorozata az 1814–15-ös bécsi kongresszussal kezdődött, amelyet az 1884–85-ös hírhedt berlini konferencia követett, amely felosztotta Afrikát az európai hatalmak között. Ezen megállapodások célja az európai kontinensen belüli hatalmi egyensúly megteremtése, valamint az azon túli területek ellenőrzési zónáinak kijelölése volt.

A jelenlegi kontextusban a három nagyhatalom – az Egyesült Államok, Oroszország és Kína – közötti felosztási sémát a következőképpen képzelhetjük el: Moszkva az orosz „közeli külföldet” ellenőrzi; és talán Peking irányítaná Kelet-Ázsia egy részét és Délkelet-Ázsia nagy részét. 

Azt is tudnunk kell, hogy az Egyesült Államoknak nincs hivatalos politikája a befolyási szférákra vonatkozóan, és nem valószínű, hogy a közeljövőben vagy valaha is tesz ilyen kijelentést. De több jel is utal arra, hogy

A Biden-kormányzat igyekezett fenntartani az amerikai elsőbbséget a világpolitikában. Bár retorikájában időnként elfogadta a többpólusúság új korszakát, gyakorlati politikája globálisan az amerikai dominancia fenntartására irányult a hatalom minden dimenziójában: katonai, gazdasági és intézményi téren. 

A határozottabb retorikán túl a Trump-kormányzat politikája összhangban van a többpólusú világ felfogásával. A multilateralizmussal és a globalizmussal szembeni szkepticizmusa, a külföldi segélyek megszüntetése, a nyugati féltekén való területi terjeszkedés elfogadása és a hajlandóság arra, hogy egy „hátsó udvart” engedjen át Oroszországnak, mind jelentős szakítást jelentenek a múlttal szemben. Trump hajlandóságot mutatott egy Oroszországgal és Kínával kötendő nukleáris fegyverzetcsökkentési megállapodásra is, amelynek keretében mindkét fél védelmi költségvetését a felére csökkentenék.

És míg Joe Biden korábbi elnök biztosra ment, és nem volt hajlandó újra belépni az Obama-korszakban megtárgyalt iráni atomalkuba, az új elnök olyan jelentős tárgyalásokat kezdeményezett Teheránnal, amelyekkel elkerülhetővé válhat egy közel-keleti regionális háború, és az országot ténylegesen elismeri hatalmi szereplőként.

Washington többet akar

A Panama-csatorna, Grönland és Kanada megszerzésére irányuló kifejezett szándék azt jelzi, hogy az Egyesült Államok az elmúlt évtizedeknél intenzívebben összpontosít az amerikai kontinensre. Ezek a lépések a Monroe-doktrínához való visszatérést sugallják. Ezen túlmenően Washington vámpolitikája kevésbé szigorúan bánt a latin-amerikai államokkal, mint a többséggel – ez az „Amerika-erőd” modell felé mutat, amely egyszerre teremt helyet a latin-amerikai államoknak az asztalnál és puffert a kínai beavatkozásokkal szemben.

Ha az Egyesült Államok az uralmi övezetét a saját hátsó udvarára, valamint egy sor európai és ázsiai szövetségesre és partnerre korlátozná, Oroszország és Kína ezt valószínűleg elfogadhatónak találná. De Washington sokkal többet akar. Az, hogy Donald Trump az Ovális Irodában kioktatta Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnököt, mélyen megsértette Afrika vezető hatalmának szuverenitását.

A Trump-adminisztráció a BRICS-csoportosulást is célkeresztbe vette, és úgy döntött, hogy bojkottálja a közelgő johannesburgi G20-as csúcstalálkozót. Az értékes kobaltkészletek feletti ellenőrzés lehetősége pedig valószínűleg megmagyarázza a Kongói Demokratikus Köztársaság iránti hirtelen érdeklődését.

Ez az 1990-es évek – az egypólusú korszak fénykora – „lapos világ” tézisének elvetését jelentette. Ez az elmélet, amelyet többek között Thomas L. Friedman geopolitikai elemző is hangoztatott, azt állította, hogy a jövő az áruk, emberek és eszmék súrlódásmentes mozgásában rejlik. A határok porózussá válnak, a gazdaságot az arbitrázs irányítja, a biztonságpolitika kollektivizálódik, és a nyugati katonai beavatkozások elsősorban humanitárius jellegűek lesznek. Azonban kiderült, hogy a földrajz – a nacionalizmussal és a szuverenitással együtt – még mindig óriási jelentőséggel bír.

Hiba lenne azonban átesni a ló túloldalára, és azt állítani, hogy a kölcsönös függőséget a nagyhatalmak tetszés szerint és alacsony költségek mellett át tudják lépni. A kereskedelem, a beruházások és az ellátási láncok a XXI. században olyannyira globalizálódtak, hogy még Amerika jelenlegi vámháborúját is nehéz elképzelni. Ami a kritikus erőforrásokat illeti, azon a területen pedig egyetlen ország sem tud önellátó lenni.

(Borítókép: Donald Trump amerikai elnök [b] és Vlagyimir Putyin orosz elnök 2018. július 16-án Helsinkiben. Fotó: Chris McGrath / Getty Images)